Kelet-Magyarország, 1972. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-09 / 7. szám

•. oldal

<rw,ET MA^VAT?r»nS7ÄG — VARÄTWAT>T **VJ T ÉKT.ET

197*> fanuSr f:

R. Manuk ján:

NYOMÓS OKOK

Vaszillj az olvasóknak ahhoz a meglehetősen ritka fajtájához tartozott, akik kólcsönkönyvekkel szeretik gyarapítani könyvtárukat, így történt, hogy amikor egyszer összefutottunk az utcán, ultimátumszerűén követeltem, hogy haladéktalanul juttassa vissza azt a könyvet, amit jómagam néhány napra kölcsönkaptam a szomszédtól.

— Nem fejeztem be, várj még egy hetet — könyörgött Vászja. — Hidd el, nyomós okom van rá: beszámolóra készülök, nyakamon a vizsga is.

Hogyne szánna meg az «rhber egy levelező hallgatót!

Újabb teljes hónap telt el, amikor felhívott telefonon:

— Ne haragudj, öregem, nincs idom. Referátumot írok és a szakirodalom egy része csak angolul van meg. Kénytelen vagyak mellékesen a nyelvet is tanulni.

Minden ilyen beszélgetés után egyre inkább csodáltam Vászját. — Micsoda különbség van kettőnk között! — gondoltam.

A harmadik hónap után viszont már elfogyott a türelmem. Ha már így bírja a munkát ez a Vászja, hát este egy óra meg se kottyan neki — hozza csak vissza végre azt a könyvet! Felhívtam:

— Este nem tudom ■— hallatszott az ismerős hang a vonal másik végén. — Kikapcsolódok. Vagy talán nincs jogom hozzá? Elvégre pihenni is kell valamikor. Különben az állam is ezen fáradozik... sorra nyílnak meg az új mozik, színházak, szórakozóhelyek...

— Az angolt már abbahagytad? — érdeklődtem csalódottan.

— Dehogy, most éppen attól zúg a fejem.

Nem értem,' dolgozni már be sem jársz?

— Hogy képzeled, munkakerülő vagyok én? Nem, barátocskám! Csak tudni kell összekötni a kellemest a hasznossal. Ha elkérem magam a munkahelyen néhány órára, egy fél, sőt akár egy egész napra, attól még nem megy tönkre a vállalat. De az is előfordul, hogy éppen „ellenőrzésre” kell mennem a kisebb vállalatokhoz. Irtani kell a hanyagságot!... így aztán van bőven időm, vagy ha nincs, „csinálok” magamnak.

Vászja olyan meggyőzően magyarázta módszerét, hogy hétfőn bementem a főnökhöz, és „rendkívül nyomós okokra” hivatkozva kértem, engedjen el két órával korábban.

— Valami baj történt? — nézett rám aggodalmaskodva.

— Nem, egészen másról van szó — mondtam jelentőségteljesen.

— Csak nem a...?

— Dehogy. Ez teljesen magánügy.

— Elnézést... vörösödött el felesleges kíváncsisága mi- 'att. — De ha segítség kell, csak szóljon...

Szívélyesen megköszöntem és távoztam. Útközben beadtam a tisztítóba a nyári öltönyöm, (amit egyébként két hete nem volt időm» megtenni), egyúttal elintéztem a heti bevásárlást, megnéztem egy új doku- mentumfiknet és 6 órakor már otthon is voltam.

A dolog annyira megtetszett, hogy másnap a hét végéig napi 3 órára kértem el magam. Ragyogóan rendbe hozattam a fogaim, sor- baálltam a legújabb bútorgarnitúráért, kifestettem a lakást.

Ami pedig a folytatást illeti, főnököm nem tudott ellenállni újabb kérésemnek, miszerint egy idő óta már fél nappal korábban fejeztem be a munkát. Ilyenkor jártam „injekcióra”, („mert fő az egészség”), hazavittem a fiamat az óvodából („a gyerekek — az élet virágai”), kimentem az anyósom elé a pályaudvarra („a feleség anyja — a család szilárd alapja”).

