Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

4 oldal KELEf-MA',YARORSZÄÖ — MUNKASÖR MELLÉRT/CT* 1P75. februSr 19. ÉVA CIVILBEN A vasasok nevelték munkásőrré Egy főmérnök poríré'a Nyúlánk, szinte törékeny. Szőke a haja, kék szeme mindig mosolyog. S csupa di­namika. Észrevétlenül jött a falujából, az innen harminc kilométerre fekvő Tisza- nagyfaluból. Most egy éve. — Ha önéletrajzot írna, hogyan kezdené? — Hogy Nagyfaluban szü­lettem, az ikerbátyámmal mi lettünk a családban a hetp- dik-nyolcadik gyerek. Apám régi kommunista, a helyi tsz- ben dolgozik, anyám háztar­tásbeli. Elvégeztem otthon az általánost és elmentem Ti- szabercelre a szakmunkás- képzőbe. — Hogyan került akkor ide, a ruhagyárba? — Érdekes, de sajnos elég­gé tipikus eset. Mikor vé­geztem, hazamentem a tsz- be, s mondtam, hogy szeret­nék továbbtanulni a nyíregy­házi technikumban. Azt mondták, hogy nekik nincs szükségük rám, mint techni­kusra, ezért nem is tudnak ebben segíteni. Hát így jöt­tem a nyíregyházi ruhagyár­ba. — Ez egészen más, mint amit tanult... — Más, igaz. De ezt is megszerettem, s annak sem vettem kárát. Még abban sem, hogy Bercelen megsze­reztem a jogosítványt von­tatóra és motorra. így ta­vasztól őszig motorozok haza és ide. Télen pedig itt lakom Nyíregyházán, a nővéremnél. — Most lesz húszévés. Amikor a munkásőrség meg­alakult, ötéves sem volt. Ho­gyan lett munkásőr? — Valóban nem sokat tud­tam erről a testületről. Az iskolában hallottam először róla. Elméletben, de mond­hatom egészen más elképze­léseim voltak a munkás­őrökről, mint ma. Azt hit­tem olyan, mint a katonaság. — Es nem olyan? — Egyáltalán nem. Igaz, én nem voltam katona, de itt minden bizonnyal na­gyobb az összetartás, bará­tibb a közösség. Ezt nem hittem volna. Annyira együtt vagyunk — egy mindenki­ért, mindenki egyért. — Volt itt a gyárban mun. kásőr a nők kötött? — Nem volt De amikor ide kerültem mindenáron sportolni akartam. Ment is egy darabig, azután már csődbe ment. Van itt egy idősebb munkatársam, egy műszerész, Aranyász Mihály bácsi. Párttag, munkásőr. Ő nagyon szívesen fogadott, beszélgetett velem. Vele mindenről lehetett szólni. Ezt a dolgot is ő ajánlotta, legyek munkásőr. T udja milyen volt a mi édesapánk? Tele vi­dámsággal és őszinteséggel. Igaz, hogy minden gyerek na­gyon szereti a szüleit. De mi hárman imádtuk édesapán­kat. Nem tudom, hogy mások­kal is így van-e, de nekünk, akik a legnagyobb tiszteletet érezzük édesanyánk iránt, mégis apánk volt minde­nünk. Apánk volt a barát, ha szabad így mondani: ha­ver és játszótárs. Lehet, hogy a játszótárs szó kissé groteszkül hangzik ebben a korban, hiszen én 27 éves vagyok, Károly 1 bátyám 30, Béla öcsém 22 és mégis be kell vallanom, bármennyire is gyerekesen hangzik, ami­kor apánk hazajött a mun­kából, vagy a munkásőri szolgálatból, sokszor elkez­dett velünk játszani, birkóz­ni. És mi ilyenkor mindig gyerekké váltunk, elfelejtet­tük az életkort, csak anyánk szavai térítettek vissza gond­talanságunkból, amikor már nagy rumli volt a konyhában és ránk szólt; ejnye, ejnye fiaim, mit csináltok, hisz már nem vagytok gyerekek! De rossz is volt visszazökkeni a felnőtt korba. Ahogy beszélgetek Piros Imrével és Károllyal, hirte­len csend támad, előkerül­nek a zsebkendők. Majd Ká­roly, a legidősebb szólal meg: — Édesapám 1970. június 7­— Mi kell ahhoz, hogy egy lányt felvegyenek a tes­tületbe? — Akaraterő. Hathónapos előképzésen vettem részt. Lövészetre, terepgyakorlat­ra, tájékozódó gyakorlatra jártam. Fő, hogy megismer­jem a fegyvert, a munkásőr­ség lényegét. Ez sikerült és január tizenötödikén