Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
Vasárnapi melléklet Az alap és a // módi" Az elmúlt huszonhét esztendő alatt a falu is forradalmi átalakuláson ment keresztül: a társadalmi-gazdasági változások a falvak művelődési helyzetét is kedvezően befolyásolták. A termelőszövetkezeti mozgalom győzelme nemcsak gazdasági és politikai eredményeket hozott; közvetlen kulturális hatása is jelentős! Mégis, a szorosan vett paraszti lakosság viszonylag alacsony műveltsége — a lakosság más rétegeihez mért elmaradottsága — ma is a közművelődés egyik legfőbb gondja. A növekvő városiasodás ellenére a lakosság ötvenhat százaléka jelenleg is falun, illetve tanyán él. Bár a falvak is városiasodnak: fejlődik közlekedési hálózatuk, nő az üzletek száma és a tömegkommunikációs eszközök gyors terjedése is elősegíti, hogy közelebb kerüljenek a városhoz, fejlődésük mégsem kielégítő. A tanyán élő egymillió paraszti lakos művelődésének pedig minimális feltételei sincsenek teljesen biztosítva. A mintegy nyolcvan művelődési autó mindössze a tanyák és külterületi települések tíz-tizenöt százalékát látogatja. Villany vagy aggregátor hiányában — a falusi lakosság alig hetven százaléka használja a villanyt! — a televízió sem tud tért hódítani. Furcsa ellentmondás: noha a falun élő emberek kulturális színvonala abszolút számokban kifejezve növekedett (ma már a falusi lakosságnak csupán a fele dolgozik a mezőgazdaságban, a másik fele munkás, alkalmazott, értelmiségi), a paraszti és nem paraszti lakosság kulturális színvonala közötti különbség viszonylagosan sem csökkent, hanem — a fiatalok elvándorlása következtében — tovább nőtt. Ma is a falvakban a legmagasabb az analfabéták száma — négy százalék — és a nyolc általános iskolát a falusi lakosságnak csupán tizennyolc százaléka végezte el. Ég még egy elgondolkoztató adat: a parasztságnak csak mintegy negyven százaléka számítható olvasónak. Az öt esztendővel ezelőtt megjelent termelőszövetkezeti törvény nem véletlenül tette a gazdaságok feladatává, hogy ..emeljék a tagság szakmai, politikai és kulturális képzettségét’’. E feladatok biztosítására a törvény minden gazdaságot kötelezett arra, hogy külön kulturális alapot létesítsen. Gondolom, most sokan felteszik a kérdést: mi ebben az új, hiszen kulturális alap azelőtt is volt a termelőszövetkezetekben. Volt, együtt a szociális alappal. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ennek az összegnek a jelentős részét, nem egy esetben a teljes összeget, szociális létesítményekre, iUetve segélyekre fordították. , Nem véletlen tehát,... hogy, egy esztendővel a termelőszövetkezeti törvény életbelépése után a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa és az Országos Népművelési Tanács közös irányelveket jelentetett meg, így nyújtva útmutatást a gazdaságok vezetőinek a kulturális alap helyes felhasználásához. Az irányelvekben arra ösztönözték a termelőszövetkezetek és más falusi gazdasági egységek — ÁFÉSZ, ktsz —vezetőit, hogy anyagi erejükhöz és lehetőségeikhez mérten támogassák területük közművelődését. Mi történt a termelőszövetkezeti törvény és az irányelvek megjelenése óta? Erre a kérdésre több munkabrigád kereste a választ az ország különböző részein. Tanácselnökökkel, termelőszövetkezeti és más gazdasági egységek vezetőivel beszélgettek az elmúlt öt esztendő tapasztalatairól. A vizsgálatok szerint a szociális és kulturális alap szétválasztása igen sok helyen máig sem történt meg! Ahol végrehajtották a rendelkezést, ott is elsősorban — ez most a módi! — külföldi és belföldi utazásokra fordították a kulturális alap jelentős részét. A jobbik esetben színházjegyeket vásároltak a tagságnak, s azokat ingyen osztották ki. Lényegesen kevesebb az olyan gazdaságok és más termelő- egységek száma, ahol a kulturális alapot elsősorban a művelődési ház támogatására, könyvtárfejlesztésre, vagy éppen tanulmányi ösztöndíjakra fordították. A hiba gyökere: a kulturális alap felhasználásáról a legtöbb helyen még ma is az elnök, vagy _ legjobb esetben a vezetőség dönt. Pedig a termelőszövetkezeti törvény lehetőséget biztosított az oktatásikulturális bizottságok létrehozására. A vizsgálatok tapasztalatai szerint azonban ezek a bizottságok a legtöbb termelőszövetkezetben nem alakultak meg, s ahol megalakultak, ott működésük formális, csupán áldásukat adják az elnök döntésére. Ennek oka a legtöbb esetben az, hogy a Termelőszövetkezetek Területi Szövetségei mellett is csak kevés helyen alakult meg az Oktatási-kulturális bizottság, így a termelő- szövetkezetek sem fordítottak gondot azok ^létrehozására. Pedig az oktatási-kulturális bizottságok legfőbb feladata éppen az volna, hogy a vezetőség és a tagság között az összekötő szerepét töltsék be. Ismerve a gazdaság célkitűzéseit, a szakmai és általános műveltség növelésével segíthetnék elő a termelési feladatok jobb megoldását. A vizsgálatok természetesen nemcsak hiányosságokat tártak fel, a megkezdődött egészséges szemléletbeli változásról is számot adtak. Ez a változás konkrét számokban is. mérhető. 