Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
Vasárnapi melléklet Főidényben — Hová mentek a nyáron? — Végre kaptunk egy szakszervezeti beutalót a Balatonra. Csak sajnos, a gyereket nem vihetjük, ő vidéken lesz a nagymamájánál. •— Hol töltitek a nyarat? Szobát vett ki a vállalat Tapolcán, odamegyünk a családdal. Nincs ellátás, de majd megoldjuk valahogy. — Merre nyaraltok? Végre megkaptuk a Zsigulit, körbejárjuk az országot. Ma ez a beszédtéma széltében-hosszában: ki merre pihen, hol tölti a szabadságát? Persze, a kiragadott párbeszédek csak részben tipikusak. Mert van, akinek telik rá és az olasz tengerpartra megy kocsival. Akadnak, akik majdhogy nem fillérekért külföldön üdülnek szakszervezeti alapon. Aztán olyanok is vannak, akik a saját Balaton-parti, vagy a Duna-kanyar mentén lévő vikendházukban pihennek. A legtöbben mégis azok vannak, akik nem jutnak el Párizsba, nem gyönyörködnek a magyar tenger kékségében, és nem mennek el levegőváltozásra a hegyekbe. És milyen sokan vannak még, akiknek meg kell azt is gondolniuk, hogy az IBUSZ, vagy a NYIRTOURIST által szervezett országjáró autó- buszutakra is felkapaszkodjanak-e! S talán még többen vannak azok, akik csak a sóstói járatra szállnak fel, szatyorka hideg élelmet csomagolnak, napközben megengedhetnek maguknak egy-két üveg sört, friss lángost és fagyit a gyereknek. Pihenni sokféleképpen lehet. De, hogy ki miként pihen, azt elsősorban az anyagi lehetőségei szabják meg. Hallom, hogy egyik vállalatunknál már napok óta agitálnak egy kiváló dolgozót, itt a beutaló, menjen el a feleségével Szoboszlóra. Ö azt válaszolja, hogyan mehetne ti, amikor végre megvan az anyag es ragaszthat egy szobát a városszéli házához. Rámegy még a jutaiomszabadsága if. Emlékszem arra a termelőszövetkezeti tagra, aki nevetve mesélte el, hogy amikor télen elküldték a debreceni üdülőbe 2 hétre pihenni, hárman összefogtak és titokban kiutaztak a Hortobagyra nádat vágni. Amit megkerestek, este az Ujviga- dúban elköltötték... Hát ez is van! Bárhonnan közelítjük a témát, az egyre általánosabb, hogy az évek múlásával a szabolcsiak is megtanulnak pihenni. Mert nemcsak a gyári rendet, a termelőszövetkezeti munkafegyelmet, a szakmai fogásokat kell megtanulni itt, Szabolcsban, el kell sajátítani azt is, hogy miként lehet okosan és hasznosan pihenni. A Debreceni Házgyár termékeiből Nyiregykáza-Jósavárosban 3 ezer családi ottbont építenek. (Elek Emil felvétele.) Sokszor elhangzik, hogy nagy keletjük van országszerte a szabolcsiaknak, „hajtós nép” az itteni. Honnan ered mindez? Onnan, hogy ezen a tájon hosszú időn át annyi harc és küzdelem jutott osztályrészül az embereknek a mindennapi kenyérért, hogy szinte már beleszoktak a verejtékezésbe is. S ha megakadt a kis pénz, falun ragasztottak egy kis földet, városon vásároltak egy kis házhelyet, hogy ne legyenek any- nyira kiszolgáltatva a holnap bizonytalanságának. És most? Tévedés volna azt hinni, hogy ma már mindenki élhet és tud élni a megteremtett lehetőségekkel. Túlzás volna azt állítani, hogy az üzemekben minden arra érdemes dolgozónak jut szakszervezeti beutaló. Hiábavaló igyekezet volna azt is bizonyítani, hogy ezeket a beutalókat mindig az arra leginkább érdemesek kapják, akadnak még jócskán „törzsüdülők”, akiket régi ismerősként üdvözöl a gondnok a Balaton partján, vagy fenn a hegyekben, akik keresi^ és megtalálják a kiskapukat, ahhoz, hogy mindig „főidényben” pihenjék ki a nem is olyan nagy évi fáradságot. Vegy említsük a falun élőket: közülük aligha sietnek nyáron a kempingekbe, vagy a meleg vizű strandokra, — ők vigyázzák a termést, beállnak a hatalmas búzatáblákba, aratnak, csépelnek, megteremtik évi megélhetésük alapját. Aztán ami tjpikusan szabolcsi: az országban itt van a legtöbb nagycsalád, errefelé nem ritka a 4—5 gyerek. Az ilyen családoknál nagyon is meg kell gondolni, hova költsék a 100 forintokat, mert sok kell kenyérre, tejre, mosószerre és ruhára. Olvasom a híreket a napilapokban- újabban itt és itt építettek úttörőtábort; hallom, hogy több vállalatnál a nyereség visszatartott részéből faházat építenek a rakamazi Tisza-par- ton, Gergelyiugornyán, vagy Dombrádnál. Gyakran jön hír arról is, hogy az üzemek, a termelőszövetkezetek díjtalanul, jutalomként elküldik szocialista brigádjaikat budapesti sétára, városnézésre, vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Egy szövetkezetnek, vagy egy vállalatnak mindez meg se kottyan, de akik Beregből eljutnak a Duna-partra, vagy a Nyírségből a napfény városába, Szegedre, azoknak egy ilyen utazás többet jelent a felüdülésnél az országlátásnál. Miközben örül az ember a különböző kezdeményezéseknek, melyekkel a kollektívák igyekeznek megkönnyíteni, anyagilag is elviselhetőbbé tenni dolgozóik, munkában megfáradt embereik nyári pihenését, szeretne szurkolni a törekvésnek: legyen még több úttörőtábor, ahová eljuthatnak a falusi gyerekek is; legyen még több családos balatoni beutaló, amelyet azok vehetnek igénybe, akik valóban rászolgáltak; nyíljék még több kemping, vállalati üdülő, ahová nemcsak a „tűzhöz közel állók” juthatnak el. Nemrég osztották ki a „főidényre” szóló beutalójegyeket b vállalatoknál, az intézményeknél. Korábban többször kínálta egyik vállalat a másiknak az ilyen beutalókat, mert nem akadt gazdája — vagy megindult a cserebere. Most hiába keresik az „eszbések", mindegyik azt mondja a másiknak: sajnos. egyetlen felesleges üdülőjegy sincs, egyszer annyi is kevés lett volna. Kevés lett volna, mert ha vannak is még, akik szabadságuk idején házat építeni mennek, vagy kerékpárral sietnek a megvásárolt telekre kapáim, s ha még többen vannak, akiknek nincs autójuk, hétvégi faházuk, de még a pénzzel is szűkösen állnak, — azért egyre többen vannak azok is, akik nemcsak vágynak, hanem el is jutnak pihenni, felüdülni az ország szép tájaira. Angyal Sándor Ha majd egyszer sokkal messzebbre leszünk időben a mától, a történészeknek jobban módjukban lesz emberi sorsokban rögzíteni a történelmet. Megírni, kik is voltak azok, akik megpróbáltak ebben az országban, ahol olyan nagy volt az egykori úri rend gőgje és oly kicsi, vagy semmi, amit a népnek nyújtani tudott — jusson munka és tisztességes megélhetés mindenkinek, legyen kultúra és civilizáltság, legyenek művelt milliók — akkor rengeteg emberhez jutnak majd el, akiknek az volt a foglalkozása: párttitkár, pártmunkás. A magyar nép egysége és munkája teremtett a hazában az embereknek jólétet és emberséget, de a zászlóvivők a pártmunkások voltak. Öle irányították a harcot a hatalomért, ők fogták fel a testükkel az ellenség gyilkos dühét, történelmi érdemük a falu és a paraszti élet átalakítása, ök az egyszerű, mélyből jött emberek. Sorsuk azonos az egész ország sorsával. Ezt időben messzebbről jobban látják a történészek és majd megírják. hogyan alakították át a páttitkárok, a pártmunkások az országot. Ezzel egyidőben önmagukat, képességüket, ismereteiket. És nem pénzért, nem javakért, csupán érezve küldetésük fontosságát. Ezek a gondolatok elkerülhetetlenek voltak, amikor a mátészalkai járási pártbizottság elgő titkárának szobájában beszélgetett az újságíró Danes Józseffel, az egykori kubikossal, aki — ahogy ő mondta — hiába volt színjeles tanuló az elemiben, az akkori időben nem tanulhatott szakmát, még suszterinasnak sem vették fel. S aki most, egy negyedszázaddal később, elismert vezetője a megye egyik legfontosabb járásának. ★ Milyen gondok foglalkoztatják Danes Józsefet és munkatársait? A legnagyobb gond egy mondatban; az árvíz és a belvíz okozta nagy károkat Mátészalkai beszélgetés VÁZLAT a párttitkár portréjához helyrehozni, a sok-sok veszteséget pótolni. Harmincegy termelőszövetkezetből 22 az árvíz óta dotált. A dotációt pedig 3—5 év alatt vissza kell fizetni. Azon dolgoznak, hogy ne csökkenjen a termelőszövetkezeti parasztság élet- színvonala, sőt emelkedjen, és vissza is tudják fizetni az adósságukat. A pártbizottság, a pártszervezetek leglényege-^ sebb segítséget akkor adtak, amikor az idén elkészült a tsz-ekben az ötéves középtávú terv. A kommunisták a tervezésben aktívan részt vettek. A tervekben a korszerű nhgyüzem