avat­tak. — Ha most azt kérdez­ném, hogy mi volt élete leg­emlékezetesebb napja, ezt a napot említené? — Egyezzünk meg abban, hogy az én eddigi életemnek két legemlékezetesebb napja volt. Az egyik valóban ja­nuár 15. Amikor egyenruhá­ban felálltunk a nyíregyházi színház színpadára, s min­denki minket nézett. — Milyen érzés volt? — Nem lehet kifejezni. Próbálja meg maga is, ak­kor megtudja. De a másik nap, amit nem felejtek el, amikor Pesten a VOR-nál részt vettem a szocialista brigádvezetők értekezletén, s az országos iparági tanács­kozásra delegáltak között meghallottam az én nevemet is. Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy hogy más Szlo- boda Éva is van a teremben. De én voltam. Fiatalon, egy­éves ruhaipari munkavi­szonnyal. — Mit szóltak otthon, amikor megtudták, hogy munkásőr? — Apukám örült neki. Édesanyám meg azt mondta, én halt meg'. Soha nem is­merte mi az, hogy betegség, csak a becsületet, meg a munkát. Mindig azt mondta nekünk, nehéz becsületben élni, de igazán jó, ezt soha ne felejtsétek el. Milyen boldog volt, ami­kor megkapta a 10 éves szol­gálati érdemérmet és az ár- vízvédelemért érmet. Egy pár hónap múlva pedig ott vitték a kitüntetéseit piros párnán. Nem tudom hány volt, sok, de egyet tudok, a becsületes munkáért kapta. A fehérgyarmati Győzhe­tetlen Tsz-ben megalakulá­sa óta párttitkár volt. Ké­sőbb négy évig tsz-elnök. Hárman voltak testvérek, mindhárman munkásőrök. A munkásőrségben kiváló raj­parancsnok volt. Tíz éven át mindig nagyon vártuk haza, mikor foglalkozáson, vagy lövészeten volt. Mindig él­ményekkel tele tért vissza, s milyen szertartásosan tudta azokat előadni: hogyan lőtt kiválót a raj, vagy hogyan kellett az élesített kézigrá­nátot eldobni és milyen re­mek szerszám az a géppisz­toly, vagy milyen mentési munkálatokat végeztek az hogy nem való ez lánynak. Mert hogy a lányoknak ott­hon kell lenni. — És otthon, a faluban? — Értem. Hogy mit szól­tak az egyenruhámhoz. Néz­ze, én voltam az első nő, aki Tiszanagyfaluban megjelent munkásőr egyenruhában, nadrágban, surranócsizmá­ban. Persze addig én sem láttam otthon mást, csak amikor a tükörbe néztem. Kicsit furcsa volt. Nekik is. Az egyik azt mondta, jaj, hogy nézel ki! De a másik rászólt, hogy nagyon is jól. — ötszáz nő között a gyár­ban is maga az egyetlen egyenruhás. Tetszik a többi­nek? — Az egyenruhámra azt mondják, hogy csinosan áll rajtam. Meg hogy bátor va­gyok. A nyíregyházi utcán persze akadnak más vélemé­' nyék is. De erre nem adok, ' mert nem ez a lényeges. Ök bizonyosan nem tudják, mi is az a munkásőrség. — Az • igazgatója azt mondta, hogy ügyes, talpra­esett, s a pesti szabásztanfo­lyamról csupa jó vélemény jött magáról... — Nagyon örülök neki. De az igazság, hogy ahhoz, hogy én jó szabász, vagy akár csak szabász is legyek, még sokat kell tanulni, gyakorolni. Mert eddig a zakószalagnál dolgoztam. S nem nagyon di­csekedhettem a munkám­mal, mert a kezdőknek nem könnyű teljesíteni a tervet. — Úgy hallottam, hogy dolgoztak azért rendesen... — Dolgoztunk, akartunk. Hogy rendesen-e? Csupa fia­tal volt ott, mint én. Meg kellett tanulnunk dolgozni. S ha azt is megtanuljuk, hogy a hibát ne hárítsuk át másna, akkor már jobb lesz. Akkor már többet adhatunk, s kap­hatunk is az ezerháromszáz­nál. — Most elmegy a szalag­tól, otthagyja a brigádját? — Nem, semmiképpen. Szeretem a brigádomat, nem akarom, hogy felbomoljon. Munka után bőven lesz idő az együttlétre. — Egy tizenkilenc éves lánynak nincs szabad ideje? — Dehogy nincs. Például az is szabad idő, amit a mun­kásőrségnél töltök el. Ne­kem