Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
Vasárnapi melléklet Szó érte... Közügyben szólni közömbösen lehetetlenség. Rámutatni a hibákra, felhívni ezekre a figyelmet, egyfajta elvi elkötelezettség. Szenvedélyességet igényel mindazoktól, akiket az élet olyan posztra állított Egy válaszlevélben kioktatnak. Valahogy így: a cikkíró lényegesen tárgyilagosabb hangú cikket írt volna, ha előtte tájékozódik a visszáruzott tej sorsáról. Nem szándékom visszadobni a labdát. Egy dolog azonban nagyon lényeges, amikor a közvélemény tájékoztatásáról van szó: az őszinteség, a problémák, hibák nyílt1 feltárása. Mert mi lett volna, ha közlik, hogy naponta harmincöt ezer liter tejet szállítanak a kereskedelemnek műanyag tasakokban? Erről megfeledkeztek. De arról már nem. hogy közöljék, csupán 1 százalék kerül vissza visszáru formájában. Ha tudjuk, hogy 35 ezer liter tejről van szó, akkor már nem nehéz kiszámítani, hogy naponta háromszázötven liter tej „folyik” eL Szerényen számolva egy kis falu lakosságának egyszeri étkezése. így lett volna pontos és nem homályos az információ, a tájékoztatás. Csakhogy az egy százalék önmagában eltakarta a lényeget. Vajon miért így közölték? Szándékosságból? Járjon utána, aki meg akarja tudni, mennyi tej „folyik” így el? Csupán példaként említettük az esetet. Nem az a baj, hogy az érintett, a megbírált vállalatok, üzemek vezetői adnak választ. Ez így helyes, hiszen ki ismerné jobban náluk a közölt problémákkal kapcsolatban lévő gondokat? Megfigyelhető: túlságosan érzékenyek egyes vezetők, amikor közügyben hangzik el bírálat. Ha a házuk táját érinti kellemetlenül a hiba feltárása, minden módon próbálják megmagyarázni, „kimosakodni”, nehogy folt essék a mundéron. S ha egy-egy olyan ügyben szókimondó a munkás, amely az ő mulasztásukra vall, megsértődnek. De ez a legkevesebb. Ha a nyilvánosság elé kerül az ügy, esetleg elismernek valamit belőle, de a következő mondatban már ott van a de, a ha, s nem a lényeget nézik, nem azt vizsgálják, hogyan lehetne a hibán segíteni és változtatni. Egyik nagyüzemünkben négy napig nem volt víz. Nem tudtak mosakodni a munkások. Legalább másfél ezer embert érintett ez. Szóvá tettük. Másnap csengett a telefon. Nem azzal kezdte a telefonáló a válaszát, hogy ez így igaz, s milyen helytelen volt ennyi emberről nem gondoskodni, s még csak nem is ígérte, mit tesznek, hogy máskor hasonló eset elő ne forduljon. Azt mondta, „Nem igaz, hogy több kilónyi akta gyűlt össze” ezzel az üggyel kapcsolatban. Persze nem is ezt írtuk. Kilónyit közöltünk. Persze nem mértük meg. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy négy napig nem volt víz a munkásoknak, s az ezért felelős két osztály —i mely egymás mellett székel — levelezik, ahelyett, hogy intézkedne. Egymásra hárítják a felelősséget. Vannak üzemek, vállalatok, intézmények,^ ahol megkülönböztetett gonddal kezelik a közérdekű bejelentéseket. Ezek lényegében javaslatok, de kritikai észrevételek, jelzések felhívják az illető szervek vezetőinek a figyelmét visszásságokra, hibákra, sürgős tennivalókra. Úgy gondolom, hogy a közügyekben, a társadalom érdekében elhangzó bírálatoknak nagyobb megbecsülést, rangot illenék szerezni. Ez szemléletmód kérdése is. Illenék már egyes vezetőknek is túllátni azon a bűvös körön, hogy az üzemet, a vállalatot ért bírálatot ^valami kellemetlenkedésnek tekintsék, rosszhiszeműséget tételezzenek fel akár a munkás, akár az újság részéről. Valamiféle rosszul értelmezett érdeksértésnek tekintik, ha az ő üzemüket bírálat éri, ha szóvá tesszük, hogy sok a selejt, nem lehet olcsó cipőt, ríihát kapni, ha még vissza sem köszönnek az üzletben az eladók, ha mérlegeléskor egy dekával becsapja a vásárlót a drága földiepret mérő eladó, ha a kenyér sületlen stb. Ha mindez nyilvánosságra is kerül, következik a magyarázkodás, mosakodás. ' Sok esetben kioktatják a munkást, s megtévesztően informálják a közvéleményt. Valamit ugyan elismernek, de mint az esetekből is kiderül, homályosan, félreérthető módon. Esetleg úgy, hogy továbbpasszolják a felelősséget. Nagyon ritka eset, amikor minden szépítgetés nélkül egyértelmű a válasz: igen, hibásak vagyunk, s ezt kijavítjuk. Ez nem rontja az illető üzem, vállalat vezetőinek a tekintélyét, nem esik csorba becsületükön, hírnevükön. Sőt, inkább azt látják az emberek, hogy ott a vállalatnál reális szemléletű a vezetés, igyekszik a problémákat megszüntetni. Amikor a tejföl vagy a cipő minőségét kifogásoljuk, a vásárlók érdekeit védve, vagy az olcsó cikkek ügyében, ellátásának javításában * emelünk szót, hiába érkezik olyan válasz: ezzel nem érthetünk egyet. Miért? Mert bennünket a közvélemény ellenőriz. Emberek sokasága, akik mint vásárlók szinte naponta tapasztalhatják a hibákat, gondokat. Érdemes hát elkendőzni? Nem. Különben is, ma már ebben az országban minden becsületes ember látja és tudja, hogy a szocializmus építése nem sima út, nem problémáktól, hibáktól, gondoktól mentes. S ezekről nem hallgatni kell, nem homályosan tájékoztatni a közvéleményt, hanem nyíltan, őszintén. Csak így kérhetünk és várhatunk is segítséget ' ezek megszüntetéséhez. Csak az követ el hibát, aki dolgozik. Aki sokat tesz, sokat tevékenykedik a köz érdekében, kétségtelen, hogy nagyobb hibaszázalékkal munkálkodik. De ezt közös összefogással, a hibák feltárásával csökkenteni lehet. S nem akkor használunk, ha hallgatunk róluk, hanem akkor, ha feltárjuk és beismerjük. Farkas Kálmán Nyíregyházán az üjszőlő utcán társadalmi erők összefogásából épült új óvoda. (Hammel József felvétele) Képviselő — tárca nélkül — Jön az egyik asszony szemben az utcán, megállít, s azt mondja, segíthetnék rajta, mert az egyik ismerőse már több, mint 15 éve kért tőle 100 forintot, s a mai napig sem adta meg. Amikor széttártam a kezemet: hogyan segíthetnék én ezen, láttam, csalódás ült ki az arcára. Mintha csak azt mondta volna: hát miért vagy te képviselő? Mosolyog a dolgon özvegy Gáspár Istvánná, aztán nyomban elmeséli egyéves képviselősége kellemesebb történetét is. Kinn az üzemben — ahol a képviselőasz- szony is esztergályosként dolgozik — egyik munkatársa „protekciót” kért tőle kislánya továbbtanulása ügyében. Amikor megkapták a technikumból az elutasító értesítést, a munkatárs mindenáron egy írást akart kicsikarni Gáspárnétól: amit ő aláír, arra bizonyosan sokat adnak majd Debrecenben is. A képviselőasszony megnyugtatta: előbb fellebbezzenek, hátha nem is kell semmilyen közbenjárás. Aztán ahogy megérkezett a válasz — felvették a kislányt — nagy volt az öröm a múnkáscsaládban. — Sajnos, az emberek sokszor a jogaikkal sincsenek tisztában, ezért aztán kilincselni akarnak. Ezt gyakran tapasztaltam az elmúlt egy év alatt Minden településen vannak olyan gondok, amelyek szinte naponta megkeserítik az emberek életét. Kisvárdán ilyen a felüljáró hiánya: a sorompó gyakran útját állja a mentőautónak, az árut szállító kocsiknak, a gyárba igyekvő gyalogosoknak is. Gáspárné sem • tudta „kikerülni” ezt a gondot. Választói sürgették, tegyen valamit a felüljáró dolgában. — Mondtam, jó, de értsétek meg, egy képviselőnek nincs tárcája, ha rajtam múlna csupán, már rég megvolna a felüljáró. Aztán mégis írtam a miniszternek és személyesen is eljártam az ügyben. Sajnos, eredménytelenül. Mondták, másutt még nagyobbak a problémák, s Kis- várda csak a következő terv. időszakban jöhet számításba. Azért előjegyezték. S máris azzal folytatja a képviselőasszony, hogy mindig a földön kell járni, nem a fellegekben, ha tervezünk, várost építünk, számolni kell az ország anyagi erejével is. Ezt megértetni az emberekkel szép feladata a képviselőnek. „Mert ha már megértik, akkor maguk is keresik a módját, miként lehetne helyben, önerőből apasztani a gondokat. Aki Kisvárdán jár, vagy ismeri az itteni patriótákat, jól tudja, hogy ezzel itt nem állunk hadilábon.” Szépül a város és szépül as a kilenc község is, amelyet özvegy Gáspár Istvánná képvisel a Parlamentben. Amíg épülnek az új lakások, az emberek bosszankodnak a város rossz zöldségellátása miatt. („Jobban segíthetnének a környékbeli tsz-ek, de sehol sem látni ‘egy fóliasátrat.”) Dögén a művelődési házról már csak a tető hiányzik, arra nincs pénzük. („Nem kenyérkérdés ez, de az ottani fiataloknak nagyon kellene...”) Aztán a többi gond: hiányos a húsellátás a községekben, legalább idén TÜZÉP- telép kellene néhány helyen, aztán tömve indul a busz Pap—Nyírlövő—Lövőpetri irányába: ide csuklósbusz kellene. Ajakra meg tanterem, mert sok a gyerek. Kellene, kellene, pok minden kellene még. De a képviselőasszony sohasem ígéri, hogy ő majd elintézi, inkább azt akarja, hogy együtt, közös fáradsággal teremtsék elő mindenre az anyagiakat. Úgy, mint munkahelyén, a Vulkánban, ahová / már harmincegy éve jár mindennap műszakba. A. S,
