Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
8. oldat ROT.rr wAestARöttszAö = vasárnapi melléklet 1972. június 2S. Szeberényi Lehel: Egy vonattal később Az átalakított váróterem büféasztalánál kopott kis nő ült egy katonaságot éppen letett fiatalemberrel, két üveg kőbányai mellett. Félig ivott poharak álltak előttük és beszélgettek. A fiatalember beszélt inkább, dicsekedett a nő előtt. A jelentéktelen kis nő figyel, mesen hallgatta a sütővassal hullámosított haja alól. Figyelmesen, ne lássék, hogy nem jár ott az esze. Maga se tudta, hol jár. — ...Tudja mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem tudja. Az ágyat úgy csináljuk, hogy elvágólag álljon. Benyúlunk a szalmazsákba, a szalmát a négy sarkába nyomkodjuk. Ez persze így semmi, ahogy elmondom. De megcsinálni! Szúrja az ember ujját, hogy a vér is kiserken. De nézik ám az időt, nem érünk rá szopogatni az ujjunk. Rá a pokrócot. Mint a téglalap, úgy kell neki állni. Sarkosan. Maga nem tudja, mi az, hogy sarkosan. Megnyugtatom, a legtöbb nem tudja, mert forsza van. Mindennek forsza van, csak ész kell hozzá, a legtöbb süketnek meg az nincs. Nem azért Jucika, de az én nevemet akárhányszor kihozták a parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni. — Ne mondja, maga így tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül illegette magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással tódva. Forgatta a söröspoharat, hogy „mélyértelmű’’ mosolya mögött ne lássék az erőfeszítés, mellyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni. — Semmiség. Az egész 30 másodperc. — No, ne mondja. — Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom, a legtöbb pancser begyűri. Egyforma széles csík, ez a fontos... No nézzen ide, hogy megértse. — Maga elé húzza a papírszalvétát és részletes rajzot készített. — Ötször, hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor se tudta. Csak lógott neki. — A magáé nem lógott? I — Az enyém?... No nem, no nem A kisfiús pír végig átütött a katonaságot letett fiatalember arcán, melyen a máz, a fölény és magabiztosság volt, de most egy folt is kerekedett, mint egy elmerült hajó után az olaj karikája. A kis vidéki nő maga sem tudta, mit mondott, nem fogta fel. — És Józsi — kérdezte a kis vidéki nő. — Józsival hogy vannak? A kis vidéki nő és a katonaságot letett fiatalember földiek voltak. Látásból ismerték egymást. Mindketten a vonatra vártak a pályaudvaron, és ki-ki magában unatkozott, mielőtt felfedezték egymásban az ismerőst. — Persze — emlékezett a fiatalember, ezek együtt jártak, még odahaza. És megnézte egy kicsit jobban a nőt. — A Jóska. Rendes gyerek a Jóska... Maguk még mindig?... Hogyismondjam... A fiatalember kérdőn felmosolygott a nőre, csak olyan felületesen, nem mintha várná a választ. A nő a poharat forgatta, s együgyű, elkalandozó mosoly ragyogott a szemén. — Ugyan, a Józsi! Egy ismerős... — És semmi több? — Miért? Baj? — Dehogyis. Egy kicsit csodálkoztam is volna magán. ■— Miért? Azt mondja, hogy rendes gyerek. — Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej. — Miért? Maga egy fej? — A nő belenyalt sörébe és kikacsintott a pohár mögül. — Én, vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak... De mért nem iszunk? Felemelték a poharakat. A nő csak forgatta, de a fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara fölött nézte. — Maga nem iszik — mondta. — Dehogyisnem — felelt a nő és egy kényszerűt kortyolt — Egyszer meg kellett, hogy ruházzam, mert szemtelen volt. — Kiről beszél? — kérdezte a kis nő. — A Jóskáról beszélünk, nem? — Ja, persze — szólt a nő ábrándos szórakozottan. — Lepedőt húztam a fejére, moccanni sem tudott. — Ejnye, ejnye, maga ilyen is tud lenni ? — mosolygott szemrehányóan a kis nő. — Nem szép magától. A fiatalember kicsit zavarba jött. — Na ja. Én egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít... — És megharagította? — csodálkozott a nő készségesen. Csak félig-meddig járt ott az esze. — Meg — felelt a fiatalember, valamely régi sértettség maradékával. — Maga egy verekedés rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit. A forgó pohár mögül rebbengette a szemét. Szemrehányósdit játszott. — Egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb? — Én? — szólt a fiatalember, a pír az arcán megint foltot vetett, a fölénye megint megbicsaklott kissé, ahogy ott féloldalasán hátradőlve ült a széken. — Maga jobban tudja. Ahogy lenézett pohara elé, kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott és forgatta a poharát. Az olcsó gyűrű az ujján csillogott. A szemében tolvaj, félszeg érdeklődés csillogott. — Honnan tudnám — mondta. • Majd a fiatalember megtörte a hallgatást. — Miért nem iszik? — Nem iszom. — De miért? * — Köszönöm, nem kérek már... Lekössük a vonatot. — És aztán. No igyon velem. — Jaj de erőszakos. — No igyon. — Mondom, hogy nem iszom — felelte a nő, elbizonytalanodva, majd tréfás- együgyün hunyorított: — én csak egy egész üveggel iszom,, vagy semmivel. — No igyon akkor, igyon egy üveggel. A nő riadtan nevetgélt, kicsit butácskán. — Csak vicceltem. Arra jött egy vasutas. — Mondja kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember. A vasutas az órájára nézett. — Néhány perc múlva. — És mikor indul az utána következő? — Két óra múlva. — Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra. Forgatta a poharat. A poharat nézte, s amögül néha a fiatalembert. — S mit szól a felesége, hogy egy vonattal később megy? — kérdezte, amikor a vasutas elment. Gyűrűjének visszfénye az asztal . műanyag lapján táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte. A fiatalember arcán felgyűlt az olajfolt, a pohara után nyúlt, s ivott. — A feleségem?... Egy kicsit elhamarkodtuk mi ezt a házasságot. Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon... — Kis piros vigyor leb- bent a száján, mint egy henye legyintés, mely erősen kétessé teszi a szó hitelét. A kis nő azonban meg könnyebbült. A fejét is elfordította, hogy ebben ne zavar ja semmi. — Van ilyen — mondta gyűrűsujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlansáf erőltetettnek tűnt. — Van — mondta a fiatalember, pillantását a faluja- béli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta. A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor elment a vonat. Toldaiagi Pál: A boldogság pillanata Érzem a teret, az időt, s a legnagyobb boldogság ez, amit elérhetek: a helyén van a ház, a lombos fa, a körút és a híd. Levált rólam a múlt, csak a jelen van jelen szépen, ünnepélyesen; olyan felemelő, olyan csodás, . ahogy a lámpafény megkoronáz, most már a sárkányt is megölhetem, ez a dicsőség, ez a győzelem pillanata, mely nem tér soha vissza; egy másik perc az embert megvakílja, lemezteleníti és félreállhat, de most, de most itt van a nagy-vadászat ideje, s aki élni mer vele, annak fülébe eljut a zene, a mámorító hang, hívás kalandra: erőmet most semmi meg nem haladja. Császár Péter: CSENDEM Hozzám jól becsöngetett a nyár. Késeivel és melegével. Megállók. Az én kamaszságom mered rád. Nem álmodsz tűzzel és velem sem. Rád katonák falq nem vár. Nem vár. Megállók. Ablakom nyitott. Csendem holddal, fákkal menekülésem, szobám pár méterén. Hétköznapok krónikája fényképen Elek Emil nagykállói fotókiállításáról Egy kollega fényképeiből rendezett kiállításra olyan érzéssel érkezhet az ember: vajon mit tud felmutatni, milyen rejtett értéket őrizget, amit eddig közvetlen környezetében sem láthattunk. A tollforgató munkatársnak az is eszébe jut, vajon mi újat láthat a fotókiállításon, hisz az élet különböző mozzanatait megörökítő felvételek ismerősek, az olvasó is találkozott jó részével az újság hasábjain. Mégis azt kell mondanunk, fotóriporter kollegánk xmun- katársainak is meglepetést okozott legjobb fényképeinek gyűjteményes kiállításával, mely egy több mint biztató rendezvénysorozat részeként került a nagykállói közönség elé. Elsősorban Ratkó József járási könyvtárvezető, József Attila-díjas költő kezdeményező munkája révén. Korábban a nagykállói származású Amos Imre festőművész tárlatával ismertették meg a helyi közönséget, Bugya István munkáinak bemutatása is ezt a törekvést szolgálták. Ennek a művészetpártoló igyekezetnek eseménye Elek Emil fotóriporter kiállítása is. Hetvenhét képen elevenedik meg a hétköznapok krónikája. Megyénk sokszínű éleiét tükrözik a felvételek, melyek a jó szemű, jó érzékű — és szerencsés — fotós néhány éves munkásságából ad-: nak Ízelítőt. A témák változatosak és kimeríthetetlenek, mint maga az élet. Munka- mozzanatok, hangulatképek, portrék, tájak, emberi karakterek változatos tarkasága fogja meg a nézőt, a tárlaton. Az árvízi atmoszféra uralja a vízzel körülzárt falvakról készült légi felvételeket. Ugyanez a drámaiság fog szikrát a víz áltál kisemmizett két öreg embert, a hűségesen kitartó kutyát és az összekötött batyut ábrázoló képen. Igen meghittek Elek Emil portréi, s amikor a szerencsét is említettük, ezekre gondoltunk. A pillanatok törtrészének megörökítése, amikor az ember egyénisége felvillan, s ekkor „elkattin- tani” a masinát, szerencse dolga is. De nem csak az, nagy-nagy kitartás, a téma, az ember iránti tisztelet és mesterségbeli tudás az, ami általában felőtte jár a szerencsének, s az csak utána szegődik a másodperceket tetten érni akaró fotóriporter nyomába. Kifejezetten karakteresek Elek Emil tájfotói, érdekes formájukkal, fény-árnyék játékukkal megörökített fái. Szólni kell még a sóstói nemzetközi művésztábor vendégeit alkotás közben megörökített sorozatáról, hangulatos csoportképeiről, gyermekeket ábrázoló zsánerképeiről, újszerűén meglátott ' munkaképeiről. A fényképkiállítás jól tükrözi a hétköznapok forgatagában résen lévő fotóriporter ügyességét, valóságvallató igényét. A kiállítást június 26-ig láthatja a nagykállói közönség, majd a ti- szadobi gyermekvárosba „vándorol”, ahol a képzőművésztelepen részt vevő művészek is megtekintik. Úgy hisszük, a megyeszékhely közönsége is szívesen megnézné — az esetleg még kiegészítendő képanyagot, — s jól színesítené — programon kívül — a Nyíregyházi Nyár rendezvénysorozatát. <P> Új könyv-' Parasztháború 1514-ben A Gondolat Könyvkiadó gondozásában előreláthatólag ősszel jelenik meg Fekete Nagy Antal—Barta Gábor: Parasztháború 1514-ben című munkája. A könyvet nagy érdeklődés előzi meg, hiszen ez lesz a XVI. század eleji mozgalom első korszerű, tudományosan megalapozott értékelése. Mint Barta Gábor, a „Parasztháború 1514-ben” egyik szerzője, aki átdolgozta a néhány éve elhunyt Fekete Nagy Antal művét — elmondta az MTI munkatársának, a könyv elsősorban azt követi nyomon, mi váltotta ki a megmozdulást, s arra keres választ, mi indokolja, hogy ilyen méreteket öltött a felkelés. — 1514 eseményeinek fő indítéka — dokumentumaink tanúsága szerint — elsősorban az az ellentét volt, amely a mezővárosok felgyorsult fejlődése és a nemesi elnyomás között keletkezett a Mátyás utáni években. A monográfia azt a nézetet erősíti meg, hogy 1514 nem elsősorban a szegényparasztok megmozdulása, hanem a mezővárosoké. A gazdagodó, keres- Kedő, iparosodó kisebb-na- gyobb települések érdekei voltak azok, amelyek alapjaiban ütköztek össze a feudális jogrendszerrel. Magától értetődő azonban, hogy a tömegben ott voltak a jobbágyság különböző rétegeinek a képviselői is. — Dózsa kinevezésének körülményeit csak sejtjük: kiválasztásánál elsősorban «z lehetett a szempont, hogy lehetőleg „semleges” ember álljon a seregek élén. A könyv azt is bizonyítani kívánja, hogy a felkelés nem olyan váratlan hirtelenséggel robbant ki, mint korábban hitték, az átmenet a nemeDÖZSA KATONÁJA. (Krautheim Mária rajza) sekkel való nyílt szembeszegülésre sokkal keservesebb, időben is hosszabb folyamat volt. A legendás hírű Lőrinc pap a monográfia szerint nem létezik. Személyében két történelmi alak fonódik ösz- sze: egy ceglédi plébános, aki Dózsa alvezére lett és egy szerzetes. — A parasztháborúról szóló munka abban is újdonságot hoz, ahogyan bemutatja az ellentábor vezéralakjait: Bakócz Tamást és Szapolyai Jánost. Bakócz Tamás a legfrissebb kutatások tükrében nagyon is tisztában volt vele, hogy a keresztes háború nagyobb nemzetközi segítségre nem számíthat, spk remény tehát nem fűződhet sikeréhez. Af monográfia ezzel párhuzamosan egy határózot- tabb, bátrabb, tetterősebb Szapolyait tár elénk, aki korántsem volt olyan tehetségtelen figura, mint sokáig vélték. Megtalálták a maják negyedik kódexét? A világsajtót nemrég bejárta a hír, hogy megtalálták a maják negyedik kódexét. A Kolumbusz előtti Közép-Amerika történetét kutató tudósok szenzációsnak minősítik a felfedezést. A maják meghódítása után a fanatikus spanyol szerzetesek a tűz martalékává tették a maják kéziratos irodalmát, amiből csak három kézirat maradt meg: a drezdai, a madridi és a párizsi kódex. Dr. Michael Cove antropológus professzor és a maja történelem neves tudora áz új kézirat New York-i bemutatása előtt bejelentette, hogy bár a kéziratot még nem vetették alá vegyi ellenőrzésnek, ennek ellenére nem kételkedik eredetiségében. A tudós szerint a negyedik kódex teljesen új fényt vet a maják társadalmi berendezkedésére.