az. Sportolás, szórako. zás. Olyan is van, hogy el­viccelődünk a szolgálatban. — S mikor az nincs? — Kézimunkázom, olva­sok. S van a nővéremnek egy kisfia, nagyon el lehet vele tölteni az időt. Egyszerű, okos, természe­tes ez a lány. Mint a végte­len mező a szülőfalujában. árvíznél a munkásőrök. Mi csak hallgattuk és cso­dáltuk őt. A beszélgetésbe közbeszól Imre. — Emlékszel, amikor egy este összeültünk négyen, mivel mind a négyünknek ács a mestersége, legalábbis azt szeretjük, s apánk kiadta a parancsot: „Közösen há­rom lakást fogunk építeni. Elvégre képesek vagyunk ró, hisz szakemberek va­gyunk. Egy lakás, Károly, a tiéd lesz, mint a legidősebb fiamé, egy az Imréé, és Béla, mint a legfiatalabb tacskó, velünk fog lakni.” A három kétszobás, össz­komfortos lakás felépült. Látja, ilyen volt a mi apánk. — Vagy emlékszel, amikor mindhárman vittük a vacso­rát, amikor ő szolgálatban volt és lejelentkeztünk: meg­hoztuk a vacsorát, parancs­nok elvtárs. Hiszen ő nekünk mindig az volt. Mindig agi­tált. hogy lépjünk be a mun­kásőrségbe. De valahogy mindig közbejött valami és elmaradt. Sajnos, bekövetkezett 1970. június 7-e. Ott álltunk a ko­porsó előtt és bármennyire nem akartuk elhinni mi sem, Amíg kiérünk a város szé­lére, ahol a vállalat székhá­za áll, a riporter megpróbál­ja elképzelni a főmérnök portréját, környezetét. Egy hatalmas íróasztalra gondol, amelyen egy csomó telefon, egy sereg dosszié, papír. A főmérnököt egy elektronikus számítógéphez hasonlítja — elnézést érte —, „aki” folyto­nosan utasításokat ad, infor­mációkat kél- és továbbít. S persze sűrűn cseng a telefon, nyílik az ajtó... S bizonyára a főmérnök haja deres, az arca komor, így „sikkes” ez — gondolná az ember. Tíz gyáregység 3400 dolgozójának munkáját ösz- szefogni a főmérnöki „vezérlő­pultnál”... A valóság azonban más. Egyszerűbb, egyben bonyolul­tabb, mint a képzelet által felvillantott kép. A MEZŐ­GÉP főmérnöke, Karádi Gyula ízlésesen, világos búto­rokkal, sok könyvespolccal -berendezett szobája nyugodt­ságot árul el, mintsem egy zaklatott idegközpontot. Pe­dig villognak itt a láthatatlan jelzőlámpák, a főmérnök per­ced be vannak programozva. — Általában 10 nappal elő­re megvan a napi programom — mondja, amikor már javá­ban benne vagyunk a min­dennapok bogozásáham. S miközben a modem szarvas- marha- és sertéstelep rejtel­meibe igyekszik bevezetni a vendéget, az elképzelt port­rén megint változott a való­ság. A főmérnök haja nem deres. Harminchat éves. Nem is komor, bár nagy felelősség nyugszik a vállán. A nagy vállalkozásról beszél, ami igen jelentős; a korszerű te­lepek elkészítéséről. Váratlanul is éri a kérdés; vajon a főmérnöki munkakör mellett nem formális-e, hogy munkásőr is? Helyt tud-e állni a lelfciismerete szerint. — Talán nem a főmérnöki murika mellett, hanem azzal együtt, attól nem elválaszt­va... — igazít helyre tapinta­tosan. A kettőt ugyanis nem tudja elválasztani — magya­rázta. Haitvankilenc januárjá­ban tett munkásőresküt. Nagy zavarában alig tudta a vállára venni az idősebbek­től jelképesen átvett géppisz­tolyt a színházban tartott ün­nepségen. Azóta nem sok év telt el, de elegendő ahhoz, hogy szá­mot vessen: milyen utat tett meg a jelképesen átvett fegy­ver emlékezetes pillanata óta. Hogyan is lett munfcásőr? A munka és az emberi kapcso­latok révén. A vállalat mun­kásai szép számmal tagjai a munkásőrségnek. Ezek a munkások szabad idejükben gyakran fabrikáltak hol ezt, hol azt, a munkásőrség szá­mára. Bgy alkalommal a rá­meg az a sok száz ember, akik végtiszteletüket jöttek leróni, de tudomásul kellett venni, hogy édesapánkat