Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-17 / 193. szám
t§?S. augusztus RÍSÉffiF-WAGVATlORSÍAB § oMaf Enyém, tied, miénk AMIKOR AZ ORSZÁGOS TAKARÉKPÉNZTÁR embere átadta a szövetkezeti lakás papírjait meg az első csekktömböt a havi törleszt- getés megkezdéséhez. és ünnepélyes torokköszörülge- tés után bejelentette, hogy harmincévi — hákomszáz- hatvan hónapi! — törlesztés után a lakás teljesen az enyém lesz, elnevettem magam. Nemcsak azért, mert a harminc év túlságosan nagy idő ahhoz, hogy a végére lássak. Hanem azért is, mert ha mégis elképzeltem, hát mulatságosnak képzeltem azt a vénembert, akinek az Országos Takarék- pénztár jóvoltából büszkének kell lennie majd arra — 2000-ben —, hogy ime: tulajdonos. Hogy a lakás, amelyben megöregedett, teljesen az övé. Nem tudtam, de most sem tudom felfogni, miért jobb érzés azt a négy falat bámulni, amelyik telekkönyvi- leg az én nevemen szerepel, mint azt a négy falat, amelyik csak a lakónyilvántartó könyvben szerepel a nevemen. Kérdeztem is új lakásszövetkezeti szomszédomat, mi a véleménye erről, ám a szomszéd, akitől hasonló értetlenséget vártam, egészen másfajta értetlenséggel nézett rám: — Ez nem tréfadolog, kérem — mondta. — A saját lakás mégiscsak más. A dolgot, úgy látszik, újra végig kell gondolnom. MI EZ A MÁS? Honnan érdektelenségem e más iránt? S honnan sokak érzékenysége iránta? Az első kérdésre csak tudálékosan, de könnyen tudok válaszolni. Ez a más: egyfajta viszonykülönbség. Viszonyom egy tárgyhoz sokféle lehet, de birtoklási szempontból látszólag csak kétféle: vagy az enyém tárgya, vagy nem. Vagy tulajdonosa vagyok, vagy nem. Az előbbi lakáspélda esetén ez a különbség gyakorlatilag észrevehetetlen: egy lakásban ugyanúgy lakom akkor is, ha egyszer majd az enyém lesz. mint akkor, ha sohasem lesz az enyém. Mivelhogy gyakorlatilag az enyém. Én használom. S mert egy lakásnak az az értelme, hogy használják, ezzel én tökéletesen meg vagyok elégedve. Hogy eszmeileg más egy bérleti viszony, mint egy tulajdonosi viszony, ez szomszédomnak okozhat valami birtoklási pótörömet, engem hidegen hagy. Mért hagy hidegen? Ez a második kérdés, erre még könnyebben tudok válaszolni. Ilyen volt az iskolám, úgy látszik. Megutáltatta velem a tulajdont. A kollégium, amelyben a legszemélyesebb tárgyak is közösek voltak, amelyben az ennivaló mindig „kolkajának” (kollektív elemózsiának) számított, s amelyből egymás ingében-zakójában- cipőjében parádéztunk ki vasárnap délután a moziba. (Ballagási öltözékemből, ha jól emlékszem, csak egy zokni volt az enyém.) És az egyetem, ahol a francia felvilágosítóktól megtudtuk, hogy: „A tulajdon — lopás”, Marxtól, hogy: felhalmozott értéktöbblet, s még a szelíd Csokonaitól is, hogy: „Az enyim s a tied mennyi lármát szüle, miolta a mienk nevezet elüle”. A dolog annyira egyértelmű volt, hogy roppant szégyennek számított, ha valamelyikünkről kiderült: van — vagy volt — valamije. Háza, földje, boltja. (Épp mostanában került kezembe egy levelezőlap, amelyet szüleimnek írtam 1951-ben: kérjenek számomra szegénységi bizonyítványt a községi tanácstól, már nem emlékszem arra, hogy milyen ügyben, de arra jól emlékszem. hogy úgy vártam és fogadtam a szegénységi bizonyítványt, mint egy nemesi oklevelet. Nincs semmim, tehát igazoltan tisztességes ember vagyok.) MIÉRT VÁGYNAK MOST MÉGIS oly sokan másféle igazolásra? Telekkönyvire például? Mért olvasható gyufásdoboznyi víkendházak homlokzatán is a gyermekien büszke felirat: „Pici, de