Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
&ST2. február 18. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET n. a&A Könyvespolc: Az árvízi hadművelet krónikája A budai Várpalota a Tabán felől nézve. 1945 febi marjában. Romokban hevert a főváros e szép része mely 27 évvel ezelőtt heves harcok után szabadult fel. Lassan bét esztendeje a Tisza-völgyi árvíznek, de egyáltalán nem késett meg az a terjedelmes és ízléses kötet, amely a napokban hagyta el a nyomdát, s amelynek a címe is elárulja a tartalmat: ^Mógis az ember az úr...” A Táncsics Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvet még most is szorongással, megdöbbenéssel, ugyanakkor némi büszkeséggel lapozgatja az ember, hiszen az írások és a dokumentumképek Szabolcs- Szatmár és az egész ország számára nehéz, küzdelmes, drámai pillanatokat, de egyúttal reményt és olyan mértékű összefogást idéznék, amilyenre aligha volt még példa hazánkban. A könyv előszavában Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes írja a többi között: „A Tisza völgyét május 14-re virradó hajnalon rendkívüli csapás sújtotta. A Szamos.— Tisza közelében, nagyrészt már a határon túl medrükből kilépett folyók áradása több községet órák alatt elöntött... A Felső-Tisza folyóinak vízszietje példátlan mértékben: egy nap alatt 4—5 méterrel emelkedett... A Szamos és a Felső-Tisza mentén még minden erő bevetésével küzdöttek az áradás ellen, a lakosság megmentéséért, amikor minden eddigit meghaladó áradás keletkezett a Maroson... ügy tűnt: nincs hatalom, amely úrrá lehet a tragédia árnyakát előrevetítő, szinte elképzelhetetlen erejű természeti csapáson...” bikra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről! Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyon dobogott a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr összerezzent és gyorsan visszafordult. Gépiesen böködni kezdett a botjával, arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemetet, aztán leül egy padra, úgy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az elhajigált buszjegyeket és tízórais papírokat, egy kék szempár követte megbű- völten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csíkos trikót viselt, és a szeme egészen kék volt. Kicsi fiú volt. a korláton ült és h°-angozott a lábával. de ahogy nézte a parkőrt. a harangozás lassan abbamaradt. — Mit csinálsz? A parkőr megállt és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt. elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. Pontosan tudjuk, hogyan sikerült megakadályozni az újabb, az 1 millió ember életét és otthonát, városok és falvak tucatjait fenyegető pusztulást, s hogyan sikerült begyógyítani a Szamosközben kapott sebeket példátlanul rövid idő alatt. Az előszó szavaiból idézünk tovább: „E könyv az árvízi hadművelet krónikája kíván lenni. Megkísérel valamit rögzíteni és visszaadni a társadalmi összefogásból, a hősies küzdelemből, sok tízezer ember áldozatkészségéből, amely végül is sikert eredményezett... A megáradt víz elleni hadművelet nagy próbatétele volt erőinknek. Vizsgázott az emberi tudás, erő, akarat, a bizalom és ösz- szefogás. Vizsgáztunk mindA vásárosnaményi járásban a fluktuáció csökkentése, • a fiatal nevelők, népművelők, óvónők letelepedésének elősegítése érdekében pályázatot hirdettek Kiváló ifjú pedagógus cím elnyerésére. A pályázatra nevezni 35 éves korig lehet. A pályázóknak az oktatási-közművelődési munkákban szerzett tapasztalatokról tanulmányban kell beszámolni. kém kell vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért? — Én vagyok a parkőr. Ide is van írva a karomra, ni. — Akkor miért nincs bajszod? — Hát... — Mert nem is őr vagy — ujjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott. — Hanem egy varázsló vagy. Azért van az a bot a kezedben, hogy ha akarod, elkergesd a felhőket, meg a boszorkányokat. Ez varázspálca, ugye? Még a sárkány ellen is elég erős. Ugye? — Lehet — motyogta a parkőr, kicsit elvarázsolva.— Bár ezzel a pálcával... — Ne is folytasd! — a kisfiú megértő arccal nézett rá. — Mert a varázslóknak is fáj néha a derekuk,- Nem tudsz lehajolni? Na várj csak. Tartsd a botot. A parkőr tartotta a botot, a kisfiú pedig ráhúzta a pn pírt, amit fölemelet a fűről. Ezt párszor megismételték. A kisfiú árgus szemmel vizsgálódott, de a szemét elfoannyiam, s ma már bizton állíthatjuk: kitűnően...” A lankadatlan küzdelmet, a bajban is bizakodó és szinte a végsőkig helytálló embert, a szocialista társadalom életerejét, összefogását kísérli meg visszatükrözni ez a könyv. írásaival és ellentét- képeivel is bizonyítja, hogy hiába az elemek vad támadása, az ember úrrá lehet a természet erői fölött, ha ösz- szefog, kitart és helytáll. A húszonöt írás szerzői Írók, újságírók, s a műfajok sokszínű lehetőségével, a szemtanúk'‘hitelességével vallanak a drámai napokról, az emberről, társadalmunk nagy-nagy humanitásáról, példátlan életerejéről. Memento ez a könyv, erőt, bizakodást sugárzó. Két év után azok, akik a pályázat első fokozatában előírt követelményeknek eleget tesznek, rendkívül] előléptetést, 400 forint fizetés- emelést és 3000 forint jutalmat kapnak. A második és harmadik fokozat feltételeit teljesítők 100—100 forint rendkívüli fizetésemelésben és 2000, illetve 1000 forint jutalomban részesülnek. gyott. Akkor töprengve nézegette a bot hegyére tűzött fecniket. — Szórjuk szét — javasolta. A parkőr furcsán érezte magát. Kék és arany fények ragyogtak fel a messzi múltból. Gépiesen rázta a fejét. — Van egy nagymamám, az is ilyen öreg — kiáltott fel a kisfiú. Támadó akart lenni, de csak csalódott volt. — Az is mindig a fejét rázza. Te sem vagy igazi varázsló. Ha én nagy leszek... A parkőr nézte a kék szemeket, amelyek kitágultak a vágyakozástól, és megfeledkezett mindenről, még arról is, amire az elején gondolt: hogy a kisfiút mindjárt keresi az anyja. — Gyere — suttogta a kisfiúnak — ott a másik kapu előtt rengeteg papír van. Ha akarod, odaadom a varázspálcát. — Te rendes varázsló! — kiáltotta a kisfiú — nagyon rendes varázsló vagy, tudod? És átgázoltak a fűvön, a kisfiú harci kiáltásokkal hadonászott a varázspálcával, a parkőr alig tudott lépést tartani vele, a szíve ritmusta- lanul vert a megerőltetéstől. FEBRUAR 7. Megjártam a Lovas utat. Reggel indultam a Casino utcából, estére értem visz- sza. A Vöröskereszt elosztójából sikerült keríteni egy kilónyi tejport, néhány doboz tápszert. Mindig csak az ennivaló. Meg. a víz. Ennek megszerzéséért élünk, hogy élhessünk. A Krisztina felől közeledik a harc zaja. Sose gondoltam, hogy kamaszfejjel mindent végig kell csinálni. Mert mindig engem küldenek. A férfiak lapulnak, félnek a nyilas járőröktől. Az asszonyok is. Én is félek. De nem merem mondani. Milyen szörnyű. Útközben sisakos németek szaladtak a Halászbástya felé. Pest felől erősödött a géppuskatűz. Ide-oda rohannak. Bástyasétány — Halászbástya. Tudják, hogy egérfogóban vannak. FEBRUÁR 8, A ház előtt kigyulladt egy német teherautó. A benzin égve folyt belőle. Néhányan megpróbálták oltani. De abbahagyták. A Honvédelmi Minisztérium még füstöl. A Várpalota ég. Valaki razzia hírét hozza. Bundzsi bácsi beburkolózik egy szőnyegbe. Mirko, akit a pincében valami legenda vesz körül, eltűnik a ház romjai között, a volt emelet maradványai alatt. Liszt1 Pista bácsi zsebébe dug egy pisztolyt. Az aknatűz erősödik. Lent, a föld alatti sziklabarlangba is lehallatszik. A belövések közel lehetnek. A Tárnok utcai emeletes ház tetején felugat egy német aknavető. Ez a legrosszabb. Megkeresik. Közben minket is eltalálnak. Talán egyért jó az egész. Félbeszakad a nyilas razzia. Csak olyankor járnák, amikor tiszta a levegő. FEBRUÁR 9, Félelmes volt olvasni a falragaszok maradványait. Akármilyen kis darab maradt belőlük, azokon vagy azt láttam, hogy felkoncoltatik... agyonlövik... Horváth bácsival jártunk ma vízért a volt svájci követség pincéjében. Már csak ott volt a ciszternában valami. 40 lépcsőn kellett lemenni. Aztán egy nagy tér következett. Mindenütt németek feküdtek a földön. Büdös volt, és fojtó a levegő. Aztán egy keskeny folyosón álltunk a vedrekkel. Kötéllel eresztették le. Annyi volt benne, amennyi belement. Ha félig sikerült, álékor se engedték le még- egyszer. Annak is örültünk. És milyen hosszú volt a pár száz méteres út hazáig! A fal mentén romokon át, hol hasalva, hol szaladva. És alig maradt valami a vederben. Német tábori csendőrök kísértek valakit. Aztán a Mátyás-templom felől egy rövid sorozat. —Kivégezték — mondta Horváth bácsi. A sírógörcs előtt álltam. Féltem. Este kint álltunk a ház előtt. Csend volt. Nagyon magasból repülőgép bugása. Aztán ejtőernyők ereszkedtek alá. Hatalmas kosár függött alat. tűk. Lőszer. Az ernyők pirosak voltak. A Naphegyen megszólalt egy ágyú ugató hangja, a gépet keresték a lövedékek. FEBRUÁR 10. Mirko ma reggel azt mondta apámnak, hogy már nem tarthat soká. Gondolom, az ostromra értette. Apám rábólintott. — Remélem. Mindig így beszéltek. Nem értem, honnan sejt valamit Mirko. A szomszéd házban Sajtos úr ma karszalag és puska nélkül ment ki a térre. Temettek. Szép szőnyegbe csavarták a halottakat. A föld kemény volt, a gödör ugyancsak kicsi. Téglát, meg romot hordtak rá. A temetést pergőtűz szakította félbe. Néhány halott ott maradt a félkész gödör mellett. — Nekik mindegy — mond- a valaki. Szaladjunk! Megfigyeltem. hogy a ház elé állított német autón már néhány napja senki nincs. Nem is járnak oda. Meg kéne nézni, nincs-e rajta valami használható. Este felmásztam. Ruhák voltak egy csomóban. Meg egy fél rúd szalámi. Egy géppisztolyt is találtam. Amikor levittem a pincébe, elvették a szalámit, apám meg felképeit. — Ezt a fegyvert kiviszed és eldobod. Jó messze. Az kell, hogy megtalálják nálunk... Ledobtam a Rondellánál. Nem hallottam, hogy kop- pant vagy puffant-e. Hó volt alul. Odamentem a sétány kerítéséhez. A felhők közül ki-kibukkant a hold. Sejtelmesen látszott a Széli Kálmán tér. Messzebbről lövések elszórt zaja hallatszott. Rövid sorozatok, géppuska hangja. Valahol nyomjelző lövedékeket lőttek ki. Nem is hiszem, hogy én láttam mindezt. Félve mentem vissza a pincébe. Egy olaj- mécs halvány fényénél botorkáltam a helyemre. Méta néni megint ülve aludt, kesztyű a kezén. És mindig horkoL FEBRUÁR li. — A németek valamire készülnek — állapította meg egy nyugalmazott tiszt. Nem látni őket, csökkent a tüzelés a Várból. Nem értem. Valaki jön, és azt mondja, az Iskola utcában van egy vízcsap, onnan kéne hozni. Csapi víz. Senki nem mer indulni. Pedig nagyon kellene. Már hólével főznek. Délelőtt köles volt piritott hagymával. Felséges lakoma. Egy német kopogott