te­metjük. Mi akkor és ott megfogad­tuk egymásnak — talán együtt fogalmazódott meg bennünk az eskü gondolata — hogy azonnal belépünk a munkásőrségbe, követjük példáját és eleget teszünk kérésének. Előképzésnek je­lentkeztünk egyszerre mind a hárman, s fel is vettek. Szorgalmasan dolgoztunk, tanultunk, büszkén viseltük az acélkék egyenruhát. Köz­ben öcsénket, Bélát behívták katonának. Közeledett a munkásőrség fennállásának 15. évforduló­ja és az ezzel kapcsolatos jubileumi ünnepség, s az es­kü napja. Táviratoztunk Bé­lának, azonnal jöjjön haza eskütételre. Béla, örömünk­re, haza is jött, bár most katonaként ő nem tehette le a munkásőresküt. Károllyal ketten álltunk ott a fehér- gyarmati Zalka Máté egység 13 eskütevő munkásőre kö­zött. Béla, ha nem is volt mellettünk, ha nem is mond­ta hangosan a szöveget, gon­dolatban velünk esküdött, velünk mondta a fogadalmi szavakat, ami egyben édes­apánknak is szólt... Kecskovszki József diósoknak antennákat. De igen sokat bajlódtak vele, rajz nélkül. — Megkértek, hogy skic- celjem már fel, naivem job­ban rááll a kezam. Aztán ér­dekelt, hogy sikerült megcsi­nálni az antennákat. így kez­dődött... Karádi Gyula főmérnökből — ha a munkások nem is fo­galmaznak így — ők neveltek munkásőrt. Amikor már szin­te minden adódó munkánál úgy tapasztalhatták, nem mint kívülállóra számíthat­nak rá, megkérdezték: nem akar-e munkásőr lenni. Vál­lalta.. Elég sokat tanult az utóbbi 6—8 évben. Elvégezte az es­ti egyetemet, sikerrel diplo­mázott a mérnök-közgazdász szakon. S amikor munkásőr lett, a tanulás tovább folyta­tódott. A meglévő általános mérnöki képességeit a mun­kásőrségben kapott műszaki ismeretekkel egészítette ki. Itt is jól „vizsgázott”. Azóta több bonyolult, a modem harcászatban nélkülözhetet­len műszaki feladat kidolgo­zásában és megoldásában vett részt. És a tanulásban most sincs megállás... Sok vidám emlék is fűzi a munkásőrséghez. A beszélge­tés azonban újra a jelenbe fordul. Hogy bírja az ember a sokféle elfoglaltságot? „Ne­kem, így is mondhatnám, ak­tív pihenés, kikapcsolódás a munkásőrség” — fogalmazott Karádi Gyula. Feltétlenül az Ebben a gyárban 1957-ben a megyében az elsők között alakult meg a munkásőr al­egység. A régi dolgozók, a párttagok fogtak fegyvert. Ebben a gyárban 1962-ben munkásőj,Taktanyát’ építet­tek. Negyedmillió értékre becsülték a régi épületet. Háromezer órát társadalmi munkában dolgoztak rajta a munkásőrök. Most, a tizenöt éves jubi­leum évében ebben az al­egységben van a megyében a legtöbb munkásőr, aki 1957-ben lett a testület tagja: itt minden harmadik ember 15 éve viseli az acélszürke egyenruhát. A Nyírbogdányi Kőolaj­ipari Vállalatról van szó, itt beszélgettünk négy mun­kásőrrel: Lukács Sándor (beruházási osztályvezető), Lőkös Ferenc (művezető), Varga Gábor (üzemrendész) az elsők között vállalták 1957-ben a haza fegyveres­szolgálatát. És az alegység korban és szolgálati évben legfiatalabb tagja: Márton Ferenc (villanyszerelő), aki 26 éves és most tett esküt. A megalakulásról. A párt- szervezet kezdeményezésére a legjobbakat hívták a fegy­veres szolgálatra. Akkor még nem volt egyenruha — mindenki - új munkásruhát kapott, a vállalat vásárolt derékszíjakat és pisztolytás­kákat. Áprilisban már nagy­jából összeszokott alegység teljesített szolgálatot. — A községben az első nyilvános bemutatkozás fur­csa körülmények között tör­tént — emlékezik vissza Lu­kács Sándor. — Kisebbfajta tömegverekedés .történt, ma­gukról megfeledkezett garáz­dák értékelték túl erejüket. A gyártól kértek segítséget a rend helyreállításához, s a munkásőrök indultak. Nem