Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 118. szám
Vasárnapi melléklet Közömbösek vagyunk ? — Ismerik-e, hogy ebben az évben mit kell gyártani az üzemnek és hova? Tudják-e, hogy ebből mi az ő kantorét teLadatuk? Ezt a két kérdést tettem fel a minap az egyik nyí- egyházi nagyüzemben tíz fizikai munkásnak. A válaszok szinte egyöntetűen negatívak, s éppen ezért elgondolkodtatóak voltak. „Hallottunk valamit a termelési tanácskozáson, de annyi szám röpködött ott, hogy abból lehetetlen volt kihámozni a lényeget..” Mintha éppen azt akarták volna hogy m ne értsük meg, amit mondanak...” „Ki tud nyolcórás munka után, közgazdasagi felkészültség nélk'il egyszerre megérteni bonyolultan előadott összefüggéseket7 — és így tovább. Divatos napjainkban arról beszélni, — s alig van üzem, ipari, mezőgazdasági munkahely, intézmény, párt- szervezeti, vagy tömegszervezeti tanácskozás, beszélgetés, ahol ne kerülne szóba —, hogy az emberek • sokszor többet tudnak a külföld dolgairól, mint a saját házuk tájáról. Szó- Junk arról, hogy ez helytelen, megengedhetetlen gyakorlat. Mi több: luxus. Olyan luxus, amelynek nyomán százezreik, milliók mennek veszendőbe. De a legnagyobb kár mégsem ez, hanem, hogy az emberek a munkahelyeken nem érzik a magukénak a kisebb, vagy nagyobb közösség dolgait, közömbösekké válnak az ügyek iránt. S ezt már nem engedheti meg a mi társadalmunk. Pullai Árpád, a Központi Bizottság titkára nemrégiben Nyíregyházán mondta el, hogy az üzemi demokrácia létét és- alkalmazásának szükségességét nálunk ma senki nem meri támadni, kétségbe vonni. De nem beszélhetünk üzemi demokratizmusról ott, ahol a termelési tanácskozás előtt, a tervek megvitatását megelőzően nem tájékoztatják az embereket a gazdasági,1 a párt és szakszervezeti vezetők akár szóban, akár írásban. „...Beszélgetni kell az emberekkel, hogy ne ügy menjenek a tanácskozásra, mint akik semmit sem tudnak. Sok tanácskozás valóban úgy néz ki, hogy az egyik mondja a másik hallgat. Az egyik unszol, a másik hallgat. És nem azért, mert az emberek nem akarnak, hanem mert nem látják át az összefüggéseket és röstellenek butaságot mondani. Következésképpen: a demokrácia gyakorlata az emberek tiszteletével, az ismeretanyag biztosításával kezdődik.” Ügy érzem, hogy a fenti idézet tökéletes és egyértelmű válasz az említett nyíregyházi gyár néhány dolgozójának felvetésére. S nem csupán ennek az egy munkahelynek a gondia, problémája. 1 •Hányszor tapasztalta a hírlapíró, hogy egy-egy gyűlésen. az embereket nagyon is érintő beszélgetésen az előadó — igen jól képzett ember lévén egyébként — félórás-órás beszámolóját mély csend és hallgatás követi. Amikor bezárják a tanácskozást, az illetékes vezetők kezüket széttárva sajnálkoznak: „Itt így van. Itt nem törődnek a közügyek- iosí az emberek. Alig várják, hogy leteljen a nyolc óra és mennek haza ultizni, sörözni, a tv elé ülni, vagy a háztájit kapálni...” Igazuk van ezeknek a vezetőknek? Közömbösek a gyár, a vállalat, az intézmény dolgai iránt a munkások, az alkalmazottak, az értelmiségiek? Látszólag, a felszínt tekintve igen. De alapos vizsgálódás utón mindig és újra odáig jutunk, hogy bizony sok helyen baj van a demokrácia gyakorlatával. Az egyén — a dolgozó — Boldogulása elválaszthatatlanul o munkahelyhez kötődik, összefügg azzal, s ha ezt világosan sikerül magyarázni, elismertetni, megértetni — pusztán ez az egy dolog hallatlanul fontos emelője a köz iránti érdeklődésnek. Ott és akkor politizálnak helyesen, ahol maguk előtt látják a célt, a jobb munkát, a nyereséget. De ahol viszont nem a mindenáron való nyereséghajszolás fétisét látják maguk előtt az üzemek, a vállalatok és intézmények vezetői, hanem az embert, aki megteremti a jobb feltételeket, s akiért nálunk minden történik. Megérdemli-e az üzem „egyszerű embere”, a segédmunkás, a konzervgyári targoncás, a gumi gyári betanított munkás, a kontírozó könyvelő, a termelőszövetkezeti növény termfesz tő azt a bizalmat, hogy közöljék vele a nagy összefüggést, az egész munkahely ismeretanyagát? Rossz a kérdés első szava: nem érdemli, hanem megkövetelheti, hiszen a munkahely összes ténye, adata az ő sajátja, jogos tulajdona. S amelyik vezető visszaél azzal, hogy ő előbb jut az információhoz, aki nem adja azt tovább a munkahely minden dolgozójának, az nem érdemli meg n bizalmat. Az információ senkinek nem magántulajdona. Akik információval rendelkeznek, azokat rá kell bírni, hogy adják tovább. Napjainkban szinte ez a vezető legfontosabb kötelessége a munkahelyeken. Az idősebbek még jól emlékeznek rá, hogy a felszabadulást követő első években