Mindezt egy kis jóindulattal meg is lehetett érteni: hiszen emberek vagyunk, mindenkinek megvan a maga gondja — baja, családja, barátai, rokonai. Különösen a távoli rokonok, akiket betegség esetén sürgősen meg kell látogatni. Ilyenkor a főnöknek minimum 4—5 napra el káli engednie. Ha ebiig? hozzáadom a szabad szombatot és a vasárnapot, éppen kijön egy hét.

Amikor egy ilyen heti pihenés után bementem munkahelyemre, az egész osztályon egyetlen ember ült.

— És a többiek?!?

— Dolguk van. Elmentek.

— Hová, ha szabad kérdeznem? Például hoi van a főnök?

— „Könyvtárban”.

— És a tervező?

— A városi tanácsra ment „értekezletre”.

— Na, engem ugyan nem ejtesz át. — Ezeket a dolgokat én jobban ismerem. A könyvtár még megjárja. De ami az értekezletet illeti, arra jobb, ha nem hivatkozik az ember. Gyakran elhalasztják, vagy meg se tartják, könnyű lebukni. Más dolog a futballmeccs — az aztán nem marad el, — bármilyen is az idő. — És ami a fő, az ilyen napokon engedély nélkül is korábban el lehet menni a munkából. Mindenki tudja, hogy a „stadionlátogatás” valamennyi nyomós ok közül is a legnyomósabb.

Történt egyszer, hogy éppen a „stadionban voltam”. Ülök otthon a televízió előtt és újságot olvasok. Közben szemem sarkából azért a meccset is figyelem. Hirtelen érzem, hogy szédülök, rosszullét fog el, szúr a szívem. Ráadásul, amikor a mieink egy gólt is kaptak, nem bírtam tovább: telefonáltam a mentőknek. Kedves, bársonyos női hang válaszolt :

— Kilenc után ott leszünk.

Nézem az órám: fél nyolc.

— Hogy-hogy kilenc után?! — fortyantam fel.

— Nincs itt az orvos.

— Mi az, hogy nincs ott?!?

— Nagyon egyszerű. Az anyósát kísérte el Kijevbe.

— Nincs joga hozzá! Ez egy állami intézmény! — üvöltöttem.

— Ugyan kérem, emberek vagyunk — mondta kedves hangon a hölgy. — Legyen egy kicsit türelemmel.

— El tudja maga képzelni, mi lesz itt — kiabáltam dühtől remegő hangon —, ha a bolti eladók anyósaikat kí- sérgetik, vagy a villamosvezetők magánügyeiket intézik munkaidőben ? Panaszt teszek!

— Kérem, tegyen panaszt, ha ön olyan egoista, hogy csak magára gondol.

Amikor a kórházban magamhoz tértem, sehogy nem tudtam visszaemlékezni: valóság volt ez a telefonbeszélgetés, vagy csak álmodtam. Két nap múlva meglátogatott Vászja. Leült az ágyam melletti székre, és aggódva kérdezgette:

— Hát, valóban megbetegedtél, öreg?

— Nem, most éppen a kedvedért vagyok itt — tréfálkoztam. — Te, ugye, arra hivatkozva, hogy beteget látogatsz, — ami legfeljebb két óra — fél nappal előbb otthagytad a munkát?

— Nem — felelte halkan Vászja.

— Talán éppen „értekezleten” vagy?

— Dehogy™

— Újabb ötleteid vannak?

— Bár úgy lenne...!

— De hát „hol vagy” most tulajdonképpen, ha nem titok?

— Eljöttem hozzád, hogy meglátogassalak és egyúttal a könyvet is visszahoztam. Most kivételesen tengernyi időm van... Kirúgtak a munkahelyemről™

— Csak úgy egyszerűen kirúgtak?! — kérdeztem balsejtelemmel, most már a saját sorsomat féltve. — Minden indok nélkül?

— Azt mondták, nyomós okuk van rá™

Fordította:

G. Mészáros Ann«

Epizódok Veres Péter életéből

A mohácsi ifjúsági há2 honismereti szakkörének egyik „veterán” tagja, Ba- lajthy Katalin, ma már Pécsett középiskolás, de az iskolai szünetekben Mohácson töltött rövid időt továbbra is hasznos helytörténeti kutatómunkának szenteli, ö talált rá Palczert Ferencre, Veres Péter földijére és kedves ismerősére.

— Veres Péter a balmazújvárosi központi református iskolába járt, s bár én két évvel idősebb voltam nála, azért emlékszem gyerekkorára is — meséli a most hetvenhét éves Feri bácsi. Emlékezetében erről az időről főként az ragadt meg, hogy a kis Péter valósággal falta a betűket, végig böngészett minden papírt, amin írás volt.

— A Tanácsköztársaság

ideje alatt a balmazújvárosi direktórium tagja volt Veres Péter is — meséli Feri bácsi. — Amikor bejöttek a román királyi csapatok, persze lefogták; akkor vitték el a sógoromat, Kerekes Miklóst is. 12 direktóriumi tagot hajtottak gyalog Romániába. Másfél év után hazaengedték, de itthon meg kényszermunkára ítélték őket Horthyék. A debreceni nagyerdőben dolgoztak.

Amikor megtudtuk, hogy ott vannak, egyik nap felpakoltam szekérre az asszonyokat, — két asszonyt vittem akkor el egyszerre, mert

Várady Szabolcs:

KIS DAL

Utakon, utcákon, tereken merre is lépkedtél velem? Leomlik ez a szerelem, naponta fölépítem.

Tereken, utcákon, utakon megvan-e még az a nyom? Hiába is lázadozom, mindig látni fogom.

Somoskői Lajos:

A SZÁNKÓ

Szánkót kívántam, igazit, tölgyfából, pántos talpait, karcsút, díszeset, suhanót, mint a boltos Sümeginek volt. Gondoltam — nyugtot nem hagyott —,

majd én különbet faragok. Elkészült a cukrosláda, akácágból talp oldja.

S már siklott a dombról

lökve,

szekér, vagy szán után kötve. Meg is csodálta sok gyerek, hóban traccsoló verebek, fekete fejkendős varjak, s a boglyák, a szalmakazlak... Es azóta minden télen, kristályos, szűz hóesésben e gyalulatlan örömök deszkáiból tákolt zömök szánkóján iramlik elém báránybőr sipkával fején: a hógolyós tél öröme.

szegények mindegyike látni szerette volna az olyan hosszú idő óta nem látott férjét, testvérét, • hozzátartozóját. Veres Péter felesége is ívelem jött. !

— Veres Péter is felvonult 1933. április 7-én bérkövete- léssél a községháza előtti piactérre. Tizenketten felmentek a községházára, hogy átadják követelésünket a jegyzőnek. Az ott tartózkodó Listyán Dezsőt. 17 ezer hold bérlőjét ki akarták dobni az ablakon. ' Honnan, honnan- sem, megjelentek a csendőrök. Karddal, lóhátról verték a népet. Ott álltam, nem messze Papp Györgytől, aki elkapta a csendőr lovának kantárszárát, hogy a ló rá ne taposson. Három golyót eresztett szegénybe a csendőr.

Utána a csendőrök napokig faggatták a falu szegényeit, akik Feri bácsival együtt tagadták, hogy részt vettek volna a tüntetésen. „Péter nem volt olyan gyáva, mint én” — mondja kissé túlzó önkritikával Feri bácsi; ő vállalta a részvételt és 8 hónapot kapott.

— Péter nagyon okos ember volt. Egyszer előadást tartottak úgy a harmincas években, mert ilyet is szoktak akkor. A gazdasági felügyelő, szolgabíró, vagy állatorvos. Ez emlékezetes előadáson Péter úgy sarokba szorította az illetőt, — aki a belterjes szarvasmarha-tenyésztésről tartott előadást,

— hogy az csak kapkodott a levegő után, dé válaszolni nem tudott. Péter ugyanis azt mondta, hogy a mi szegény parasztjainknak vagy nincs földjük, vagy olyan kevés az, hogy azon még a saját élelmüket sem tudják megtermelni, nemhogy takarmányt is vetni bele a jószágnak. A szegényparasztokon csak a földosztás segíthet. Bizony az előadó urak csak nézték egymásra, mert Péter nemcsak okosakat mondott, hanem úgy elő is tudta adni, hogy öröm volt hallgatni. Hívták is az urak több alkalommal Pestre, de ő azt mondta, hogy nem adja el magát. Ez ügyben a feleségével is beszéltek és kérdezték, hát milyen ember a maga férje? Éppen akkor jött haza Péter kaszával a vállán, napszámból. „Láthatják — mondta a felesége

— rendes parasztember.”

Feri bácsi utoljára a felszabadulás után találkozott Veres Péterrel. Budapesti lakásán köszöntötte őt, mint építésügyT minisztert. Veres Péter országos politikai és irodalmi dolgai miatt már nem ért rá a vizitet visszaadni, meg aztán Feri bácsi Balmazújvárosból a déldunántúli Bezedekre költözött. Később itt felkereste őt Veres Péter fia, aki Nádasdi Péter néven maga is író, és átadta neki édesapja üdvözletét.

Ú> könyv:

Hollós Ervin: Rendőrség, esendőrség,

VKF 2.

Negyedszázad alatt hatalmas irodalom gyűlt össze a horthysta rendszerről, de mélyréhatóbb és jellemzőbb munka még nem, mint Hollós Ervin: Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Mert bait a Horthy-rendszer szégyenletes születésétől még szégyenletesebb pusztulásáig egyértelműen fasiszta volt, de énjét a későbbi néríiet és’ ” olasz fasizmussal ellentétben titkolni igyekezett. Szerette volna magát jogállamnak feltüntetni. Részben sikerült is félrevezetnie a tömegeket. Azonban fegyveres erőszakszerveinek rendszere, jellege, módszere leplezetlenül bemutatja a rendszer vadállati fasiszta arcát.

A szerző 1919 augusztusától a nyilas rémuralom bukásáig terjedően mutatja be az egymás munkáját szervesen kiegészítő politikai rendőrség, esendőrség és VKF 2, a vezérkari főnökség 2. osztálya történetét, valamint a nyilas számonkérő különítmény rómtetteit.

Mint ismeretes, a Magyar Tanácsköztársaság vérbe- folytása után az új államhatalom a különítményesek fővárosba vezető útjával, a szocialista eszméket valló munkások, parasztok állati megkinzásával, kivégzésével, tömeg- gyilkosságokkal vette kezdetét. Az ellenforradalmi rendszer szakadatlanul fejlesztette, tökéletesítette újabb és újabb részlegekkel bővítette nyomozó szervezeteit, amelyeknek mindenhatóságát jellemzi, hogy több mint kétmillió „megbízhatatlan” magyar állampolgárt tartottak nyilván. Besúgóhálózatokkal nemcsak a kommunista és a szociáldemokrata pártba, hanem a polgári egyesületekbe is beépültek. E kötet ismerete alapján válnak valóban érthetővé József Attila egykori sorai:

Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek.

Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg.

Én nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotomi azt a kartotékot, mely jogom-sérti meg.

A kötet a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelenít meg.

Egy kishír előzményei

Déltájhan felszállt a köd, alkonyaikor pedig már felhőtlen kék ég tekintett be az ablakon. Az utasok gyönyörködve nézték a tájat. Egyre színpompásabb lett. A hófödte hegyek fehérsége halványkékre, az ég kékje meg rózsaszínűre vált, majd piros-arany, lila-sötétkék cseppent rá. Az árok mentén mindenütt egyre hosszabbodó kék árnyak nyúltak el; a szántóföldekén tisztábban látszott a sok kisebb-nagyobb lábnyom, vadak, madarak útja a havon.

— Nézd, milyen szép vidék!... — suttogja egy fiú a hátsó ülésen, a hozzá bújó lánynak. Mintha színházban, vagy templomban lennének. ahol nem illik hangos szóval zavarni a többiek áhítatát.

— Nézd. — búgta a lány — azt a kis felhőt. Mintha piros sapkája lenne... Sírni tudnék a boldogságtól, olyan szép mindez.