az enyém”? Ez a harmadik kérdés, erre azonban nem tudok könnyen válaszolni. Ha ugyanis könnyen válaszolnék. mondván: ez a tulajdonéhség „az átkos múlt maradványa”, legfeljebb félig volna igazam. Telekkönyvi kivonatot tudniillik olyanok is lobogtatnak most, akiknek régen — velem együtt — a szegénységi bi- zohyítvány volt büszke nemesi oklevelük. Akik most kiírják víkendházuk homlokzatára, hogy „Pici, de az enyém”, azok többsége olyan társadalmi réteghez tartozott, amely a kommunista kiáltvány szerint csak láncait veszítheti. A választ tehát kikerülöm, de Visszatérek az első kérdéshez: A tulajdon — viszony. Birtoklási viszony ember és egy tárgy között. Ha ezt a mostani tulajdonos-divatot meg-, vagy elítéljük, legalábbis két dolgot kell tehát figyelembe vennünk. Az egyik: a tárgy. Amire a birtoklási éhség kiterjed (kiterjedhet) : családi ház, saját lakás, nyaraló, autó. Csupa olyan tárgy, amellyel, ha tulajdonosi viszonyba lépnek, személyi tulajdonná alakul, és nem magántulajdonná. Birtoklási örömet szerez, de segítségével érték- többletet senki se szerezhet. (Igaz, hogy a „kolkajás” hagyománytól ez a birtoklási öröm is idegen, de a tudományos szocializmus programjától korántsem idegen) A másik, amit figyelembe kell venni: az ember. Aki tulajdonosi viszonyba lép a családi házzal, a lakással, a nyaralóval, az autóval. Ha meg-, vagy elítéljük érte, a viszony, érzelmi-világszem- léleti tartalmát is mérlegelni kell. Mert ég és föld különbség lehet aközött, hogy valakiben vagyonszerzési mohóság dolgozik-e, „kaparj kurta” — ambíció, vagy egyszerűen biztonságvágy, megalapozottságvágy. Elítélnünk csak az elsőt kell, akinek emberségén a tulajdonná idegenült tárgy uralkodik, s nem a másodikat, akinek számára a tulajdonná minősült tárgy továbbra . is tárgy marad, ő uralkodik rajta, kényelmessé teszi vele életét. ÉS AKI NEM FELEJTETTE EL. hogy a kommunista kiáltvány szerint: ki csak láncait veszítheti el, cserében megnyerheti az egész világot (nemcsak víkendhá- zat nyerhet). S aki azt is tudja, hogy a birtoklási viszony csak látszólag kétféle: vagy az enyém egy tárgy, vagy nem; van egy harmadik fajta viszony is: ha a tárgy a mienk. S hogy a végső cél ez: megnyerni az egész világot, aztán kiírni a homlokzatára: „Óriási és mégis a miénk!” (F.) A MOM MÁTÉSZALKAI GYÁRÁBAN az új üzemrészek átadásával egyidőben növelik a dolgozók létszámát is. Képünkön: Márton Margit új dolgozók közé tartozik, betanítása után a szemüveglencsék felülvizsgálatát végzi. (Elek Emil felvétele). Normarendezés után A nagyobb kereset feltétele Tapasztalatok a Kelet-magyarországi Faipari Vállalatnál — Itt gyorsabb kézjárással nem lehet normát növelni — szögezi le Orosz Sándor, a Kelet-magyarországi Faipari Vállalat asztalosa. — De ha a gépház pontosabb alkatrészeket ad, akkor könnyebb a szerelés — veti ellen Jáger Zoltán, a vállalat igazgatója, . — Olyan gépeket kaptunk, ami a termelést • meggyorsította — mondja Orsó Lajos a gépházból. — A régi normával biztosan elértük volna a 3500 forintot. Alaposan megfontolták Egyik gyárban, üzemben sem rokonszenves szó a normarendezés. Ugyanis a rendezés szó általában szigorítást jelent, nagyobb teljesítményt követel. A Kelet-magyarországi Faipari Vállalatnál pedig július elsejétől azokban az üzemrészekben, ahol az ajtókat. ablakokat gyártják, emelték a normákat, változtattak a teljesítmény-besorolásokon. — Elsősorban ne ott kezdjük, hogy normarendezés, inkább órabérrendezésnek felel ez meg — kezdi az elején Tu- boly Dezső szakszervezeti titkár. — Keresse meg a forintját, akkor van kedve dolgozni — teszi hozzá Orosz Sándor. Olyan alacsony besorolással dolgoztunk eddig, hogy szinte alig mertük mondani. Segédmunkásbérnek felelt meg. Valójában a mostani rendezés csak a gépházban jelentett teljesítménynövelést. Ezt viszont indokolta az új, nagyobb teljesítményű gépek beállítása. Műszaki méréssel, a gépek lehetséges termelésének ismerete mellett állapították meg a normákat. A cél hármas volt: barátom, mi ennyire értékelünk.” — Ezáltal lehet az embereket nevelni ' — teszi hozzá Orsó Lajos. A júliusi teljesítmények és keresetek a vártnak megfelelően alakultak. Mindegyik brigád képes volt 100 százalékon felül teljesíteni a normát. Uj technológiát dolgoztak ki, egy ajtónak, ablaknak az előállítási ideje a hatodával csökkent. A könnyebb kezelésű gépek azt is lehetővé tették, hogy a vállalatnál nőket is tudjanak alkalmazni. Az egyik legnehezebb munkát pedig, az üzemrészek közötti szállítást két kisebb daru beállításával és a rakodólapos szállítás bevezetésével könnyítették meg. — A gépházat követi a többi terület — mondják a korszerűsítésről. — Hiszen csak akkor lehet többet fizetni a következő évben, ha többet is termelnek hozzá. Az igazi „regula" A major új, a kapu sem kopott még csak a kapus felett jár el lassan az idő. A kapus, Kőhegyi János bácsi, felül a hatvanon, mindössze pár év választja el a nyugdíjtól, a jól megérdemelt pihenéstől. A major a nagykál- lói Zöld Mező Termelőszövetkezet egyik új telepe. Belépve a kapun alighogy bemutatkozunk, János bácsi a kapufélfa mellett elhelyezett lavór felé invitál bennünket. — Tessenek mindenekelőtt kezet mosni — mondja mosolyogva, de azért mégis komolyan —, ez nálunk regula, s ezt kérem, meg kell tartani. A.ztán törülközőt hoz és csak azután hajlandó magáról. s a tsz-ben eltöltött 20 évi munkájáról beszélni. — Szegény termelőiszövetkezet volt ez a miénk kérem, amikor elkezdtük — kezdi visszaemlékezését János bácsi. — 1952-ben, amikor tagja lettem, a dohánytermeléshez osztottak be, olyan brigádvezető félének. Mert értettem én a dohánymunkához, no meg szerettem is csinálni. Nem is volt a mi munkánkkal soha semmi baj. Szép dohányt termeltünk, meg sokat is. Aztán zárszámadáskor mégis üres borítékot vittem haza a családnak. Hogy hová lett a pénz, miért nem tudtunk fizetni, ma sem értem. Síhallgat. Látszik, nem szívesen gondol vissza ezekre a nehéz évekre. Aztán cigarettát vesz elő, rágyújt, jó mélyet szív és valamivel vidámabban folytatja. — 1954-ben Vágó elvtárs, az akkori elnök 180 darab anyajuhot vásárolt Tiszapol- gáron. Igen ám, de juhász meg nem volt egy fia sem a tsz-ben. Járt az szegény, Pétertől Pálig, kínálgatta az mindenkinek, hogy vállalja el a gondozást. De valahogy senki sem volt kapható rá. Én akkor vezetőségi tag voltam. Láttam, milyen nagy bajban vagyunk, elvállaltam. Amikor megmondtam az elnöknek, örömében a nyakamba borult. Na. ettől kezdve juhászkodtam én, egészen a múlt év december 31-ig. Hát, hogy mennyit dolgoztam, arról talán jobb nem is beszélni. Nem mondom, kerestem is szépen, pláne már az utóbbi időben. Egyforma volt a keresetem az elnökével. De azt mondhatom, nekem nem volt se ünnep, se vasárnap, de éjjel, vagy nappal kém. Én mindig a juhok mellett voltam. Kivéve az évi rendes szabadságomat. Akkor is alig vártam, hogy visszamenjek és meggyőződjek róla, nincs-e valami baj. Mert kérem, a birkánál könnyen előfordul egy