realizálódik. Továbbfejlesztése az agrotechnikának, gépesítés, kemizálás. A tervekhez az idei év jót ígér. Járási átlagban a búza — és itt ez döntő termék — 16—17 mázsás átlag’, lesz ahol 20 mázsa is tesz. Szépek a kapásnövények is. Tegnap volt Nagyecseden, ott azelőtt 7 mázsás volt a termés, ta-; valy 12 mázsa, idén 15—16 mázsa lesz. Hála a korszerű termelési módszereknek. A középtávú tervben segítenek a gazdaságoknak sertés- és szarvasmarhatelepek létesítésében is. Csengerben például most épül a szakosított telep, évente 8—10 ezer sertés „készül” majd itt. ★ 17 éves koráig szüleivel együtt uradalmi cseléd, azután 1939-től 43-ig a megyében út- és csatornaépítéseken kubikolt. Behívják katonának, front, hadifogság. Ott is kubikol. Gyorsan felfigyelnek a munkájára. („Minden reggel négy lépést mértek ki mindenkinek, és én már délelőtt 10 órára kihánytam a földet, a többiek még a felénél sem tartottak,”) Ennek is köszönheti, hogy már 1946. szeptemberében hazajöhet. A fogolytáborban az antifasiszta előadásokon ismerkedett a szocializmus eszméivel, hogy Magyarországon is demokratikus rendszer lesz, szétosztják a földet, a gyárak tőkés tulajdonból a nagy közösségé lesznek. 24. éviben van, amikor a hosszú útról visszaérkezik Mándra. Gyorsan észreveszik, megválasztják az UFOSZ helyi titkárának, 1947. márciusában felvételt nyer a Magyar Kommunista Pártba, 1948-ban egyhónapos pártiskolát vegez. Utána falugyűléseket tart szomszédos községekben. Párttitkárhelyettes, megtanulja, hogyan lehet és kell politikai munkát végezni. 1949- től a csengeri járási párt- bizottságon dolgozik, 3 hónapos pártiskola Gödöllőn, 1950- ben a megyei pártbizottságon kap beosztást. 1954-től a csengeri járási pártbizottság első titkára. 1969-ben Mátészalka városi titkára, 1970. ősztől a mátészalkai járási pártbizottság első titkára. Mi volt a legnagyobb öröme? Amikor pártmunkás lett. Ekkor érezte meg, hogy a proletár parasztgyerekből is lehet olyan valaki, akinek lehetősége van tenni az emberekért. Szórakozása? Bizonytalanul széttárja a kezét, hogy mit is mondjon. Otthon a szolgálati lakás kertjében kapál, matat, ás. És a televízió. Semmi más? Semmi más. (A főszolgabírók, akik még élnek itthon, vagy szétszóródva a világban, talán el sem hiszik, hogy nincs urikaszinó, Hajnali lovaglás, nincs muri kivilágos kivirradtig. Az utód csak dolgozik. És nem is vágyik másra.) 1967-től országgyűlési képviselő. Az első találkozás a Duna-parti palotában különös volt. De ma már úgy megy oda, mint haza. Az egykori kubikos érzi a nagy felelősségét, és tud is élni a felelősségével. Nem felejtette el, hogy ki volt. Elkerülte a gőg, mert el akarta kerülni a gőgöt. Ma is ugyanúgy megértik az emberek, és ő is ugyanúgy megérti az embereket, mint valamikor régen. ★ Decemberben tölti be az 50. évét. Tehát még viszonylag fiatal. De már elmondhatja, hogy letett valamit az asztalra, ha elmegy, nem szólhatnak utána, hogy várjon, még lenne dolga. Amit tudott, azt elvégezte. Persze, ő is kapott cserébe sok mindent. Elsősorban a munkát, ami dolgos embernek a legfontosabb. Munkáját látta a megye, de lát.ta a kormány is. Négy kitüntetése van. Nem dohányzik, nincs pénzes szenvedélye. Felesége is dolgozik. Sajnos gyerekük nem lehetett. A sok év alatt megtakarított fizetésből az idén vettek egy Zsiguli gépkocsit. Más nincs. (Van aki irigyli tőle?) Ezt is csak azért, hogy néha vasárnap könnyeb- ben eljussanak a rokonsághoz Mándra. Azt tervezik, ha közeledik a nyugdíj, vesznek valahol Szalka környékén egy kis telket. Építenek rá házat és kiköltöznek a mostani szolgálati lakásból. A kertben lesznek gyümölcsfák, alma, körte, őszibarack, meg természetesen a konyhára zöldségféle. És vannak mindennapi örömei is. E hét szerdán jártunk nála. Bekopogtatott két fiatalember, borítékot nyújtottak át: „Kedves Danes elvtárs! Szeretettel meghívjuk az ipari szakmunkásképző ballagására” — mondták. Kétszeres öröm. Egyrészt mert arcukon láthatta, tényleg szeretettel várják, másrészt azért, mert van szakmunkásképző iskola Mátészalkán. _ Ordas Nándor
