Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
* Érzékenység Életünk változásával együtt szókincsünk is gazdagodik. így van ez még akkor is, ha elég gyakran az öröm helyett inkább bosszankodunk némely nyakate- kert „új” kifejezésen. Egyik üzemi híradócskában fedeztem fel például nemrég ezt: „...Mindent elkövetünk a vállalati magatartás erősítéséért.” Vállalati magatartás? Ha végiggondoljuk: magatartása csupán az embernek lehet, nem pedig egy jogi személynek, amelyet bejegyeztek a törzskönyvbe. Amíg ellenszenvesen nézegettem nyelvújításunk e friss „hajtását”, gyonsan rájöttem: nyilván, azt akarták elmondani, hogy a szóban lévő kereskedelmi-szolgáltató vállalatnál a jövőben udvariasabban fogadják majd a feleket, nagyobb választékkal, rövidebb határidőkkel s uram bocsá’ — jobb minőségű, esetleg árban is hízelgőbb termékekkel akarnak a fogyasztók kedvébe járni. Csakhogy ez így túlságosan hosszú, ők rövidítettek, sűrítettek s egyszerűen csak azt mondják: „vállalati magatartás”. { Bárhogy kötekedünk is, el kell ismernünk, hogy rendkívüli előnyei vannak ennek a kifejezésnek. Ha az említett példánál maradunk, árkor a következő helyzet állhat elő: Dühöngenek a vevők a termék hasznavehetetlensége miatt? Elvtársak, baj van a vállalati magatartással!” Dőlnek a reklamációk a cégihez? „Hiába, még mindig baj van a vállalati magatartással!” Mi következik ébből? Nyakon csípik „a vállalatot”, és alaposan odamondogatnak neki: ez mégiscsak túlzás, édes öregem, háborog az egész város s te a füled botját sem mozgatod.” Mit tesz erre „a vállalat”? Semmit. Szégyenkezne szegény, dehát egy vállalat... Ha tehetné, a föld alá bújna, hogy ne is lássak, csákhogy ez is lehetetlen. Marad tehát minden a régiben; szilárd státuszok, másodikén fizetés, negyedév végén prémium, tavasszal nyereségrészesedés, esetleg olykor kollektív .vacsorák, jutalomutak, meg miegymás. Mert úgy ám! Eszerint magatartása csak a vállalatnak van, az ott dolgozók általában a markukat szokták tartani, ha osztják a pénzt. Hogyan? Talán ez a „vállalati magatartás”' az ott dolgozók cselekedeteiből áll össze? Ezt senki sem vitatja. Igen ám, de ha az említett vállalatnál jigy írnák, hogy X elvtárs felelős a friss áru korai kiszállításáért s az ő magatartása (ha úgy tetszik: munkája) nagyban meghatározza a vállalat jó vagy rossz hírét, akkor a reklamációknál az a különös helyzet állna elő, amit népiesen sértődésnek szoktunk nevezni. Ebből pedig annyi bonyodalom származik: X elvtárs rosszkedvű lesz, kilépéssel fenyegetőzik, esetleg az egyeztető bizottságnál elsorolja, hogyan szakad meg napról napra a sok munkábán, míg ■egyesek csak a ká\%t szürcsölik. A bizottság talán még el is sírja magát s tekintettel X elvtárs eddigi érdemeire, fizetésemelést javasol neki, — ami megint csak újabb feszültség forrásává válik... Nem, ezt jobb megelőzni. hiszen az .emberek érzékenyek, különben is ápolni kell a kollektív, szellemet, aztán meg itt van a humanizmus is, ugyebár. Mossuk meg inkább a vállalat fejét, „ő” nem sír, nem fenyegetőzik, nem is kér célprémiumot. Igen ám, csakhogy nem egészen így áll a dolog. Erre a napokban érkezett egyik válaszlevél derített fényt. Bocsánatkérően szerény javaslat látott napvilágot egyik vállalatunk munkaszervezésével kapcsolatban, — hogy azt ne mondjuk: a javaslat a közvélemény kérését tolmácsolta. Mi történt ezután? Sértődött hangon reagált „a vállalat”, közölvén, ők ezt már rég megvalósították, ha nem is egészen a javasolt formában. Egy szó, mint száz, csaknem kikérte magának „a vállalat” az effajta oktatást. Hát szépen nézünk ki! Eddig legalább ott volt a vállalat, elverhettük rajta a port, vagy kérlelhettük erre is. meg arra is. nyugodtan tehettük, hiszen a vállalatnak — .mint jól tudjuk — nincsenek érzékszervei, tehát reagálni sem tudott rá. Most viszont már „a vállalat” i$ érzékenykedik, egyenesen kikéri magának a jo, vagy kevésbé jó megjegyzéseket, közli velünk, hogy ne oktatgassa őt senki, inkább seperjen mindenki a háza előtt. Azért akad kivétel is, ami — mint mondani s: látás — csak erősíti a szabályt. Történt ugyanis, hogy általános megrökönyödésünkre vállalat” nyütan, becsületesen beismerte a jószándékú bírálat jogosságát, s hivatása magaslatán, felelőssége teljes tudatában kijelentette, kit tesz felelőssé dolgozói közül a hiányosság megszüntetéséért s hogy erre mennyi időt adott. Amikor a kábulatból magunkhoz tértünk, megkérdeztük „a vállalatot”, hogy ő ezt ilyen egyértelműen, mindenféle magyarázkodás nélkül, csak úgy nyilvánosan kijelenti? Erre azt felelte: „Megengedhetem magamnak, nem ezen áll vagy bukik a létem.” Nem akartunk hinni a fülünknek, s kénytelenek voltunk meggyőződni róla, hogy hiába, vannak még csodák. Mondom, ez csupán kivételes eset volt. Maradt továbbra is az általános tünet: az egyre fokozódó érzékenység, ami egyesek szerint szoros összefüggésben van a napfolttevékenységgel, meg a vitaminhiánnyal s persze. a technikai forradalommal is. Mert ugye a sok gép zúgása egészen kimeríti az embert. Vagy gondoljunk csak a levegő szennyezettségére, ami ma már világprobléma. Csoda, ha érzékenyek vagyunk ezek után? Akadnak persze, akik úgy vélik, hogy „a vállalati ma. , gatartás”. s az ebből eredő nagyfokú érzékenység gazdasági okokra vezethető vissza. Ök úgy érvelnek: jött az önállóság, a piaci verseny, aztán kopogtak a mutatók meg az ellenőrök, akik előtt nincs pardon, mellé- oeszélés még kevésbé. Mar ezt is emberfeletti dolog kibírni, s akkor rájuk tör a közvélemény is. No nem, azt már nem lehet elviselni, ráadásul rendkívül; veszélyes tünet is, mert elvadítja a partnert, megmarad az áru, kiszáll a szanálási bizottság, megy le a roló, oda a státusz, vagy a nyereségrészesedés, pedig még nincs kész a víkendház, s a kocsit is ki kellene cserélni újra. Nincs tehát más megoldás, mint érzékenynek lenni. Megéri. Angyal Sándor •u Nyíregyházi panoráma tíz emelet magasból. (Hammel József felvétele) Sz, Komisszarenko: IDŐZAVAR Ülök. Az jár az eszemben: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Hirtelen az a jámbor ötletem támadt, hogy jólenne megtudni, hány óra.. Tárcsázom is a pontos időt, ahol egy kedves férfihang közli: Kilenc óra egy perc. Jó idő elteltével ismét hívom a számot, ahol az előbbi kedves hang közli nyomatékkai: „Kilenc óra egy perc.” Hát ez meg már miféle időzavar? — és kétségbeesve fordulok tanácsért a szomszédomhoz, Kokoszov technológushoz. — Valami elképzelhetetlenül félelmetes dolog történik az idővel — mondom. — Úgy tűnik, mintha megállt volna. — Az lehetetlen! — vágja rá Kokoszov, és már tárcsázza is a pontos időt. Az előbbi hang vele is közli: „Kilenc óra egy perc.” — Lehetséges, hogy megállt a bemondó órája, — tételezem fel hangosan gondolkodva, — vagy egyszerűen nem tudja, hogy mit is kell csinálnia? — A pontos időt automata közli magnószalagról, — világosit fel Kokoszov. — Akkor meg a gép téved, és állandóan ismétel, mint a futballmeccset közvetítő riporter! Nem, nem, az idő nem ismétlődik! — , mond ellent Kokoszov és ismét hívja a számot... Az eredményt olvasom az arcáról, azaz: „Kilenc óra egy perc.” — Lehet, hogy megállt az idő? — Mi állt meg? — Nem az eszem tokja, hanem az idő! Felmondta a szolgálatot. Sportnyelven szólva, feladta a meccset. Különben is elég régen szolgálja már az embert. Úgy van. mint ahogy a költő írja: „Állj meg ne szállj el pillanat, te csodák forrása...!” Vagy még az is lehet, liogy ütött a végső óra, azért állt meg kilenc óra egy perckor... — Maflaság, — háborodik fel Kokoszov. — Az idő az sohasem áll meg. Nem tud megállni! Különben is a Föld saját tengelye körüli forgásával'. és a Nap körüli keringésével van szofos kapcsolatban. Ha a mi hivatalunk olyan sebesen forogna, mint a Föld a saját tengelye körül, az idő akkor lenne változatlan. — Akkor az a legvalószínűbb. hogy a mi hivatalunk kezdett forgásba? / Gépiesen néztünk ki az ablakon. Ám nyoma sincs a forgásnak, bár a fejem zúg, szemem előtt piros karikák futkosnak.,. — Az nem lehetséges, hogy a Föld megunta a forgást, keringést? — kérdem ijedten. — Fel tudod fogni, ez mit jelentene? Ez lenne a vég maga. ’ — Mi lenne? — A világ vége — suttogja Kokoszov maga, is megijedve a gondolattól. Ijedtségem kifejezésére egy népies közmondás lenne a legtalálóbb. Ösztönösen nyúlok a telefon után, és tárcsázom a számot. És a jól ismert hang közli: — Kilenc óra három perc. — Nem állt meg! — kiáltok fel! — Ha lassan is, de ■megy... Kokoszov sem állta meg tárcsázás nélkül. Á!ín az izgalomtól a telefonba sokáig meg sem tudott mukkanni. Végül mégis úrrá lett magán, kérdezett, és a felelet sem maradt el: „Kilenc óra három perc.” — Köszönöm — mondta a kagylóba. — Azután ellenőrzésként ismét én hívtam a számot... Ám ekkor a pontos idő megkérdezte: miért szórakoznak? Én majdnem kőbáivánnyá valiam a csodálkozástól, de régül mégis magyarázkodni kezdtem: — Valamiféle.időzavar állt itt be, elvtárskám! Már jő ideje tárcsázzuk, ám az idő alig piaiad! Miért? A'hang majdnem kiabálásba csapott át: — Azért, mert önök az istennek sem hajlandók dolgozni. Gyerünk gyorsan, lássanak munkához. , Ekkor kiderült, hogy az izgalomtól eltévesztettük a pontos idő számát, és a saját osztályvezetőnket tárcsáztuk állandóan. Amikor magunkhoz tértünk és hívni akartuk, hogy elnézést kérjünk, már elmúlt öt óra. Észre sem vettük, hogy vége a munkaidőnek! Fordította: Sigér Imre Vasárnapi melléklet _______________________________ •