a kommunisták közvetlen párbeszédek ezrein találkoztak az emberekkel a mi megyénkben is. Leírhatatlanul nagy politikai tőkét gyűjtöttek össze csupán ezzel. Azt, amit akkoriban apró munkának neveztek, az ma az üzemi, a munkahelyi demokrácia helyi jelentkezése, megvalósításának aprópénzre váltása. Vannak már ió példák arra, hogy az __ ország nagy munkahelyein is lehel időt szakítani a vezetőknek, hogy kicseréljék véleményüket, tapasztalataikat az emberekkel, hogy eljusson az üzem dolga a munkáshoz, a munkás szava, javaslata. — s nemcsak egy évben kétszer-háromszor, hanem folyamatosan — a vezetőkhöz. S hogy a dolgozók mennyire nem közömbösek, hogy mennyire érdeklik ökot ^ a munkahely eseményei, arra csak egyetlen példát hadd idézzünk. A nyíregyházi városi pártbizottság elhatározta: a tájékoztatás alapos megjavítására a pártnapokon kívül úgynevezett helyi, mukahelyi .,Fórum”-ok szervezését ajánlja az alapszervezptaknek. Az ajánlást követően ötvan városi pártszervezet jelentette be az igényét olyan beszélgetésekre, amelyeken a vállalatok, intézmények gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetői a munkások előtt ülnek és közvetlenül, kapásból, s kendőzetlen őszinteséggel válaszolnak a feltett kérdésekre. , Ahol rendeztek ilyen fórumokat, ott egyhangúlag bizonyítást nyert: az agitáció ekorszerűsített formájára lehet építeni. Ennek a haszna a termelésben, az emberi kapcsolatokban, a közös tenni akarásban gyümölcsözik. A politikai munka a reneszánszát éli. A vezetésen a sör, hogy ez a reneszánsz ne maradjon sok korábbihoz hasonló kampány, hanem életünk, hétköznapjaink velejárója legyen. Köp ka János Gépekkel ültetik a paprikapalántákat a tiszalöki Szabadság Tsz kertészetében. (Hammel József fclv.) Palásti László: Az első találkozó Az üdülő ebédlőjében négy házaspár ült az asztalnál. Két hét alatt reggelinél, ebédnél, vacsoránál negy- venkétszer étkeztek együtt, ezenkívül kiránduláson, kártyánál, a vízben, a pingpongnál mindig együtt voltak. Ha valamelyikük nem volt közöttük, már hiányérzetük támadt. A kéthetes együttlét lelkileg is összehozta őket. Az utolsó napon Szepezdi pezsgőt bontatott és javaslatára megfogadták, hogy ezen túl minden hónap első keddjén találkoznak, mindig valamelyikük lakásán. — Ilyen nagy barátságot, amély itt az üdülőben született, ápolni kell — fejezte be tósztját Szepezdi. — Nemcsak ápolni, hanem elmélyíteni is! — harsogta a lelkes Bogiári. — Először hozzánk jöttök el! Szóval hat hét múlva, kedden hétkor nálunk, Strucc utca 8/c. Nem egészen hat hét múlva, szombaton Bogiári telefonált Szepezdinek: — Nagyon elszomorít, de pont kedden szerelik fel nálunk a fürdőszobában az autógejzirt. Rettentő rumli lesz a lakásban. Vigasztalhatatlan vagyok. Nem tudtuk elhalasztani a szerelést. Nem lehetne először nálatok? — Na hallod, miért ne lehetne? Úgyis haragudtam, hogy ti kaparintottátok el az első összejövetelt. Várj, beszélek Irénnel. Egy pillanat! A pillanat két percig tartott. Irén dühös lett: — Pont nálunk? Amikor most eresztették be a padlót? Olyan, mint a tükör. Képzelheted, milyen lenne utána! Ez a Bogiári mindent tele hamuzna a lakásban. Menjünk inkább Csokmányi- ékhoz: Szepezdi erre közölte Bogiárival, hogy Csokmányit nem szabad megfosztani az első együttlét rendezésének jogától. — Már az üdülőben is morgott, amikor te gyorsan elvállaltad az első keddet. Majd én beszélek vele és visszahívlak. Csokmányi lelkesen elvállalta az első találkozó rendezését. — Ez nagyszerű, — mondta —, végre újra együtt! Folytatódnak a szép balaton- rékási napok. — De várjál csak egy pillanatra... Kedd, kedd... Hopp, kedden este szerelik fel az új csillárunkat. Sötétben mégsem ülhetünk. Talán Kissékhez menjünk. Kissék boldogok lesznek. Majd én telefonálok nekik. Kiss nagyon örült — Rendben van! Szeretettel várunk benneteket. — Szóval semmi akadály...' — Már miért lenne? — Autogejzir felszerelés, vagy padlóbeeresztés... Villany... — Semmi, semmi, este hétkor várunk benneteket. Maradj a telefonnál! Közlöm a jó hírt Rózsival is! Csakhamar visszajött és » lelkendezve mondta: — Rózsival madarat lehetne fogatni örömében. Szó-' val szerdán hétkor! Pontosak legyetek! — De hiszen kedden beszéltük meg! Szerdán nekünk tíz év óta mindig bridzspar- tink van! — Tévedsz, öregem! Keddről szó sem volt. Sajnos, kedden mi sohasem érünk rá. Nagyon sajnáljuk... Majd egyszer hívjál fel... Csokmányi közölte a hírt a többiekkel is. Amikor Bogláriné tudomására jutott a legfrissebb lemondás, elismerően mondta a férjének: — Le a kalappal a Kiss- féle trükk előtt! A szerda jobb, mint az autógejzirj ,