délután a pince ajtaján. Mindenki megrémült. Egy láda Hitler-szalonnát kínált, dohányért. Rövid tanakodás után egy láda leltvár tulajdonosai lettünk. Negyvenfelé osztották el. Már többen is mondták: valami készül. Ha az élelmet eladják, valami készül. Csak harc ne legyen — sopánkodott anyám. Csak itt az utcán ne lövöldözzenek. Kósza hírek jártak. Hindy meg Pfeffer megadásról tárgyal... Egy páncélos ék Esztergom felől közeledik. Az oroszok döntő rohamra készülnek... FEBRUÁR 12. December vége óta a legcsendesebb nap. Kétszer fordultam vízzel. Teleittuk magunkat. A Várpalota felől kis csapatokban vonultak német egységek aKapisztrán- templom felé. Csapzottan. Teleaggatták magukat minden létező fegyverrel. Akármit kérdeztek tőlünk, semmire nem válaszoltak. Elmentem a Mátyás-templom mellé. Innen át lehetett látni Pestre. A Dunaparton a villamos sínéin egy vagon állt. A német géppuskafészekben egv öreg katona hasal. Időnként meggyőződés nélkül meghúzza az elsütő billentyűt. Aztán egy másik géppuska is megszólal. A túlsó parton neat válását*. senki. Vízbe roskadt hidakat látok. Sejtek, pontosabban, mert ködös az idő. Elzavas egy katona. A pincében Mirko újságolja: ma végre minden véget ér. A németek! megpróbálnak kitömi. Ez nekik a vég. Csodálom, hogy Mirko hogyan mer ilye» bátor lenni. Valaki még ellenkezik a sarokban. És akkor mi lesz? Vernes Gyula szólal meg: — Csak jobb lehet. Este kinn állunk a háa romja előtt. Kísérteties a csend. Ilyen még nem volt. FEBRUÁR 13. Szolnoki, akiről eddig azt hittük bácskai meneküli gyógyszerész, hozza a hírt: egy német, egy nyilas sincs a Várban. És sírt, mert megmenekült. Menekült volt, igaz, de bujkáló zsidó. .Síit, zokogott. Mirko sem volt a pincében. — Katonák jönnek — szaladt be Horváth bácsi. Magyarok. Az önkéntes ezred — derült ki később. Aztán az első orosz katona, akit láttam. Háromnegyedes fehér báránykor- bundában, magas kucsmában. Lehetett kétméteres.' Géppisztoly a nyakában. És utána sokan, nagyon sokam! Volt, alii a pincében remegett, a többség kiment a fényre, a csendbe. Aztán furcsa műszerrel jöttek kis ferde szemű katonák. És a falakon megjelentek az új feliratok: Poszmotreno, min nyet. Átvizsgálva, akna nincs. Aztán visszajött Mirko. Katonaruha volt rajta..' Meg géppisztoly. Bujkáló szerb partizán volt, aki tudja az isten, hogyan keveredett Budára, a Várba. Katonák járták végig a pincét: német van? Volt, ahol találtak. Civilbe bujtakat. Felemelt kézzel vonultak a foglyok. A ház romja előtt megjelent Horváth bácsi egy lapáttal. — Csináljunk) legalább magunknak egy kis utat! Lapátoltak, rakták az emberek félre a téglát, követ, — Haraso, sztarik! — mondta egy arramenő orosz. Milyen egyszerű lett hirtelen minden. Vízért indultunk az Iskola utcára. Temetetlen, fagyott hullák és lótetemek között, romok mellett botladozva. Egy vörös sapkarózsás katona kísért. — Ne féljenek, a németek nem jönnek többet vissza. Az Ördögároknál elkaptuk az egész bagázst... A nap sütött, a hó szikrázott. Először nem féltem karácsony óta. Szent István szobra mellett még ott állt a négycsövű légvédelmi géppuska. Két szovjet katona babrált rajta valamit. Aztán az egyik hatalmasat rúgott egy acélsisakba. Nagyot nevettek mind a ketten. És velük nevetett, aki látta. Nevettünk. Érdekes. Akkor éreztem először, milyen jó is nagyot, harsányat, hangosat nevetni... KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL. (KRUTILLA JÓZSEF RÁJZA) — Szedem a szemetet. Nell. J. Pályázat Kiváló ifjú pedagógus cím elnyerésére Budai napló, 1945
