Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

t. oldal •RETET MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELT,ÉRT í«p F972. J-Snfus T$ Dzsaszpál:* Sírni csak szabad... A RUHA különválasztja a társadalmi osztályokat, meg­szabja az ember helyzetét és jogait embertársai között. A jól szabott ruha előtt kitá­rul nem egy kapu, mely egyébként zárva maradna. De történhet olyan esemény, amikor szívesen közelednénk az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz, hogy megis­merjük és átéljük érzései­ket. És olyankor válik a ru­ha akadállyá, kirekeszt az él­ményből; és amint a felszál­ló meleg légáramlás nem en­gedi földre hullani a papír- sárkányt, még ha elszakadt is a zsinórja, épp úgy foszt' meg bennünket nem ^ egy esetben a ruhánk attól, hogy megnyerjük a saját társa­dalmi színvonalunk alatt élő emberek bizalmát. Egy ötven év körüli asz- szony guggolt a piacon; pon­tosan a s kocsiút közepén. Érett dinnyék hevertek kö­rülötte; némelyik a földön, némelyik még a kosárban. Nyilván eladni hozta őket, de kinek jutott volna eszébe alkudni rájuk, mikor az asz- szony arcára húzta a ruhája csücskét, fejét a két térde közé fúrta és zokogott ke­servesen. A szomszédos bódék fa- padjain üldögélő, vagy a kö­zelben ácsorgó emberek néz­ték az asszonyt és vitatkoz­tak. Hangjukban megvetés, nézésükben harag; csak ne­kem szorongatta sírás a tor­ltom, de hogyan is mond­hattam volna ki, hogy miért? Elválasztott tőle ruhám bör­töne; az ő fájdalma és az én részvétem nem találkozha­tott. Egy férfi megvetően köpött mellettem a földre: — Ilyenek a mai nők! — szónokolt. — Tegnap halt meg a fia; alig egy napja! És ez a szégyentelen már itt árulja a dinnyét! — Mindenki azt kapja az istentől, amit megérdemelt — szólt közbe, szakállábán turkálva, egy másik férfi. Egy harmadik meg egy gyufaszállal kotorászott a fü­lében, s így nyilatkozott: — Mit számít e halál ezek­nek? Olyanok, mint a disz­nók: csak a zabáláson jár az (eszük. A kenyérért szíjat ha­síthatsz belőlük; mással sem törődnek; a kenyér a gyere­kük, a feleségük, a vallásuk, az istenük. — Az még hagyján — vá­gott bele a szomszédos bó­déból a fűszeres — hogy ezeknek az élet meg a halál egyremegy; de legalább te­kintettel lehetnének. a má­sok vallására és szokásaira. Tudjátok, hogy a t felnőtt gyerekek halálakor tizenhá­rom nap gyász kötelező és hogy aki ennél előbb érint­kezik, vagy beszél az anyá­val, maga is beszennyeződik és csak penitenciával szaba­dulhat a tisztátalanságtól. Ez az asszony meg itt ül a pia­con, dinnyét árul és ezrével forognak körülötte az embe­rek. Ugyan ki tudja, hogy haláleset történt a családjá­ban, s ezért ő maga is tisz­tátalan? Akárki ’ vásárolhat a dinnyéjéből, anélkül, hogy tudná, mit tesz; ez egysze­rűen tűrhetetlen! Kikérdeztem a járókelőket és megtudtam egy-két köze­lebbi részletet. A huszonhá­rom éves fiú, annak felesé­ge és két gyerekük: ebből állt az öregasszony családja. Talpalatnyi földecskéjük volt a város mellett; az évszak­hoz képest főzelékféléket vagy gyümölcsöt termeltek rajta eladásra: ebből éltek. A fiú kicipelt a piacra egy te­li kosár dinnyét, s_ míg az öregasszony árult, ő vissza­fordult, ment újból dolgozni a földre. Két napja, alig de­rengett még a hajnal, épp szedte a fiú az érett dinnyét, amikor egy hűvös, harmatos kövön összetekeredett kígyó­ra lépett; a hüllő hirtelen, mint egy rugó, kipattant és megharapta a sarkát. Rqbindrqpqth Tqgore: * VIRÁGISKOLA w Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a júniusi eső,­nyirkos keleti szél kószál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett, akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen. Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben. A tanterem ajtaja zárva van, és aki korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti. Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak. Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás kezükkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak. Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol ; az égben, ahol a csillagok is laknak. Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza? Nem tudod, miért sietnek annyira? ................... 'Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat, nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém Kopácsy Margit fordítása Miről ír a Szaliolcs-Szalmári Szemle? Ez évi második számában megyénk gazdasági, társa­dalmi és kulturális folyóira­ta, a Szabolcs-Szatmári Szem­le több fontos társadalom- politikai, történeti, kulturá­lis és urbanisztikai témával foglalkozik. Czimbalmos Béla, a me­gyei tanács általános elnök- helyettese a terület- és tele­pülésfejlesztés helyzetéről és feladatairól. írt tanulmányt. Vizsgálja a szerző a terület- fejlesztési politika és a gaz­daságpolitika kapcsolatát, döntő elemeit, a foglalkozta­tottság alakulásából adódó tennivalókat,- azoknak az iparágaknak a hatását, ame­lyek szorosan^ összefüggnek a településfejlesztéssel. A Szemle Hagyomány cí­mű rovatában találjuk azok­nak az előadásoknak egy ré­szét, amelyek a Dózsa-év- for'duló alkalmából Nyíregy­házán megtartott tudomá­nyos emlékülésen hangzottak el. Dr. Németh Péter az 1514. évi parasztháború sza- bolcs-szatmári krónikáját ad­ja rajzokkal, ábrákkal, fény­képes dokumentumokkal.1 A népművelésről Sánta János megyei tanácsi osz­tályvezető-helyettes ad szá­mot : „A közművelődési munka megyénk termelő- szövetkezeteiben” című írá­sában. Arról a tájékozódó vizsgálódásról számol be, amelyet több tsz-ben szerez­tek a művelődésre fordítható anyagiak felhasználásáról. A Szemle más rovataiban is változatos olvasnivalót talál­nak az érdeklődők: Makav László a kisvárdai kiállítá­sok tapasztalatairól, Szigeti Kilián a nagykállói kódextö­redékről, M. Juhász Margit Bessenyeiről, Egri Mária a nagykállói Amos Imre festő-, művész születésének 65. év­fordulója alkalmából írt cik­ket. A tudományos megyei pá­lyázatokról szóló tájékozta­tót is megtalálják az érdek­lődők a Szemle legújabb szá­mában A könyvek című ro­vatban Csorba Csaba „Ta­nulmánykötet Kriza János­ról” és Simkovics Gyula: „A tudomány ateizmusa” című írásait találjuk. „A TÖRTÉNELEM KEREKE ELŐRE MOZOG..." Dimitrov a lipcsei perben A történelmi emlékmúzeum. Ebben a házban 1888-tól 1923-ig élt és dolgozott Georgi Dimit rov. Anyja félőrülten rohant a kuruzslóhoz. Az ráolvasott a harapásra, minden hókusz­pókuszt végigcsinált; nagy hangon szólongatta és ma­gasztalta a kígyók istenét. Ami lisztet meg egyéb ga­bonafélét csak találtak a házban, mind odaadták kö­nyörgő