volt könnyű dolog, de szá­munkra újabb erőt adott, hogy bennünk, munkásőrök­ben megbíznak, a község la­kossága is elismerte a testü­letet. Sokszor elmondták már. hogy a munkásőrszolgálat önfeláldozás, áldozat, a pi­henőidőből. — Mi éppen erre vagyunk büszkék — mondja Lőkös Ferenc, — Az első öt—nyolc évben senki sem távozott munkásőr foglalkozásra munkaidőből. Amikor bizo­egy fárasztó munkanap, tár­gyalás, vagy egy műszaki-tu- dományos ülés után. Ugyanis az MTESZ egyik szakosztá­lyának is titkára. Mire jut idő? Szereti a komoly zenét, több száz lemeze van. Es­ténként szívesen hallgatja ókat. És jó néhány éve bé­lyeggyűjtő is. S van egy ked­velt érdeklődési területe. De ez már összefügg a munká­val: a formatervezás és a szmdinamiika izgatja... — Sokan meglepődtek, maguk a tervezek is, amikor átfeattettem a szerszámgép- műhelyt. Nemcsak a falak, az ajtók, ablakok, hanem a gé­pek is derűsebb színt kaptak. Egy vidéki üzemben is a szín- dinamikai ismeretek szerint festettük át a szerelőműhelyt. Kellemesebb munkakörnye­zetben dolgoznak a hegesztők, lakatosok, szerelők... Önmagához sem lett hűt­len; a főmérnöki szoba fes­tését, berendezését ő válasz­totta ki, tervezte meg az egész falfelületet betöltő könyvespolcot. Ezért nem emlékeztet a szoba a hagyo­mányos irodákra. Otthonos­ságot sugall. Amikor elköszöntünk, kis­sé közhelyszerűnek tűnhetett a kérdés. És mit szól a felesé­ge, amikor a munkásért szó­lítja a kötelesség? — Siessünk — annyit szól. Ugyanis a feleségem is mun- kásőr. Nemrég tette le az nyítani kellett, arról is sző volt: munkában, emberség­ben is többet kell adni, csak azért, mert valaki munkás­őr ne várjon elismerést. . Erre persze Nyírbogdány- ban aligha volna lehetőség. Egy olyan gyárban, ahol nagy létszámú és erős a törzsgárda, szinte mindenki mindenkit ismer, vagy az al­egységben, ahol sok az ala­pító tag és csak az lehet munkásőr, akit a kollektíva javasol. A munkásőrök pe­dig a javaslatnál szigorú kri­tikusok. Arról beszélgettünk: ho­gyan lehetnek hosszú évek óta a legjobbak között A válasz egyszerű és tö­mör: — Az első napokban mi nagyon komolyan vettük a feladatot. S ebből ma sem engedtünk. Most viszont má­sok, jobbak a lehetőségek. Ezért is van az, hogy idő­közben három munkásőr le­érettségizett, kilencen a marxista esti egyetemen sze­reztek diplomát. És mindezek mellé 71-ben újra „kiváló” eredménnyel lőtt az alegy­ség, s a század legjobb raja az ő kollektívájukból került ki. Többen megkapták a „kiváló munkásőr” és a „ki­váló parancsnok” jelvényt, Lőkös Ferenc a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát, Lu­kács Sándor a „Kiváló Szol­gálatért Érdemrendet” vehe­tett át a Parlamentben. A beszélgetés során vala­hogy az csendült ki az egy­szerűen fogalmazott monda­tokból: ezek az emberek itt valóban pluszt akarnak ad­ni. Nem aszkéták, munka vagy kiképzés után ők is le­ülnek egy pohár sörre, s nem múlt el év, hogy a kollektíva feleségeikkel együtt ne jött volna össze baráti beszélge­tésre, kirándulásra. Csak ab­ban különböznek másoktól, hogy akkor is készen állnak, amikor esetleg kényelmesebb volna pihenni. Az a szép ebben az egész­ben, mondta Varga Gábor, hogy amikor mi, munkás­őrök együtt vagyunk, eltűnik a kor, mindegy, hogy valaki 26 vagy ötvenéves, a beosz­tás, mert van közöttünk szakmunkás és igazgató. Ilyenkor egy kollektíva van, amely tizenöt éve nehéz idő­szakban égy szép cél érdeké­ben tett hitet. Marik Sándor Kopka János Fogadalom esküi. Páll Géza A legjobbakat hívták Többet adni munkában és emberségben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents