Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
Vasárnapi melléklet A nehezen változó közízlés RÁTH-VÉGH ISTVÁN: Az emberi butaság története című könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kortárs ítélkezik...” Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi”. Vagy: ..Shakespeare a részeg barbár”. Sőt: „Durva bohóc!...” „Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalacsonyabbrendű francia vagy olasz közönség sem bírná elviselni”, Újabb alcím: „Goethe nem tud verset írni!” Wagner híres művéről, a Nürnbergi mesterdalnokokról: „Laposságok és bárgyuságok halomba hordva.” Ismeretes a francia impresszionista festők vesszőfutása: a kortársi közízlés be sem engedte képeiket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltségben és érthetet- lenség közepette küzdöttek az új festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáéért... És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe. Talán ennyi elég is. Nyilvánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk. íme, a korabeli „hozzáértés”, a nagyképű és ostoba itészkedés! Am ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodjunk el: a jelen — számunkra újszerű, szokatlan — mű-, alkotásainak megítélésében nehogy magunk is ezeknek az ismereteik börtönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába tévedjünk! Be kell látnunk: bár társadalmi forradalom kellős közepén yagyunk, a közízlésben itt-ott mégis uralkodó a maradiság. A művészet területén a régiek bűvöletében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a korábbi esztétikai ízlés nevében született műalkotásokon nevelkedett. Olyan alkotásokon, melyeken nagyapáink talán megbotránkoztak, ám maguk ezt vallják egyedül idvezítö- nek, míg fiaik az „érthetetlen” művészetet értik. így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialektika. Remélhetjük-e, hogy valamikor becsukódik az adott kor művészének és közönségének „ízlésollója”? ★ KRITIKUSOK, ESZTÉTÁK VALLJÁK: ez az iz- lésolló természetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl velem, mint amit eddig tudtam. Egy mű altkor hat igazán, ha feszültséget, szellemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdők megértéséért. Szocialista kultúrpolitikánk kiépíti azokat az ismeretcsatornákat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadályozza, hogy a kortársi művészet és közízlés egészséges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be szemünket, dughatjuk be fülünket, ha tanító szót hallunk az érthetetlen” művészet értelméről. Fontoljuk meg Ly- ka Károly intelmét. A Kis könyv a művészetről című művében — szintén történelmi tapasztalatokra apellálva — ajánlja: ,„..voltak olyan időpontok, amikor Munká- csyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknak mondották. Ezért helyesen cselekszik a tárlatlátogató, ha némi óvatossággal formálja meg ítéletét oly munkáról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszerzett művészeti fogalmai körébe. Vagy hivatkozhatom olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: „A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modern verseket, hanem próbálja meg követni a művet, megfejteni az alkotást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek; hogy megértsék az alkotókat”. Nos mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapadból ismerkedjünk a művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Olyan korban élünk, amikor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult Ízléssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba keveredünk friss művekkel és alkotókkal. Pártunk kultúrpolitikai aiapelve megállapítja: „A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan ösz- szefügg a közönség általános művészi kulturáltságával... Az eszmei-tartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a széles tömegek számára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultúr - forradalom, a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése”. Világos a feladat: a közönséget kell felnevelni a művészethez és nem fordítva. ic HA HITELT ADUNK a fenti kultúrpolitikai alapelvnek — márpedig hitelt kell adnunk! — a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotás esetében kérdésessé válik. A történelem nem ismer olyan példákat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna. Inkább közfelháborodással! Ma másként lenne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség” szülte konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikérésével — sokkal inkább a szocialista népművelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával; a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetőségét jelenti: a széles közönség számára. „TUDOM AZT, HOGY SEMMIT SEM TUDOK, s ez előnyöm” — vallotta Szókratész. Kikkel szemben előnye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudják, amit nem tudnak. Akik az Ítész maga- biztosságával kiáltanak nemet egy-egy szokatlan formanyelvű filmre, versre, szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt a műalkotást éppen az év legjobb alkotásai közé sorolják majd a szakértők. Konokságukban inkább a zsűri „elfogultságát” hangoztatják, semmint a maguk véleményét kérdőjeleznék meg. Persze nem arról van szó, hogy tartózkodjunk a személyes véleményalkotástól. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen”. Attól a mű még lehet jó, sőt remek! A hiba — megeshet — a néző „készülékében” van. Szókratész, midőn mások által hangoztatott bölcsességét szigorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutott: „Azzal a kicsinységgel vagyok bölcsebb... (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom”. Magunk is mennyivel szerényebbek — egyben belesebbek — lennénk, ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. (balogh) A NEW YORK PALOTA A SZÄZADFORDUIX5KOR MAI FELVÉTEL A NAGYKÖRÚT EGYIK ÉKESSÉGÉRŐL. A HUNGÁRIA Budapest egyik legismertebb épülete a Hungária palota, azelőtt New York. Aki nem jár ide az is ismeri, mert néha bemegy és megnézi. Szabolcs-szatmáriak is jártak ide, akik szerették a jó konyhát, szerettek kényelmesen diskurálni a fényes, nagy asztalok körül. A megye fővárosba került írói, költői pedig gyakran, nem egy naponta tanyázott itt. De csaknem 80 esztendőn át kisebb-nagyobb megszakításokkal háború, ellenforradalom, szüklátókörűség, (a fel- szabadulás után egy ideig sportáruház volt) írók, költők, újságírók beszélgető- és munkahelye. A karzaton szerkesztett Ostváth, de ott volt asztala Adynak, Krúdy Gyula is sokszor megfordult itt. Amikor újból kávéház lett, a felszabadulás után ismét az irodalmi és művészvilág vette birtokába és harcolt a meglétéért, mert mindig terveztek valamit ellene. A níillenniumi készülődés viharos lázában épült Hausz- mann Alajos terve alapján a palota. 1894-ben nyitotta meg a kapuit a New York kávéház. (Állítólag az akkor ifjú Molnár Ferenc barátaival a Dunába dobta a kávéház kulcsait, hogy azt ne lehessen becsukni, éjjel-nappal tárva álljon vendégeinek.) Most megint csend van • Hungária kávéházban. Is te* tudja mióta tatarozzák. Csend van a karzaton, a „mély vízben”, (a kávéház mélyébe épített éttermi rész) és a pestiek, de a szabolcsiak is csak kívül állhatnak meg egy pillanatra, így is örülve neki, és mégis bosszankodva: mikor ül végre a helyére, a ruhatár mellé az az öreg szivar- és cigarettaárus, aki a 'iatal költők és újságírók rég elhunyt elődeire is emlékszik?