áldozatul. Az anyja, a felesége és a gyerekek szi­vet tépő jajgatással borultak a betegre, hangjuk áthasított a kunyhó tetején, de a fia­talember nem ákólt, nem is szól már soha többé, teste megfeketült a vipera mérgé­től. Aki él, az járhat meztele­nül, de a halottra szemfedél kell, mégpedig új szövetből. Az öregasszony pénzzé tett minden apró csecsebecsét, rézfityegőt, ami-je még volt, hogy meglegyen a szemfedő. Meghalt a kenyérkereső­jük. Kevéske maradék élel­müket és pénzecskéjüket a papnak ajánlották1 fel, kö­szönetül a temetési szertar­tásért. Másnap reggel a két kis árva sírni kezdett éhé­ben; a nagyanyjuk dinnyé­vel csitítgatta őket. De a me­nye, akit magas láz vert le a lábáról, nem ehetett diny- nyét. Kölcsönt, most hogy már nem volt férfi a háznál, senkitől sem remélhettek; még két-három krajcárt sem. így hát az öregasszony letö­rölte a könnyeit, telerakta kosarát a dinnyével, melyet tegnap szedett a fia, és elin­dult a piacra. Mást nem te­hetett. Minden erejét összeszedte, úgy mert csak kimenni a piacra; de amikor kiért, ere­je elhagyta; nem bírt foglal­kozni a vevőkkel. Eltakarta az arcát, térde közé horgász­tattá a fejét és sírt-sírt vé- getérhetetlenül. Csak tegnap halt meg a fia, és ez a némber ma már itt árul a piacon! Micsoda szívtelen teremtés! Igyekeztem fájdalma mé­lyére hatolni és egy másik anyához hasonlítottam, a szomszédasszonyunkhoz, aki a múlt télen vesztette el a fiát. Úgy összeomlott, hogy három hónapig ki sem tudott kelni az ágyból. Szinte el­vesztette a józan eszét: pil­lanatonként félrebeszélt; szü­net nélkül patakzottak a könnyei, , olyan szörnyű volt a bánata. Éjjel-nappal két orvos állt,,a? ágya mellett és időről időre jeges tömlőt tettek a homlokára. Az egész város részvéttel kísérte ezt a gyötrődést. Félrelökdöstem az utamból a járókelőket. Mily sok csa­lódás, értelmetlenség vakítja el gondolatainkat és kerget bennünket elsietett ítéletek­be. Hát tétlenség és pénz hí­ján a tisztes gyász is elkép­zelhetetlen? Ezen vívódtam magamban, de bármennyit vívódtam is, csak egy vi­gaszra bukkantam: sírni is csak néhány kiváltságosnak szabad. E Kódis suszternek hívták Szekeres Sándort. A kódis jelzőt jogosan kapta. Ha va­laha leltárt csináltak volna nála, akkor nagyjából ez ke­rül bele: egy pangli, pár da­rab ár, két dikies, faszeg, texszeg, csiriz és néhány kaptafa. Mindezekhez termé­szetesen az asszony és öt gyerek, akiknek mindennap valamiképpen kenyeret kell terem terű- De hát hogyan? Jó suszter, ehhez nem fér két­ség. A város tehetősebbjei: a kereskedők^ az ügyvédek, or­vosok, papok is tudják. Azonban ők sohasem dol­goztatnak Szekeresnél. Nem, mert köztudottan kommunis­ta. Nemrég, ezerkilencszáz- harminchétben is ujjat hú­zott velük. Templomépítés­re gyűjtöttek, s Szekeres ki­jelentette, ha a háza előtti árokban arany folyna, akkor se adakozna templomépítés­re. Kijelentésének hamar híre terjedt a kisvárosban. így aztán úri cipő nem került kezébe, csak trágyás, felis- merhetetlenségig elkopott bakancs. Azokat varrogatta, szegelgette. Gyakorta a pang­li mellett találta a virradat. Aztán hajnalban elindult az erdőbe gombázni. Reggelre, amikorra a család felébredt, már rendszerint vissza is ért egy kosár gombával — a szerencsétől és az időjárástól Mintegy 40 ezer oldalnyi