Kelet-Magyarország, 1972. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Bővizű forrás

Ismerek egy munkásembert, akit húszévi hűséges helytállása után az a megtiszteltetés ért, hogy munkatársai felkérték, vállalja el a szocialista brigád vezetését. Nem vállalta. Elhárította a megbízatást, mert úgy érezte egyelőre nem tudná ellátni. Keresték az okait. Szégyellte, s hosszú ideig hallgatott róla. Végül elmondta, neki csak négy elemi iskolája van, azt is a múltban végezte, s még bizonyítványa sincs róla.

Segítségére siettek. Az üzem párttitkára, üb-titkára gépkocsiba ültették és elmentek együtt abba a faluba, ahol ez a munkásember valaha mint kisbéres szolgált és iskolába járt. Szerencséjük volt. A régi tanító megőrizte az egykori osztálynaplókat, melyben megtalálták a nevét, s igazolták a négy elemi elvégzését. Örült a munkás, de nem érte be ennyivel. Ezt mondta: „Nem szeretnék úgy senkit jobb munkára, tanulásra, szocialista helytállásra nevelni, hogy magam ne mutassak példát.” És ötvenévesen beiratkozott az általános iskolába. Munka mellett tanult. Az ötödik—hatodik osztályt falujában, a hetet—nyolcat a szomszéd községben végezte el. S amikor a végbizonyítványt megkapta, elvállalta a brigád vezetését. Személyes példája — mert az esetet megtudták — követőkre talált munkatársaiban.

Van valami különös Varázsa, vonzása annak, ha az egyik munkás mutat példát társainak. Mélyebb a hatása. Jobban gondolkodásra készteti a másik munkást is. Próbára ösztökéli, felkelti benne a helytállással járó öröm utáni vágyat. Vajon ő képes lenne-e hasonló áldozatra, megpróbáltatásra? Formájában hasonlít ez a régi virtusra, amelyre a múltban is volt példa munkásemberek között csaknem minden faluban, üzemben. Erejüket, ügyességüket fitogtatták nemesebb cél nélkül. Most ez az erő-, tudás- és ügyességfitoktatás egészen más. Tartalma, célja van. Másokat, a kollektívát is felemelő, új embereket formáló a lényege. Közös üggyé vált. Jelenségeiben, tetteiben, cselekedeteiben a kollektivizmus eszmeisége és gyakorlata ölt testet.

S ez ma már törvényszerű. Szocialista társadalmi és életviszonyainkból ered, hogy az említett munkásembernek a példája nem egyedi. Nem elszigetelt jelehség, hogy egy- egy munkás — ha olyan posztra kerül — szívét-lelkét adja a kollektíváért. Ismerek olyan egyszerű állami gazdasági dolgozót, aki az ötszáz forint jutalmát szétosztotta brigád- társai között. így tartotta igazságosnak. Ki képes erre? Melyik munkás jut el odáig, hogy így cselekedjen? S milyen belső érzelmek hajtják? Vajon milyen társadalmi viszonyok szükségesek ahhoz, hogy emberek, munkások abban leljék örömüket, ha adhatnak, ha embertársaiknak az öröme, boldogsága okoz részükre örömet, boldogságot?

A szocialista módon végzett munka új emberi törvényeket, normákat szül. Munkásemberek, szocialista brigádok alkotnak törvényeket) olyanokat, amelyeket nem lehet keretbe foglalni. Nem lehet általánossá tenni, mert olyan sokszínűek, sajátosak, mint maga az élet. És mégis általánosan emberiek, mert szocialista viszonyainkból fakadnak.

Róluk, ezekről a munkásokról éppen ezért sem lehet eleget beszélni, példáikat idézni. És nem azért, mert divat a munkások példamutatását emlegetni. Nem is azért, mert ez az osztály társadalmunk vezető ereje, melynek magatartása, viselkedése, példája kihat az egész nemzetre, fejlődésére, előrehaladásunkra.

Ezért is kell szólni róluk, meg azért is, mert manapság is vannak, akik kétségbe vonják, hogy ez az osztály képes-e a rohanó technikai forradalom világában a továbbfejlődésre? Tnd-e utánpótlást nevelni, példával elöljárni, vezetőket kitermelni és, hatást gyakorolni egy egész társadalom arculatának formálására, alakítására?

Számtalan példa bizonyítja napjaink forradalmában is, hogy igen. Olyan ez az osztály, mint egy kiapadhatatlan forrás, ámelyből rendszeresen meríteni kell, nehogy erőtlenekké váljunk. Mert ezzel erőtlenné válhat maga a társadalom is. És nemcsak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is szükség van. olyan szemléletmódra, amelynek középpontjában a munkásosztály és érdekei állanak. Azért,

' hogy el ne bürokratizálod jón a vezetés, szem elöl ne tévesszék a nép alapvető érdekeit, hogy a valós, az élet igazi problémáit lássák, a néptömegeket, a munkásokat foglalkoztató gondokat. S azért is, hogy újra és újra képes legyen a vezetés, munkásfejjel gondolkozni és munkásszívvel érezni.

Ez nem taktikai kérdés, hanem tartós, értelmi kötődés, amelynek birtokában hívebben és eredményesebben szolgálhatja a népet, a fejlődést a vezetés. így válhat elsza- kíthatatlanná a kapcsolata. De mi tagadás, van ennek érzelmi oldala is. Ki tagadhatná, hogy közvetve vagy közvetlenül a munkáscsaládokból kerülnek ki az üzemek, vállalatok, intézmények vezetőinek többsége. És többen olyanok, akik valamikor ott kezdték az esztergapad mellett.

Csakhogy ma a munkapadok mellett dolgozók is mások, mint tegnap voltak. Fejlődtek, tanultabbak. Nem ritkaság az érettségizett szakmunkás. Szép számmal vannak, a munkások között olyanok, akik egyáltalán nem a magasább fizetés miatt vállalják el csupán a gyáron belüli különböző vezető beosztást, hanem öntudatból, kötelességérzetből is. Hajtja őket a becsvágy, a tenniakarás a kollektíváért, a gyárért. S, hogy még többet tudjanak tenni, munka, gyereknevelés mellett is vállalják a technikumot, az egyetemet, a tanulást. Ott vannak a munkapadok mellett, helytállnak, csak fel kell rájuk figyelni, véleményüket kérni, számítani tetteikre, szorgalmukra, áldozatvállalásukra.

Vajon kihasználják-e ezt minden üzemben a vezetők? Egye*, helyeken inkább panaszkodnak. Különösen a fejlődéssel lépést tartani nem tudó gazdasági vezetők, akik minduntalan azt hajtogatják, ha problémával találják magukat szembe, hogy „nincsenek kádereink, nem tudjuk megoldani az utánpótlást.” Ismerek olyan gyárigazgatót, aki szakmunkást állított technikusi posztra, s nem csalódott. Van olyan tapasztalt műszaki, aki mérpöki teendőket lát el kiválóan.

Nem a diploma lebecsüléséről van szó, hanem a munkásember megbecsüléséről. És nem felmentés ez, hogy most már nincs szükség egyetemi, főiskolai végzettségre. De arról szó van, hogy ha a munkások közül valamelyik megszerzi a diplomát, gondoljanak rá. S, hogy biztosítsák a tanuláshoz, a fejlődésükhöz szükséges feltételéket.

Mert ez az éltető forrás kiapadhatatlan.

Farkas Kálmán

Juhász Sándornak, a Nyíregyházi Vasipari Ktsz hegesztőjének munkája elkerül az NDK-ba. A traktoralkatrész hegesztésének pontosságát röntgenn el ellenőrzik. (Hammel József felvétele.)

Palásti László:

Szilveszteri újítás

December végén az igazgató behívatta titkárnőjét:

— Ilonka kérem, szilveszter napjától kezdve új rend lép életbe, a jobb munka érdekében.

— Nem lehetne 1972. január elsejével kezdeni az -j módszert?

— Maga ezt nem érti! Ha még az idén elkezdjük, januárban már második évébe Lp a reform.

— Miről van szó tulajdonképpen?

— Mindjárt megtudja. írja

kérem!

„Szilvesztertől kezdve 10 és 10 óra 30 perc között kávéfőzést engedélyezek. Ahol nem saját főzésű kávét isznak, ugyanezen idő alatt a vállalati büfét használhatják. Második kávézás 2 óra 30-tól 2 óra 50 percig.

További rendelkezés: Külföldről csomagba érkezett holmik bemutatása, vagy pesti boltokban vásárolt holmik megbeszélése 10 óra 30-tól 11- ig.

Hétfői különrendetkezés: A vasárnapi futballmeccsek megbeszélése 8,30-tól 9 óráig.”

A titkárnő közbeszólt:

— Télen nincsenek futballmeccsek.

— De március elején megkezdődnek és totó is van. Az is nagy beszédtéma. És tavasszal nem akarok új rendelkezést kiadni. írja tovább!

„Ezen körlevéllel kapcsolatos csodálkozás vagy megbotránkozás, kizárólag a rendelkezés elolvasása utáni negyedórában.”

Az igazgató helyettese később megkérdezte felettesét:

— Gondolod, hogy helyes volt ez a rendelkezés?

A Mütyürért igazgatója határozottan válaszolta:

— Meggyőződésem szerint igen. Eddig naponta négy- szer-ötször főztek kávét. Ezzel órák teltek el. Most délelőtt 30, délután 20 perc a kávézás időtartama. Az üzle- tezés eddig pedig szinte egész nap tartott. Rendben van, legyen. De ne tartson tovább napi 30 percnél.

— És a hétfői futballduma?

— Fél óra és nem több! A labdarúgó-évadban tönkretette a hétfői munkát. Egyszer végighallgattam Komáromit. Másfél óráig szidta a bírót, és több mint egy órát saját csapatának centercsatárát, Branyiga II-őt. Most Komárominak koncentrálnia kell. Két perc bíró, két perc Branyiga, a többi az egész meccs és a tabella állása.

— No, majd meglátjuk — csóválta a fejét az igazgató helyettese.

A rendelkezés kiadása után már szilveszter előtt is minimálisra csökkent a kávéfőzés. A büfében is kevesebben voltak. Az igazgató jól számított. Az engedélyezett kávé nem nagyon ízlett az embereknek. A megengedett üzletelés is lecsökkent. Alig vett 10 percet igénybe. Igaz, vasárnap már nem volt meccs, de a jég- hokiszurkolók is csak egy-kót. percig beszéltek a jégkorongmeccs izgalmairól. Jó jel volt tavaszra.

A Mütyürért igazgatója becsengette a titkárnőjét és kíváncsian kérdezte tőle:

— Na, mit szól a módszeremhez?

Ilonka lelkesen gratulált:

— Tudtam, remek az ötletem. No, de most gyorsan a feketémet, Ilonka!

A titkárnő hidegen válaszolta:

— Szó sem lehet ro’a/ Majd 10 és 10,30 között