Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
Vasárnapi melléklet Közérzet — hétköznapokon „Huszonöt év alatt itt még senkinek sem kellett felmondani fegyelmi vélség miatt, s az azóta kötött házasságok közül egy sem bomlott fel.” Egyik idén jubiláló jelentős megyei üzemünk vezetője válaszolt így késő estébe nyúló beszélgetésünk végén a rutinkérdésre: mivel tudná legérzékelhetőbben bizonyítani, hogy náluk jó a kollektív szellem. Látván, hogy meglepődök a válaszon, részletesen sorolni kezdte: mennyi küzdelemmel, vesződéssel, örömmel és bosszúsággal járt, amíg náluk is munkásokká váltak az egykori földművelők, vagy a maszekoknál dolgozó segédek, így folytatta: „A jó kollektív szellem nem születik máról holnapra, az egy szívós folyamat eredménye csupán.” Első példaként azt a szalagvezetőt hozta fel, akinek korábban szokása volt, hogy munkába menet, s onnan hazatérve nekitámasztotta a kerékpárját a kocsma falának. Néha aztán már a járda is szűknek bizonyult neki. Egyébként kitűnő szakemberként ismerték, égett a keze alatt a munka. „Behivattam az irodába, és szépen beszéltem vele: értsd meg, te itt egy vezető vagy, nem járhatsz a kocsmába rendszeresen. Hallgatott, gondoltam, értett a szóból. Aztán megint csak kocsmá- zott. Hivattam másodszor, meg harmadszor is, s feljebb emeltem a hangomat: ha nem érted meg, ne várd, hogy mi mondjunk fel, vagy mi váltsunk le.” Ezt az embert ma „traktorral sem lehetne behúzni” a kocsmába... Majd arról beszélt ez a vezető, hogy amikor fehér köpenybe öltöztette a brigád vezetőket, azt suttogták a háta mögött, hogy elment a józan esze. Később pedig, amikor rászólt egyesekre: ott a zuhany, meg az öltöző, vessék le a munkásruhát, tisztán, elegánsan menjenek végig az utcán, olyan is volt, aki azt tartotta, hogy talán meghibbant. Később pedig, ahogy az első exportsorozatot gyártották, és ő kirakatta a szappanokat a mosdóba, s ellenőrizte, hogy tiszta kézzel látnak-e a munkához, érezte, majd keresztülszúrják az emberek a pillantásukkal. „De a terméknek ragyognia kellett, különben visszadobta volna a külföldi vevő.” Aztán az emberek megszokták ezt is, mint a többit. Nézné meg, amikor mennek haza a műszakból: akár a színházba is beérhetnének. Ennél az üzemnél — csakúgy, mint sok helyütt — időben felismerték, hogy a jó kollektív szellem ott kezdődik: törődnek-e egymással az emberek? Ugyancsak ennél az idén jubiláló könnyűipari üzemnél mesélték el, hogy a karbantartó részleg dolgozói közül korábban jó néhányan néztek a pohár fenekére. Ott voltak ők is, amikor az első szocialista brigádokat ünnepelte az üzem. „Mi tagadás, irigyeltük őket, meg restelkedtünk is egy kicsit, összeültünk aztán, elhatároztuk: ezt mi is megcsináljuk.” így került a frissen alakult karbantartó brigád vállalásainak az élére az a pont, hogy fizetés napján egyikük sem tér be a kocsmába. Aztán megtalálták a kifejező nevet is: naplójukon a „Bornemissza” név áll. Mondhatják sokan, hogy egy gazdasági vezetőnek nem az az elsődleges feladata, hogy valamiféle erkölcs- csősz szerepében tetszelegjék, s hogy magára vállalja a , családi konfliktusok elintézését. Az is igaz, hogy az egyre bonyolultabbá váló termelés leköti a vezetők figyelmét, energiáját. Aligha vitatható viszont, hogy egy-egy üzem nagy kérdéseit nem lehet hermetikusan elkülöníteni az emberek kis problémáitól, hiszen a szép elképzelések csak azoknak az embereknek a szorgalma által valósíthatók meg, akik elég gyakran családi és anyagi gondokkal küzdenek, sérelmeket hordoznak magukban, nem látják egy-egy vezetői intézkedés összefüggéseit, kihatásait.' A jó kollektív szellem nem szorítható az év végi mérleg egyik oszlopába sem. Mégis igaz az említett vezető szava: „Nekünk nem mindegy, hogy egy munkás jó kedvvel, vagy savanyú arccal lépi-e át az üzem kapuját. Ha úgy érzi, hogy ide hazajön, akkor nem ismer lehetetlent, nem kell mindig a háta mögött állni.” Persze, ehhez a jó közérzethez sok minden hozzátartozik. Az is például, hogy az idézett, vezető nem áll kocsmázó ember hírében, hogy az ő ajtajára nincs kiírva, mikor tart fogadóórát; hogy nincs olyan fontos export-, vagy másfajta tárgyalás, amiért felborulna egyetlen ütemterve, amelyik azt rögzíti, hogy miikor melyik brigáddal találkozik személyesen. Változnak az idők és az igények is. Egy szocialista brigádtag mondta: „Valaki javasolta köztünk, hogy mindnyájan olvassunk el egy Jókai-regényt. Mondtam, hogy akkor én inkább kilépek a brigádból, mert nekem elég az újság, meg a tévé. Szerintem egy magamfajta munkásembemék nem a Jókait kell alaposan ismerni, hanem a szakmát, meg a politikát.” Ez az ember viszont sohasem hiányzott a szálánál továbbképzésről, amelyre senki sem kötelezte. Számtalan példát lehetne még sorolni arra, hogy mi formálja jó közösséggé egy-egy üzem dolgozóit. Ahol a vezető — mint jubiláló üzemünk esetében is — nem néz el a kétkezi munkások legszemélyesebb gondjai felett, hanem szakít időt a meghallgatásra és a segítségadásra, ott szinte természetes, hogy a dolgozók is jobban törődnek egymással. Ezért történik meg, hogy ha valaki házat épít, a többiek kínálják fel munkájukat, vagy ha valaki ügyelmetian a munkában, a mellette dolgozó „ápolja le”. De a jó kollektív szellem képezi az alapját annak is, hogy — miként említett üzemünkben is megtörtént — egy soron kívüli, de jó haszonnal kecsegtető exportmegrendeléskor nem kellett különösképpen kérlelni az embereket a szabad szombatok feláldozására és nem hiányzott senki sem, amikor kevés volt a pénzük az üzemi ebédlő elkészítésére, s megol- ’'őiák a műszak utáni ingyenmunkával. Angyal Sándor Tisza-parti naplemente. (Hammel József felvétele.) Epekedés Ivan és Marja összeházasodtak. Már egy éve éldegéltek együtt, amikor Marja mindent sejtő asszonyi bájjal férje fülébe súgta: — Iván, úgy érzem, gyerekünk lesz! — Gyerekünk? De hisz még lakásunk sincs! Baráti körünkben mindenkinek van már lakása, s köztük hány szövetkezeti! Mi pedig, mint a vadorzók, a te szüléidnél húzódunk meg. Először is lakást kell szereznünk! összekapartak minden pénzmagot, és felépítették a lakást. Kétszobásat, loggiával, tetőterasszal. A konyha fala plafonig ragyogó fehér csempével van kirakva, a fürdőszobáé kékkel, az illemhelyé színjátszóval; szóval ultramodern az; egész. Az új lakásban is lehúztak már egy évet, amikor Marja ismét bejelentette: — Ivánuska, nálunk minden valószínűség szerint jön a trónörökös... — Micsoda? Akadnak ne-, künk fontosabb dolgaink is! Minden barátunknak stílusoMihail Vikkers: san berendezett lakása van, klasszikus, meg modem bútorral, mi meg, mint az éjjeli menedékhelyen a vadorzók, egy nyüvőfélben lévő „dúcán” alszunk! Keserves erőfeszítéssel ösz- szeszedték a bútorzatot is — stílbútort mahagóni és ébenfa keverékből, a tizenhatodik század első harmadából. A székek támláján hat- gyertyás ezüst gyertyatartó. A csodájára jártak! Egyszer, amint ott heve- résztek a baldachinos ágyon, Marja boldogságtól sugárzó arccal ismét így szolt: — Iván, jön az utód... — Ráér még! Minden ismerősünknek autója van, mi se szégyenkezhetünk, összeszedjük magunkat és megvesszük! így is tettek, össaekupoc- gatták a rávalót, majd soron kívül megszerezték a kocsit is. Zaporozsecet — külsőleg. Mert belül minden, de minden Volkswagen-alkatrész: a műszerfal, a sebességváltó, az ülések, a karburátor, a fűtőtest. így hát saját kocsijukon utaztak a Fekete-tengerhez. Szocsiba, Picuindára. Egyszer, amint ott sütkéreznék a tengerparton — jobbra egy étterem, balra egy cukrászda, hátuk mögött egy panzió saját gyógyfürdővel, elektromos masszázzsal — Marja az unalomtól nyűgös hangon szólalt meg: — Iván, attól tartok, hogy fürdő ide, masszád oda, nekünk már soha sem lesz gyerekünk... — Na és? Melt Iván; =- Akkor veszünk egy ku-J tyát! Elvégre baráti körünk« ben is mindenkinek az van; gyerek helyett. összekapargattak egy kis pénzt — vettek kutyát. Fajtisztát. Hetediziglen törzskönyvezettet, amelyiknek a* apja foxterrier, az anyja — bernáthegyi, maga az utó<i pedig selyemszőrű pincsi. Fényképével tele a kocsi, a lakás! Most aztán van lakásuk; múltszázadi stílbútoruk, kocsijuk, kutyával a hátsó ülé-j sen. Szívüket néha mégis szorongó érzés fogja él. Élet ez így? — kérdik maguktól. Lesz-e valaha hobbykertjük. kacsalábon forgó hétvégi vi- kendházzal? Lesz-e kerti törpéjük? S ha nem, kire pazarolják a szeretetüket? Hiszen a kutya már öregszik... Fordította: Sigér Inn*