okmány, jegyzőkönyv, hiva­talos feljegyzés foglalkozik a történelmi nevezetességű lip­csei perrel, amelynek maga­san a fasiszta bírák ég vádlók fölé emelkedő alakja, főhőse Georgi Dimitrov volt. Nevét már akkor megtanulta az egész világ. A fasiszta bíró­ság egyetlen feladata a kom­munizmus, a kommunisták diszkreditálása volt, őket vá­dolva meg a német parla­ment, a Reichstag 1933. feb­ruár 27-i felgyújtásával. Dimitrov személyében aítan- ’ ban emberükre akadtak. Nem azzal kezdte a vérbíróság előtt, amivel kezdhette vol­na: „Kérem, én bolgár va­gyok, nekem semmi közöm Németországhoz stb.”, hanem így: — Tény, hogy bolsevik, pro­letárforradalmár vagyok. Tény és való továbbá, hogy én a proletárforradalomnak és a proletariátus diktatúrá­jának hív.e vagyok. Szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyedüli kiút és szabadulás... A bíráknak a lélegzetük is elakadt, ő meg rendíthetetle­nül folytatta: — S a proletariátus dikta­túrájáért, a kommunizmus győzelméért való harc két­ségtelenül életem tartalmát jelenti— Évtizedek távlatából is cso­dálattal tölthet el mindenkit az az emberi nagyság és elv­hűség, amellyel Dimitrov ügyének tárgyalására készült. Naplójába — magatartásá­nak mintegy vezérlő elveként — jegyezte be ezekben a na­pokban Shakespeare gondo­latát: „A farkas azt tépi szét, aki bárányként viselkedik”. A tárgyalásra készülve, alapo­san áttanulmányozta Német­ország egész történetét; há­rom hónap leforgása alatt hétezer oldalnyi könyvet ol­vasott a német történelemből. Érdeklődését azzal magyaráz­ta: a nép történelme megér­teti velgm majd magát a né­pet is. Tanulmányozta a tör­vényeket, a bírósági eljárási szabályokat, hogy felkészül­ten lépjen bírái elé. A börtönben Heine, Goethe munkáit is olvasta. Egyik függően. Télen is eljárt az erdőre. Csak akkor nem gombázni, hanem tüzelőért. Akkora kötés rozsét el tu­dott hozni, hogy bőségesen elég volt a leghidegebb na­pokban is. Pedig az egészsé­ge, negyvenegynéhány éves kora ellenére, .már jócskán megrendült. Hogy hol? Azt immár nehéz lenne kibogoz­ni. Még a fronton kezdődött és a fogolytáborban folytató­dott. Aztán a forradalom idején háromszor megsebe­sült. Pétervár mellett kulcs­csontját törte el a lövedék. Alig épült fel, akkor meg a Kaukázusban egy repeszda- rab kis híján derékba szelte. Újabb kórház, majd ismét a front, immár a Távol-Kele­ten. Közelharcban bal kar­ján az izmot hasították ketté. És azóta is. Kilencszázhuszonn í gyben jött haza. Nyomban lecsuk­ták, mert vöröskatona volt. A börtönben szerezte az asztmát. Fél év után megbe­tegedett a vizes, levegőtlen cellában. Akkor a börtönpa­rancsnok magához rendelte: — Láttad-e Lenint? — kérdezte. — Láttam — felelte Sze­keres és szenvedése is köny- nyebb lett, amíg kimondta. — Hozzánk beszélt Pétervá- ron... börtönlevelében megírta, ho­gyan erősítették meg elszánt­ságában Goethe szavai: „Ha elveszted a vagyonodat, — valamit vesztettél; ha elvesz­ted a becsületedet, — sokat veszítettél; ha elveszted a bá­torságodat, — mindent el­vesztettél!” A lipcsei per drámai tár­gyalásain Dimitrov — bírái feje fölött — a nemzetközi munkásosztályhoz, a világ dolgozóihoz fordult, s messze hangzó szóval hívta fel őket: egyesítsék soraikat, keljenek harcra a fasizmus ellen! Meg­semmisítő