1963-ban — a_ termelőszövetkezeti törvény életbelépését követő esztendőben — a közös fenntartásban működő intézmények száma alig érte el a száznyolcvanat, ma pedig már a közös fenntartású művelődési házak, klubkönyvtárak, klubok száma meghaladja az ötszázat. Ez a jövőt illetően biztató. Annál is inkább az, mert ezekben a napokban is szerte az országban sok községben folynak tárgyalások a tanács és a termelő- szövetkezet, az ÁFÉSZ vagy éppen a ktsz vezetőségével a helyi művelődési ház fenntartásáról, rendszeres anyagi támogatásáról. Vakációban. Csónakázó gyerekek a sóstói tavon. (Elek Emil felvétele) Kocsma a sorompónál A kocsma jő helyre épült. A sorompón túl a gyárnegyed meg az egyforma melós- házak, ahonnan a legtöbb szemetet hétfőn szállítja el a kukáskocsi, s hetente legalább egyszer babfőzeléket főznek. A kocsma rögtönzött értekezletek, röpgyűlések, termelési tanácskozások színhelye. „Döntenek” nemzetközi és országos kérdésekben, beszélnek megindítóan emberi és köznapi életigazságokról. Elítélnek és felmentenek. Lukács, a kocsmafilozófus tisztában van a világ dolgaival. Állítólag négy nyelven bes^l és gyakran használ idegen kifejezéseket. Alkalmi hallgatósága olykor kineveti. A csap alatt forognak a poharak, s kiszáradt inyű emberek öntik magukba a stampedli pálinkát, a krigli sört, a nagyfröccsöt. Pufajkás munkások hideget hoznak magukkal, bekapják a törkölyt, a jaffát, a hosszúlépést. Sietnek. Újabbak és még újabbak jönnek. A kocsma sohasem üres. Cigaretta a számban, várom, mikor ad valaki tüzet. Fütyülnek rám. Rákönyökölök a bádogpultra, fújom a füstöt. Bejön egy fehéringes és összemosolyog a kocsmáros- a&l. — Parancsoljon, az úr küldi — mondja a kocsmáros és fél konyakot tesz elém. — Nem kértem. — Az úr kérte. — Igya meg az úr. Az úr felháborodva rendre- utasít. „A konyakomat nem szokás visszautasítani, hölgyi- kém! Itt nem!” — Milyen a világ a pult másik oldaláról? — kérdem a kocsmárost. — Zavaros, nagyon zavaros — mondja. — Sok mindenről előbb hallok, mint akiknek tudniok kellene róluk. A kocsmában két dologról beszélgetnek az emberek: a munkáról és az asszonyokról. Minden asszony pénzéhes, s minden munkahelyen van valami, ami nem tetszik az embereknek. Ami azt illeti, nem Is szeretek odafigyelni. Még véletlenül elkotyognék valamit. De látatlanban is ismérek igazgatókat, művezetőket és brigádvezetőket. Tudom, hogy ki készít selejtet. Mit és hova szállít a FŰSZERT. Ki érdemelne fegyelmit. Tudok áthelyezésekről és fel nem fedezett üzemi szarkákról. — Van-e a törzsvendégek között jómódú ember? — Az senkire sincs ráírva. De úgy gondolom, hogy van. Akinek fizetéskor száz-kétszáz forint nem számít, az vagy jómódú, vagy nemtörődöm. Mert az igaz, hogy nem keresnek rosszul, de az ital mellett lakás is kell, ruha is kell, tüzelő is kell. Egyet nem tudtam még kideríteni: miből van egyik-másik embernek naponta rendszeresen ötven—hatvan forintja italra. Ha kérdem, azt mondják, én azzal ne törődjek. A kocsmárosok igyekszenek fogni a vendéget — hisz százalékra dolgoznak — sokszor nem is az itallal, hanem a kocsma sajátos atmoszférájával, s megértő beszélgető- partnerek maguk is. De csábító erő az is, hogy az azonos ivásúak között bátrabban, szabadabban mondhatják el az emberek a véleményüket. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a kocsmába csak inni jönnek az téved: beszélgetni is jönnek. S téved az is, aki azt hiszi: itt több a részeg ember, mint a józan. Körülbelül minden negyedik betérő sörös-, vagy jaffásüveget emel le a pultról. Részeg azért akad. Sokan aludtak már a sarki kocsma melletti árokban, s az ajtóval szemközti öreg diófát is megölelgették néhányan. Az üzlet havi forgalma januárban 110 ezer forint volt — napi három és fél ezer forint körüli a bevétel — egy nap alatt elfogy 20 liter pálinka, három hektó sör és hatvan liter bor. összehasonlításul: 1964-ben ebben a kisvárosi kocsmában egy hónap alatt adtak el négy hektó sört. — Mondjon nagyivqkat. — Van egy fiatal férfi, aki mindig tele van. Azzal hetvenkedik, hogy bokszoló volt, s az a szokása,, hogy leüti az emberek fejéről a sapkát. Ez sértés. Van néhány férfi, akiről a munkahelyén nem is tudják, hogy részeges. Este iszik és szabad szombaton. Van, aki napközben állandóan utántölt. — Verekedés? — Én itt rendet tartok. A rendőrség másfél éve volt kint utoljára. — Lát-e szegénységet? — Csak a cigányoknál. — Lát-e gazdagságot? — Azt is látok. Ha nem is a törzsvendégeknél. Az ilyen kocsmát a finomabb emberek elkerülik. Igaz, magumaajta meg a bárba nem menne be, Lehet, hogy nem is a drágaság miatt... D. Varga Márta
