Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
» oldal ftVT WT-MAGYÁRÓRSZAö — VASÁRNAPI MELLÉN!FT» 1972. augusztus 27. Csak magyarul? Patakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiskapu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a városhoz, az elvontabb haza-fogalom helyét is megteremtő szőkébb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még többfelé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébílk, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai városon. Mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz. vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — Csakhogy másképp festettek abban az időben. Abban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi - értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban még a „galeri” szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét—tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások színhelye. A híd melletti gyepen pankrációztunk, kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tasnáditól láttunk a Sport- csarnokban, itt szívtunk tízen egy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba és itt beszéltük meg első szerelmi élményeinket. A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz- vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos logikát, mert a kövek között utak, sőt alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt. Voltak kikötő kövek és napozó kövek, spanglikövek és ruhatár kövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei. Voltak kövek a magasban, ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé és bontottuk le az utópiákat a valóságra. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például tanácskő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akciókban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhét éves cezaromániás fiatalember, aki „szervezni akart”, de simán kiutaltuk. Máskor egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszekszuális. megvertük Több esetre nem emlékszem. I Kertész >íkos: Kövek A geng negyvenöt nyarán verődött! össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk össze és robbantottunk fel szakszerűéit (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva a Kossuth-híd középső íve alatt úsztunk el (megjegyzéseket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánchíd-ro- mokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első híd- pillér között, a vízbe lógó láncok' közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, limányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót. Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, s mi, kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, isten őrizz, ez is Íratlan törvényeink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig, a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csi- kordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol móst a villamos halad át, nem szerettük. Tavasszal, s a zöldár idején rendesen elöntötte a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt és hivatásos prostituált, Baba tizenhat. A lányokat, mint lovagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, amennyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti közvetlenséggel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk, a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettá- zások közben. Váratlanul, bejelentés nélkül tűntek el, a szüléinktől „kölcsönvett” pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét megjelent kiken- ve-kifenve, vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Duna-parton. Alig állt szóba velünk, azt mondta, a Macska egy ... Aztán* őt se láttuk többé. Negyvenhétben baljós jelekkel kezdődött a nyár. A révkapitányság átvette uralmát a víz felett. Megjelentek a Dunán az R-motorok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan kellett visszagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Du- na-part néptelenebb részein. A vizet már elvették, de a Lánchíd a miénk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De már nem volt a hídfőben örömünk, ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-el- maradoztak. ősszel aztán bekerítették a romokat és kiűztek bennünket a paradicsomból. A Roosewelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükség- szerű, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, háború, ostrom; legtöbbünk már rég dolgozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng romok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fogad- koztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak, a napozó kövek és a kikötő kövek, a párok kövei és a leshelykövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban élnek még a fiúk, és emlékezetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom, hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kövek. Thiery Árpád: Augusztus vége, szeptember eleje a nyelvtanfolyamok szervezésének időszaka. A nagyobb városokban. — de a tendencia az, hogy mindenütt, ahol középiskola van, — nyelvtanfolyamokat szerveznek kezdőknek, haladóknak, angolból, oroszból, németből, franciából. Ma országos viszonylatban a szervezés és lebonyolítás feladatát a legszakszerűbben a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság hajtja végre. A TIT a tanfolyamok vezetésére megnyeri a legjobb nyelvtanárokat, a tanítás korszerűségét, például az audiovizuális eszközökkel való ellátását, a tanárok továbbképzését pedig magasabb szinten biztosítja, mint némelyik egyetem vagy főiskola. S milyen az eredmény? Nagyon változó. Országosan a TIT nyelvtanfolyama 4 félévének elvégzése után kis összefoglaló felerősítéssel né- hányan letették már az állami nyelvi vizsgát, ez azonban ritkaság, s még olyan nagy város sem dicsekedhet vele, mint Pécs. Nyíregyházán most jutottunk el először oda, hogy oroszból és németből egy-egy tanfolyam befejezte a 4 félévet, összesen 240 tanórát, s részvevői egy éven belül nyelvi vizsgát tehetnek. De nem ez a gyakoribb eset. Leggyakrabban az történik, hogy a hallgató nagy lelkesedéssel jelentkezik (a jelentkezők száma általában megfelel a várakozásnak), de aztán a lelkesedés csappan. Miért? Ázért. mert a jelentkező nem mindig tudja, mire vállalkozik. Jelentkezik, mert a vállalatnál elvárják, jelentkezik, mert fizetés- emelést remél, jelentkezik, mert „divat” a nyelvtanulás, de nagy csalódás éri, amikor kiderül, hogy felnőtten egy idegen nyelvet sokkal bonyolultabb elsajátítani, mint bölcsődés korunkban anyanyelvűnket. Ahhoz, hogy a legminimálisabb eredményt felmutathassuk, nagyon sok minden kell: sok idő, sok lemondás, és sok — olykor véres-veritékes — munka. De egy biztos: nem céltalan ez a munka. A fentiekből is kiderült, hogy egy év múlva talán megyénk is büszkélkedhet olyan nyelvi vizsgásokkal, akiket a TIT készített fel. A nyelvi vizsgát letenni nagyon nehéz dolog. A követelmények magasak, néha túlzottak is. De ha valakinek az állami nyelvi vizsgáról bizonyítványa van, az hallatlanul sokat ér. Utalni is elég arra, hogy kis ország vagyunk, s nem számíthatunk' arra, hogy a külföldiek fogják a mi nyelvünket megtanulni, márcsak azért sem, mert a mi anyanyelvűnk az átlagosnál is nehezebb. Idegenforgalmunk, export- és importforgalmunk pedig olyan mértékben növekszik, hogy lassanként az elváráson túlmenően sok vállalatnál, gazdaságnál célszerű lenne megkövetelni, hogy bizonyos munkakörben dolgozók idegen nyelveket beszéljenek. Az egyik országosan ismert vármúzeumba magas rangú külföldi vendégek érkeztek. Maga az igazgató köszöntötte őket. A vendégek próbáltak hozzá szólni angolul, németül, de az igazgató a további próbálkozásokat megelőzve kijelentette: „Csak magyarul tudok”. Nincs olyan nap. amikor valamelyik nyíregyházi vendéglőbe, eszpresszóba külföldi ne ülne be, de pincéreink általában „csak magyarul” beszélnek. Az egyik legnagyobb nyíregyházi áruház három évvel ezelőtt az MSZBT szervezésében orosz nyelvtanfolyamot indított dolgozói számára. 33 fő kezdett tanulni, egy év után tizenketten kaptak erről bizonyítványt. Sajnos heti 2 órában nem sokra mentek, folytatni kellett volna, de a hallgatóknak nem volt hozzá energiája. Amikor megkérdeztük, hogy kell-e a nyelvtudás munkakörükben, szenvedélyesen mondta az egyik dolgozó: „Nincs nap, hogy ne kellene. A Szovjetunióval határos megye vagyunk, mindig van, szovjetunióbeli vásárlónk.” De a kiszolgálók is „csak magyarul” beszélnek. Túljutottunk már azon az állapoton, amikor a jelentkezők magas száma elégedetté tett bennünket. Nem az a fontos, hogy hányán kezdik meg a tanfolyamot, hanem hogy hányán fejezik be. Követésre méltó példa megyénkben ilyen szempontból a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság kezdeményezése, amely tavaly az anyagi alapot kifogástalanul biztosítva német és orosz nyelvtanfolyamot indított a TIT szervezésében kezdőknek és haladóknak. Ez éven a tavalyi hallgatók közül az arra érdemeseket összeválo. gatva intenzív, heti 9 órás tanfolyamot indít mindkét nyelvből, amelynek májusban nyelvi vizsgával kell záródnia. A vállalat sokat ad a dolgozóinak, de ezért már követelni tud és fog. A dolgozó pedig ezért csak hálás lehet: neki személyes érdeke is, hogy egy nyelvet megtanuljon. De ilyen magas szintre nem is mindig szükséges eljutni. A TIT heti 4 órás kezdő tanfolyam után egy vagy két év elteltével a hallgatók szakmájának megfelelő tanfolyamot is indít, amit legcélszerűbb vállalaton belül megszervezni. Csak így lehet elérni, hogy minden olyan intézmény, amelynek valamilyen kapcsolata van külfölddel vagy külföldivel, odahasson, hogy legyenek olyan dolgozói, akik megfelelő szinten képviselik a vállalatot külföldön és belföldön egyaránt különböző nyelveken, nem „csak magyarul”. . Vécsey Antal A megérkezés Az utolsó kocsiban ült. A belső kanyarokban látta a motorkocsit, amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen közlekedett. Kibámult az ablakon, tudomást se véve a közbeeső állomások felszálló helyi utasairól. Úgy érezte: napok óta, egyetlen óra pihenés nélkül úton van. S.-hez közeledve időnként fel-felismert valamit a zöld hangulatú tájlpól: egy öreg hársfát, egy tört szélű agyagszakadékot, egy jellegzetes présházat, egy közbeeső állomás mögött a kőbánya lófogatú csilleszerelvényét... Ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna, és jódszínű haját rendezgetve azt gondolta: jobb lett volna este megérkezni. A megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arca jelent meg előtte. Azt mondta: biztosan örül a döntésünknek, maga most a megyében a legfiatalabb iskolaigazgató, de ne felejtse el, ^ hogy sok munka vár ott magára, és az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában... ö csak állt, bólintani is elfelejtett. Kis részletek tolakodtak elő az emlékeiből, körülvették, aránytalanul megnőttek. Ö, igen, még csak huszonnyolc éves vagyok, és ráadásul egyedülálló nő, gondolta, s bár napok óta tudott az igazgatói kinevezésről, csaknem széde- legve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következett. Janka felállt, a fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány feketeruhás alakján. A sötét, kissé régiesen szabott ruha kiemelte sápadt, szeplős szintelenségét. Messze volt még attól, hogy vénlánynak nevezzék, arca azonban már keményedett. Az állomás előtt anyja és a községi tanácselnök várták. Az anyjára pillantott: én is ilyen leszek, futott át riadtan benne valami, és gyorsan napja megölelte a száraz öregasz- szonyt, akinek boldogságában lassan eleredtek a könnyei. A tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt, barátságosan mosolygott. Nikotinos fogai előtűntek, a keze a mezei csokorral bizonytalanul emelkedett és süllyedt, látszott rajta, hogy zavarban van, pedig jóindulattal segíteni szeretett volna az érkezésben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mintha zavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az elnök ekkor megfogta Janka bőröndjét, és elindult előttük a keskeny, cementezett járdán a falu felé. A szembejövők félreálltak a járda szélére, és vizsgálódva néztek végig rajtuk. Az öregasszony meglökte Janka karját, a pillantása azt mondta: „Veddel már tőle azt a bőröndöt!...” — Hagyja csak! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött, hogy egyelőre vendégnek számít itt. Janka elmosolyodott. — Hat évig a Balaton közelében tanítottam. — A Balaton, az előkelő hely — mondta gz elnök. — öt kilométerre voltunk a Balatontól, a víznek még a szagát sem éreztük. — És a hat év alatt csak egyszer volt itthon, amikor meghalt az apja — szólt közbe az öregasszony. — Ismertem az apját — nézett az elnök Jankára. — Akkor még a járásnál dolgoztam. Derék, igazságszerető ember volt. A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony tégla- kerítés fölött Janka után pillantott, és azt gondolta: Holnap meg kell mondani neki az igazságot, hogy amikor a járásnál jelezték, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet se lelkesedtem, hiába vigasztaltak, hogy kitüntetéssel végezte az iskoláit, idevaló a faluba, ha jól bánunk vele, végleg megtelepszik nálunk, és nem lesz gondunk az iskolaigazgatóra. De hát, mégiscsak nő, ezt holnap meg kell mondani!... Az öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott, fekete harisnyás lábait nyomkodta. Csöndben figyelte a lányát, aki a bőröndből kirakodott az ágyra. Boór András: ÉJSZAKA Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra.