logikával, érvei­nek súlyával szétzúzta a vád valamennyi tanújának val­lomását. A német fasiszták hiába próbálták „erősítésként” bevetni a perben „tanúként” Göringet, majd Göbbelset, Dimitrov fölényesen verte vissza rágalmaikat, provoká­cióikat. Hogyne jött volna ki sodrából Göring, amikor ilyen kérdéssel fordultak a vádlottak padjáról hozzá: — Tudomása van-e a mi­niszterelnök úrnak arról, hogy az a párt, „amelyet meg kell semmisíteni”, a föld egy- hatod részén uralkodik... hogy a kommunista eszme uralko­dó világnézet a Szovjetunió­ban, a világ legnagyobb és legnagyszerűbb országában, s — Még előadást tartasz róla — vágott szavába a börtönparancsnok, s vissza­vitette a cellába! A folyosón valamit mor- gott a foglár. Szekeres nem értette, csak akkor, amikor a celláben a bilincset vette le a kezéről. — Nagy marha maga Sze*- keres! Miért nem mondta, hogy nem látta azt a kicso­dát ... Szóval tagadta volna le. Szekeres köh intett és mély lélegzetet vett sípoló mellé­vel: — Maga letagadná az ap­ját? — Nem értem. — Letagadná-e saját ap­ját? — Az a Lenin magának nem anyja, nem apja. — Hallott már maga a szabadságról? — Persze. Minden nyáron. Akkor megyek haza arat­ni... S a foglár kívülről be­zárta a cellát. Fél év múlva ismét a bör­tönparancsnok elé vezették Szekeres Sándort. A kérdés ugyanaz volt: — Láttad-e Lenint? — Láttám, hozzánk beszélt Pétérváron ... Amikor visszatértek a cel­lába, a foglár kifakadt: — Hát normális maga?! Itt itt, Németországban pedig millió híve van a német nép legjobb fiainak személyében. Van-e tudomása... S amikor a dühtől tajték­zó Göring, megfeledkezve ar­ról, hogy itt ő is csupán „ta­nú”, maga kiáltott rend­őrökért, s vezettette ki a te­remből a vádlottat, az még a* ajtóból odakiáltotta a. dühön­gő provokátornak: „Nyilván fél a kérdéseimtől, miniszter, elnök úr!” ★ Lipcsében, az egykori tör­vényszéki palota történelmi tárgyalótermében ma az egy- koiri vádlott ércbe öntött bronzszobra magasodik. Jobb kezét a jellegzetes dimitrovi eréllyel lendíti a bírói asztal felé. Mintha éppen most kiál­taná oda az őt félbeszakító, már kifelé induló törvényszé­ki elnöknek, Galileit idézve é* leendő kommunista mártírok százainak adva biztatást: „És mégis mozog a Föld! A tör­ténelem kereke előre mozog.. S ezt a kereket... semmiféle irtó rendszabállyal, börtön- büntetéssel, halálbüntetéssel mozgásában feltartóztatni nem lehet!” M. G. akar megdögleni? Minek po­fázik? Már régóta otthon le­hetne! — Nem érti maga ezt — fe­lelte Szekeres. Többször nem hívatta a börtönparancsnok. Két év múlva szabadult a börtönkór­házból. Azt mondták: olyan beteg, hogy sohasem lesz már belőle ember. 2. Március tizenötödikén, ok­tóber hatodikén és más ün­nepeken mindig beviszik a csendőrök a laktanya fogdá­jába és ott tartják két-három napig. Amióta meg elkezdődött a háború, újból felügyelet alá helyezték. Naponta kétszer, reggel és este kell jelentkez­nie. Este, miután visszatér az őrségről, barátaival körülüli a panglit. Kártyát vesznek elő, hogy legyen alibi, ha zör­getnek. Emlékezetes egy ilyen eset. Éjfél már régen elmúlt. Hármán ültek a panglinál. Fölötte villanykörte lógott, zsinóron. — Túl vagyunk a nehezén — mondta Szekeres Sándor. Fény a pangli fölött

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents