Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
8. olds! fcELET-MÄGYARORSZÄG — ^ÄSÄRNAPI MELLÉKLET 1972. július Ml. PETŐFI TÜZE Beszélgetés Wéber Antal professzorral egy készülő Petőfi-könyvről lurij Nagibin; AZ ELVESZETT ÚT A maga nemében egyedülálló vállalkozást hajtott végre az Eötvös Loránd Tudományegyetem felvilágosodás- és reformkori magyar irodalomtörténeti tanszékének tudományos közössége. Wéber Antal professzor és Tamás Anna adjunktus vezetésével népszerű könyvet állítottak össze arról, hogy milyennek látja a mai irodalomtudomány a legnagyobb magyar költő alakját. — A tanszék kollektívájának vállalkozása azért figyelemre méltó — mondotta Wéber profeszor —, mert ilyen jellegű könyv Petőfiről mindeddig még nem jelent meg. Az a célunk, hogy az olvasók <— az újabb olvasók — széles tömegeihez szóljunk, hozzájuk vigyük közelebb Petőfi költészetét. Magas tudományos igénnyel, kommentárjainkba és elemzéseinkbe beépítve a marxista magyar irodalomtudomány új eredményeit —, de olyan formában és módon, hogy ne fárasszuk, hanem lebilincseljük az olvasót. — Megoldható ez? Köztudott dolog, hogy a tudósok szívesebben művelik az értekezés műfaját, ahol a megszokott módon idézhetik a forrásokat, egészíthetik ki jegyzetekkel, hivatkozásokkal a művüket. A könyv már a Kossuth Kiadónál van, s ősszel az olvasók személyesen ellenőrizhetik, miként valósítottuk meg ezt a — beismerem szokatlan — feladatot. Célunk olyan könyvet adni az olvasók — hangsúlyozom: az olvasók és nem a Petőfi-szak- értők! — kezébe, amely nem fárasztja el őket tudományos jegyzetapparátusával, nagy terjedelmű „szakmai anyaggal”, hanem közvetlenül, mintegy „csevegve” beszéli el, miként gondolkodott cselekedett a költő, milyen irodalmi és politikai tények voltak rá hatással, milyen volt a korabeli társadalommal való viszonya — milyen volt ez a társadalom —, hogyan alakult világszemlélete, s mi volt az a szellemi erő, amely máig tartó hatást gyakorolt az irodalomra, az olvasókra, sőt bátran mondhatom: a magyar közgondolkodásra. — Hallhatnánk néhány témát a könyvből? — Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy tanszékünk csak a központja ennek a tudományos kiadványnak. Igyekeztünk kiterjeszteni a szerzők körét — elsősorban a vidéki egyetemek és tudományos intézmények munkatársaival való együttműködés révén — hogy sokszínű legyen az anyag. Az alábbiakból talán kiviláglik, milyen mértékben sikerült ezt megvalósítani. Nagyon érdekes irodalom, történészi feladat felderíteni, új adatokkal kiegészíteni az első — 1842—1844-es — Pe- tőfi-verseskötet kiadásának körülményeit. Ennek a feltárás során nemcsak a fiatal költőről kell beszélni. hanem be kell mutatni a korabeli irodalmi viszonyokat, a konkrét történeti helyzetet, a negyvenes évekbeli Pest irodalmi életét. Erre a munkára vállalkozott Kiss József. Petőfi és Vörösmarty viszonyáról szól Martinkó András Váltás a stafétában című tanulmánya. Közelebbről szemügyre veszi, miként gondolkodott két nagy költő koráról, s bemutatja: miként gondolkodott, vélekedett róluk a saját koruk, s az őket követő nemzedék. Kulin Ferenc a reformkori Dózsa-kép és Petőfi című munkájával jelentkezett. Ez is rendkívül izgalmas téma. Köztudott, hogy Petőfi forradalmi gondolkodásában milyen nagy helyet foglalt el a Dózsa-él- mény. Mennyire érdekelte a költőt a nagy parasztvezér emberi alakja, sorsa, milyen szenvedélyes érdeklődéssel olvasta az erről szóló forrásműveket és krónikákat. Ezekből az élményekből táplálkoznak a Dózsa képét, emlékét, példájának sugárzását megörökí tő versek. Közülük is elsősorban az, amely a leg- élőbben — s a maga korában az uralkodó osztályra a legveszélyesebben idézte fel Dózsa szellemét: a Még kér a nép című. Wéber Antal tanulmánya (címe: A népdaltól a plebejus demokráciáig) ezt a folyamatot, szellemi fejlődési szakaszt mutatja be, ahogyan Petőfi eljutott az „esztétikai” szempontú népiességtől a világnézeti népiességig, hogyan alakult át rokonszenve, részvéte, lírai együttérzése harcos, cselekvő demokratikus népszémléletté! Tamás Anna — a kötet másik szerkesztője — Petőfi és a magyar történet lapjai című tanulmányában egyebek között azt vizsgálja, hogy milyen történeti élmények foglalkoztatták a költőt, a múlt mely eseményei voltak hatással gondolkodására, s a forradalmi fejlődés különböző szakaszaiban hogyan módosították történelmi felfogását a megélt politikai élmények. Például- hogyan gondolkodott a negyvenes évek elején, majd a negyvenes évek végén, a -forradalom idején olyan történeti alakokról, mint Rákóczi, Dózsa, Spartacus, a honfoglaló Árpád és így tovább. — A kutatók nagy többségét — természetesen — Petőfi forradalmi gondolkodásának — s szereplésének — fejlődése foglalkoztatja. Ennek egyik megnyilvánulása az az összefoglaló elemzés, amelyet Petőfi jakobinusai címmel Fekete Sándor írt. Ebben egykorú francia forrásművekkel összehasonlítva mutatja be, hogyan alakult, s bontakozott Petőfi Sándor képe a nagy francia forradalomról Ismeretes, hogy ez volt Petőfi egyik leggyakrabban visszatérő tör. ténelmi témája, párhuzama. Szomjas érdeklődéssel fordult a francia forradalom felé; mindent elolvasott, ami számára ebben az időben Irénke néni kint van az udvaron. Ö a keresztanyám. Nem lakik messze tőlünk. Itt vettek tanyát a szomszédunkban. Ez a ház sokkal nagyobb és szebb, mint amilyen a régi volt. Most az eperfa alatt áll. Sorra rakja a köcsögeit az asztalra, aztán mindegyikbe tejet önt. Ha megalszik a tej, túrót, tejfelt csinál belőle és eladja a falusi piacon. Rengeteg köcsöge van, szép mintákkal. — Csókolom — mondom. — Mit tetszik csinálni? Az asztal sarkán egy kis bögre áll. Áthajol a köcsögök fölött és teleönti. Amíg szűrcsölöm a tejet, várom, hogy Irénke népi is megkérdezze, mi újság. De nagyon hallgatag. Utánamegyek a konyhába, hozzáférhető volt: kritikus szemmel vizsgálta a francia történetírói műveket. Hasonló — bár a szó szorosabb értelmében vett „irodalmibb” — a témája Sőtér István analizésének, amelynek a címe: A költészet forradalmától a forradalom költészetéig. Ez tulajdonképpen nagyszabású világirodalmi kitekintés. Kortársakkal — a többi között Heinével, La- martine-el hasonlítja össze költészetének egyes vonásait. Megmutatja, hol van a helye Petőfinek ebben az önmagát kereső világban, for- rongó-forradalmi korban. A kötet többi tanulmánya Petőfi költészetének utóéletével foglalkozik,' s néhány huszadik századbeli jelentős polgári költő — például Babits Mihály — Petőfi-képé- nek alakulásával. A száza- dunkbeli Petőfi-képet kommentáló művek közül meg kell említeni József Farkas írását, amelynek címe Az 1848—1849-es forradalmak Petőfi-képe. Azt vizsgálja miként hatott Petőfi szelleme, költészete az őszirózsás forradalomra, majd a proletárforradalomra és a Tanácsköztársaságért vívott harcokra; mely költeményeiből merítettek leginkább példát a forradalmárok, mely műveit idézték, szavalták a legtöbbször — egyszóval hogyan talál rá a magyar proletárforradalom nagy költőelődjére. Pándi Pál jegyzetek Révai József Petőfi-ké- péről című tanulmányában azt vizsgálja, miként fejlődött, módosult Révai felfogásában a nagy forradalmár költő életművének értékelése. D. Zöldhelyi Zsuzsa és Radó György közös tanulmányukban — Petőfi a Szovjetunió népeinél----azt mutatják be, hogyan ismerték meg a Szovjetunióban Petőfit, milyen fordítások közvetítik a soknyelvű szovjetország népéhez a nagy magyar költő műveit. A kötet záró tanulmánya a fontosabb Petőfi-bibliográfia adatait foglalja össze. — A tanszék igen nagy izgalommal és érdeklődéssel várja a jubileumi kiadvány megjelenését és fogadtatását — mondta befejezésül Wéber Antal — mert óriási szellemi erőfeszítés, tudományos próba ez a kötet. Tudósok kerestek utat az olvasó szívéhez, érzéseihez. Szeretettel írták, s természetesen szorongva várják: sikerült-e vállalkozásuk. ahol a köcsögöket hűvös helyre teszi. — Anyám átküldött a pénzért. — Amíg ezt mondom, nem nézek rá. Eladtunk Irénke néninek három kismalacot, és még ötven forinttal tartozik. — A pénzért? — kérdi csodálkozva. — Hisz ma beszéltem anyáddal. Neki is megmondtam, hogy szombaton... — Most mégis kell. Tessék elhinni... Irénke néni moccanatlan szemöldökkel néz egy ideig. Lehajtom a fejem. A földön egy elgurult krumpli. Talpamat ráhelyezem és görgetem. — Gyere csak! — szól Irénke néni. — Minek neked az a pénz? — Pestre utazom — mondom elszántan. — Ha nem Éilt-e valóban az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét...? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél, és tölcsérükben egy-egy harmatcsöppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény számiakat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változót);; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári növények helyett egyszer csak páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra, a bemaszatolt in-- get. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út. ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő mesz. szire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előre haladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca is, de vastag keretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább, már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. tetszik ideadni, akkor gyalog indulok el. — Ne csinálj butaságokat, kislányom... Mit szól majd anyád. Irénke néni egyáltalán nem beszél meggyőzően. — Nem jövök vissza többet — mondom. A hangom színtelen. — Nem? — kérdi Irénke néni. — És mit fogsz ott csinálni? Nem vagy te eszednél! — Van ott egy nagynéném. Az majd befogad. És aztán dolgozni fogok. — Dolgozni? És mi lesz az iskolával? Ha már három évet kihúztál... — Elmegyek — mondom — és indulok az ajtó felé. — Várj — mondja Irénke néni. — Csak nem mész így neki a világnak? — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja... — Milyen út ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezdtam én is a gyomláláshoz. Rán- cigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltam — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — Meg kell tisztítani. — De hát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor... — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! Egy ideig hallgatott, és gondolkodott, a szemében fájdalom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De ‘tttájd szembé jön “velem valaki... utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. A Szépirodalmi Könyvkiadó két regénypályázatot hirdet: egy kisregény pályázatot, kb. tíz ív (kb. 200 gépelt oldal) terjedelemben és egy nagyregény pályázatot, kb. húsz—huszonöt ív (kb. 400—500 gépelt oldal) terjedelemben. Mindkét pályázat célja: egyéni sorsokban, magas művészi színvonalon ábrázolni, miképp alakult a társadalom alapvető osztályainak (munkásság, parasztság) élete, életmódja a szocialista fejlődés utóbbi másfél évtizede során. Szörnyűlködik. — Én nem értem a te anyádat — mondja magaelé meredve. — Egyáltalán nem értem... Aztán összehajtogatott papírpénzt nyom a kezembe. — Köszönöm — mondom és szégyellem magam, amiért tolvaj lettem. — Anyádnak nem kell tudni, hogy nekem elmondtad... szóval érted... hogy nekem megmondtad az igazat. Megkönnyebbülten szaladok haza. Bemegyek a szobába, kiteszem az ablakpárkányra titkos naplómat és egy két év előtti osztályképet. Azon hosszú copfba van fonva a hajam és mindannyian mosoly gunk. Akkora rajta az arcom, mint egy borsószem. Nézem a képet. Hogy megváltoztam azóta! Itt még gyerek voltam. Most a hajam kibontva viselem. Olyan fehér, mint a kender. És nagyon szeplős vagyok. A vászonrolló le van húzva. Nem látszik a szobából, hogy mi van az ablakon kívül. Levelet írok, hogy elme— Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel... — mondta. — Most már késő van... — Hol laksz? — kérdeztem. — Amott... — intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen ér. tem az égerfaerdőig és türelmetlenül vártam. hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az égererdőn, majd a nyír- és nyárfák között., de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok, — de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőn, fáradtan és éhesen, összevissza karmoltak az ágak, de hiába... Soha főbbé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. Egyszer mégis megértettem, hogy mire tanított az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út vezetett. Soha nem sajnáltam rá a fáradtságot, hogy kiszakít, sam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkrete. gyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Oroszból fordította: A pályázat jeligés. A kéziratok a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz (Budapest, VII. Lenin krt. 9—11.) küldendők be, két gépelt példányban. Határidő: Kisregény pályázat — 1973, július 1. Nagyregény pályázat — 1974. január 1. A kisregény pályázat díjai: I. díj 30 000 Ft, II. díj 25 000 Ft., III. díj 15 000 Ft. A nagyregény pályázat díjai: I. díj 50 000 Ft., II. díj 30 000 Ft., III. díj 20 000 Ft. Eredményhirdetés: A kisregény kategóriában 1974. január 1-én, a nagyregény kategóriában 1974. október 1-én, gyek és többet nem jövök vissza. A vizeskancsó alá helyezem, hogy ha majd lefekszenek, észrevegyék. Aztán kimegyek a konyhába. Anyám háttal áll a tűzhelynél. A kivarrott falvédőt félig eltakarja. Csak annyit tudok elolvasni: „Nekem olyan asszony kell...” És látom a bő szoknyás, bekötött fejű menyecskét. A gyerekek a földön játszanak. Üres konzervdobozokkal gurigáznak. Zolika, a legkisebb a bölcsőben fekszik, állig betakarva. Egy ideig tiblábolok. Székeket rakok helyre. Megigazítom az ajtófüggönyt, aztán megint elhúzom. Várom, hogy anyám majd valamiért rám kiabál. így könnyebb lesz elmennem. De nem is vesz észre. Neki- dülök a falnak. Sajnálni kezdem, mert most olyan jónak érzem. Én pedig megloptam és el fogok menni. Egy ideig még várok >ztáh kiszaladok az udvarra Senki nem jön utánam. Nekidülök egy fának. A nap már csak egy nagy, vö^ T. I. Márton Klára: Menekülés Antalfy István Regénypályázat