Czéhmester Erzsébet:

Szemben velük sovány, töpörödött öregember ült. Nem értette, inkább csak pillantásaikból sejtette, hogy az eget nézik, a derült, tiszta alkonyt.

— Hideg éjszaka lesz! — szólt hozzájuk vékony, reszkető hangon. A fiú nem néki felelt, hanem a lánynak:

— Látod, kicsim, az öregeket már csak az érdekli, hogy fáznak-e vagy sem. A szépség iránt már vakok. Vajon mi is ilyenek lesáünk majd?

— Én? Soha! — vágta rá szenvedélyesen a lány.

A fiú magához húzta a szőke fejet, összecsókolóztak.

A kis öregember zavartan pislogott, majd kinézett az

ablakon. Pedig őt valóban nem érdékelte a csodálatos alkony; túl sokszor látta már. Hideg borzongatta. Kedvetlenül, szinte félve indult erre az útra. Hivatalos ügyben járt, s a hivatal nem ismer sem telet, sem öregséget. Aggódó felesége el akarta kísérni, de hát hogyan is engedhette volna, mikor az asszony még nála is gyöngébb! Egy kis üveg rumot erővel a zsebébe dugott a gondos női kéz: jó lesz az útra melegítőnek. Odafelé menet az öregember meg sem kóstolta, de most csakugyan húzott belőle, mert ez a hideg egyre feljebb kúszott benne. Egy kortyot ivott, de nem esett jól.

Zsebre dugta a lapos üvegei Csak már otthon lehetne, megszokott fészkében! Jön az éj és a kegyetlen hideg...

Háta mögött két férfi vitázott; őket már nem nyűgözte le a táj szépsége, megtörték a csendet, sőt egészen hangosak lettek:

— Tudod mi volt mindiga haladás legnagyobb kerékkötője? Nem a maradi ság, de nem ám! A, közöny, barátom! Hiába a fáradhatatlan kísérletezők, nálunk nemhogy két kézzel kaptak volna a találmányukon, de akár éhen is halhattak! Belefulladt minden a közönybe! Hála istennek ma már sok minden mádképp van!

— Gondolod? Találtál már fel valamit, hogy ilyen

jól tudod? — A kérdésen érződött a gúny, de aztán komolyra fordult a hang. — A haladás szerintem egyáltalán nem a találmányok és feltalálók sorsán múlik. Hanem az emberségen. Az javítja majd meg a világoi ha egyik ember nem megy a másik mellett részvétlenül. Az emberséges embert kellene végre feltalálni!

Kint már egészen sötét volt. A párocska még szorosabban bújt össze a sarokban; alakjuk szinte ösz- szeolvadt. Néha azért még kinéztek az ablakon.

— Sötétkék bársony — mondta a lány, az égre tekintve. — Csodás utunk van. Meddig utaznál így?

— Veled? Örökké! — Aztán csók, meg újra csók... A kocsi felfelé kapaszkodott, erőlködött a motor. Majd egy hirtelen zökkenő és az autóbusz megállt.

— Mi az? Hol vagyunk? Miért állunk — Innen is,

onnan is türelmetlen hangok hallatszottak.

— Anyuka! Menjünk már...! — nyafogott egy álmos gyerekhang.

A vezető nekigyűrkőzött a hiba elhárításának. De talán tíz perc sem telt el, amikor beszólt az utasoknak:

— Sajnos nem tudom egyedül kijavítani a hibát. Szerelőt kell hívnom. Egy tanácsot tudok adni: a városszéli megálló csak tíz percnyire van ide, az elágazásnál. A pesti járat is ott halad át, ha sietnék, elkaphatják még! '*

Mint a felbolydult méhkas ! De hát érthető is. Ki akar az országúton éjszakázni télidőn? Vad tülekedés kezdődött az ajtó felé, hogy le ne késsék a másik buszt. A nyafogó gyereket karján vitte az anyja, pedig a kisfiú lába már leért a térdéig...

— Engedjenek kérem a gyerekkel!!

Az öregember csaknem «