fertőzés, egy járvány, aztán mégiscsak énrám volt bízva. És, én úgy vagyok vele ma is, ha valahova odaállítanak, szeretek helytállni becsülettel. Feláll, mond valamit az asszonyoknak, akik a kerékpárjukon hazafelé készülődnek. Maid egy fogatost irányít el, aki takarmányt szállít, aztán visszajön hozzám a hűvösbe és folytatja a beszélgetést, — Ez nekem már csak üdülés. Jön egy fogat, megy egy jármű, aztán ülök tovább. Mondta is az elnök elvtárs: „Pihenjen csak János bácsi nyugodtan, megérdemli maga már ezt a munkakört.” Mert a mi elnökünk olyan ember, hogy az el nem megy az ember mellett anélkül, hogy meg ne kérdezze: hogy van-e valami baja, problémája. Ha csak mód van rá, segít. De nemcsak az elnök, a többi vezető is ilyen. Ott van például Nagy elvtárs, az állattenyésztés vezetője. Ért ő kérem, mindenhez a világon. Több hasznot hajt a tsz-nek, mint a régi vezetők együttvéve, És én azt mondom, ha a vezetőségben tanult, hozzáértő emberek vannak, akkor ott van kereset, mert azt szokás mondani, ha a szülő jól gondolkodik, a gyerekek sem éheznek. És ez a mi tsz-ünknél így van. Mondják is az ismerősök sokszor, hogyha találkozunk: jó nekünk, meri fix fizetésünk van, meg any- nyit keresünk, amennyit akarunk, stb. Ez igaz — mondom — (mert nálunk tényleg van olyan is, aki 5—6000 forintot is hazavisz egy hónapban az állattenyésztésben), de amikor kezdtünk, bezzeg nem irigyelt bennünket senki, az üres borítékkal. Hej — sóhajt fel, miközben feláll —, tudja az elvtárs, mi bánt engem a a legjobban? — Hát, ha megmondja? — Az bánt, hogy nem most vagyok legalább annyi idős, mint 1952-ben voltam, amikor kezdtük. A nap lassan a fák teteiéhez ér. János bácsinak is nemsokára lejár a műszak. Otthon a felesége várja, aki az elmúlt 20 év alatt olyan sokszor hiába nézett ki az utcára, hogy jön-e már. Falcsík Ferenc egyrészt az új gépekkel könnyebb és biztonságosabb lett a munka, másrészt termelékenyebbé vált, s mindemellett többet keresnek az itt dolgozók. — Azt mondják, lehet normál rendezni, de legyen meg a feltétele — magyarázza az igazgató. — Ahhoz, hogy a keresetet növeljük, legyen mögötte termelés. A csoportos normában dolgozóknál a személyi órabéreket emelték. A szakszervezeti bizalmi és a brigádvezelő jelölte meg, hogy kinek miiyen besorolást javasolnak. „...mi ennyire értékelünk“ — Hat pont volt felsorolva — mondja Gregori Ferenc —, aminek az alapján soroltuk az embereket. Szerepelt az eltöltött idő, a szak- képzettség, a szorgalom, hogy ki hány műveletet képes elvégezni. — Szinte örültem neki, ha ellenvetés volt — beszél a besorolásról Tuboly Dezső. — így egymás között, az egyszerű munkatárs mondta meg a másiknak': „Nézd Nem hozott „palota- forradalmat“ — A régi gépek normáját is meg kell nézni — mondja rögtön Orsó Lajos. — Ott biztosan nehezebb a teljesítés. — Hosszú előkészítés kell egy változtatáshoz — indokolja az igazgató. — Csak mindent figyelembe véve lehet módosítani, ahhoz pedig meg kell teremteni a feltételeket. A normarendezés nem hozott „palotaforradalmat” a Kelet-magyarországi Faipari Vállalatnál. Jó előre megmagyarázták a dolgozóknak, hogy az új gépekkel többet tudnak termelni, jobb alkatrészeket állítanak elő, amit könnyebb összeszerelni. így a munkájuk könnyebb lett, kevesebb idő alatt ugyanolyan erőfeszítéssel készül el több ajtó, vagy ablak. S a normát ehhez — a gépekhez — kell igazítani, mert csak ezeknek a nagyobb termeié« se teremti meg a lehetőséget a bérek növeléséhez. Láttái Botontf "
