Kelet-Magyarország, 1972. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
Vasárnapi melléklet [ A köz ügye Egy ismerős néni a minap megállított az utcán. — Fiam, írja meg, hogy milyen szörnyen néz ki a Soltész Mihály utca eleje. Senki nem csinál rendet. És épp a város közepén! — füstölgött a néni, aztán elment — A sajtó nagyhatalom! Ezzel kezdte egy tisztviselő a házból. Maguknak csak egy cikkbe kerül, és máris intézkednek. írja meg, hogy a boltokban a friss zsemle közé keverik az előző napi szárazát is.' Hát nem disznóság? — Van egy téma — állít meg az utcán egy hölgy. — Figyeli maga, hogy reggelente szinte minden iskola és óvoda elé hogyan gördülnek az állami kocsik és szállítják a gyérekeket? Hát erre van benzin? Meg kellene dicsérni egy cikkben a 8-ason azt a fiatal kalauzt — javasolta egy utitársam. Figyelmes, rendes, és van gondja az utasra. Megérdemel egy írást... És folytathatnék még a sort. Az emberek nagyon sokan őszintén mondanak véleményt, de valahogyan mindig oda jutnak: meg kellene írni... Néha úgy tűnik az újságírónak, hogy más meglévő fórumot alig ismernek, és az újságtól várják, hogy a jót és a rosszat megírja. Merthogy a sajtó nagyhatalom, s ha már az újság is megír valamit, akkor történik is intézkedés. Nos, ebben van is néha valami. Sokszor bizony a lakosság észrevétele, figyelmeztetése mitsem ér addig, amíg azt egy Cilik meg nem támogatja. Hozhatunk példát erre zebrameszeléstől áruellátásig, elég, ha csak a lapban megjelent kritikákra és a válaszokra utalunk. Felvetődik azonban a kérdés: vajon jól van-e ez így? Vajon valóban szükséges az újság, a sajtó nyilvánossága ahhoz, hogy életünk apróbb-nagyobb ferdesé- gei korrigáltassanak, hogy 'jutalmazandó dolgaink megfelelő dicséretet kapjanak? Úgy vélem, igen is, meg nem is. Kicsit úgy fest a dolog, hogy az állampolgár, aki jót és rosszat észrevételez, több bizalmat érez a sajtó nyilvánossága iránt, mint azok iránt, akik éppen egy-egy ügyben illetékesek. És ami ehhez társul, könnyebben talál egy-egy újságírót, mintsem keresi azt fel, akihez valóban fordulnia kellene. A másik — és ez az, amiről bővebben érdemes beszélni — sok, úgynevezett illetékes helynek rossz az információs szolgálata. Korunk sok színe, jelensége, problémája, gondja és öröme küiön-külön kétségtelenül — magánügy. De egészeben a köz ügye, és mint ilyen, maximális figyelmet érdemel. Nos, az emberek jeleznek. A boltban, a pultok .előtt az igényt. Itt eldől, mi a kurrens cikk, i mi nincs, mi kell, mi jó és mi rossz. Vajon kellően szervezett-e a piackutatás a kereskedelemben és az iparban. Sajnos, nem. És itt jön a vevő, aki panaszával — kihagyva a kereskedelmet — ír, vagy szól. Az eladó — szintén sajnos — nem jegyzi az igényt, az észrevételt, a panaszt, a dicséretet. Pedig ez okos dolog lenne. A statisztika szép képet fest arról, hogy a tanácstag fogadóórát tart. De a tapasztalat azt bizonyítja: mégse eleget. És ha tart, és jegyzi is a panaszt, vajon történik-e a nyomában intézkedés? Sok városi tisztviselő mlfy el nap mint nap olyan dolog mellett az utcán, ami megszüntetéséért tudna intézkedni. De nem teszi, az utca nem munkahely, ott <5 magánember. Mert a bejelentésnek legyen nyoma, szülessen abból irat, és aztán jön a szolgálati út ma is tekervényes szövevénye. Nincsen megfelelően kiépítve egy-egy vállalat, hivatal, szerv, vagy intézmény alapos információs rendszere. Nem tartják kezüket saját munkaterületük ütőerén, nerii tapasztalják, hogy mikor lassul, mikor gyorsul, vagy mikor szűnik meg az egészséges lüktetés. Pedig korunk nagy követelménye a tökéletes tájékozódás megszervezése. Egy ideig a panasz és dicséret még csordogál vagy éppen özönlik, de irányítatlanul, ösztönösen. Ha valaki ma arról panaszkodik, hogy a lakóházak között bőgetik a motorokat és autókat az Északiban, akkor ez most még kis ügy, holnap a levegőszeny- nyezés, a zaj városunk ügye. Ha ma arról van szóbeszéd, hogy értelmetlenül vágnak ki fákat, akkor ez holnap a város egészségének problémájává magasodik. Ha ma valaki arról jelez, hogy van, aki hatalmával rosszul él, az talán egy ember, vagy egy kis kollektíva belső ügye. Holnap talán egy vállalat rossz munkahelyi közérzetét, ebből eredően romló termelését is jelenti. És sorolhatnék tovább a példákat. Éppen ezért a ma jelentkező dolgokat időben és okosan regisztrálni ' nem egyszerűen információs divat, hanem olyan kötelesség, amely a holnap cselekvésének, tervezésének is alapja. Figyeltem jó néhány vállalatnál, intézménynél, hogyan süllyednek el még az újságban publikált észrevételek is. Ezek nyilvántartása csupán mellékes feladat, és főleg akkor van jelentőségé, ha helyreigazítás lehetősége rejlik benne, vagy olyan, szintű a dicséret, amit érdemes meglobógtatni. Pedig a korszerű vállalati és hivatali vezetés a sorok közötti észrevételt éppúgy beveszi a tájékozódási tényezők közé, njmt a nagy dicséretet. Számol áz utcasarkon elhangzott bírálattal éppúgy, mint a busz zajában mondott dicsérettel, a tanácstag által tolmácsolt szavakkal és a vezércikk soraival. összerak és elemez, következtetést von lé ebből. Ez alapvető kötelesség. .Az állampolgár iránti lisztelet jele. Az utca emberére, az üzem munkására oda kell figyelni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy lapja inkból kivész a bírálat. Marad, és fontosságára nem kisebb fórum, mint a megyei pártértekezlet hívta fei a figyelmet. De teremtődjék még több lehetőség, hogy eljusson az ember hangja a hivatalhoz, az üzemhez, a vezetőhöz, az intézményhez. Tájékoztatva és tájékozó iást várva. Bürget Lajos Kiss Dénes. Tiszta víz Nem értek egyet azzal, amit a kútról írt', apám. Azt írja, hogy maguknak már nem lesz szükségük vízvezetékre. Jó lesz az az öreg kút, amíg élnek. Azt is írja, hogy nem futja abból a kis nyugdíjból árokásásra, csővezetékre. Hiszen nem hajlik már a dereka, napszámost kellene fogadni. Ha még az árkot ki tudná ásni, akkor kevesebb lenne a hozzájárulás. Mindent egybevetve, jó lesz maguknak az öreg kút vize. Nézegetem a levelét* a már annyiszor látott írást, a nagy kézmozdulatokkal formált betűket, amelyeken a mellékelt dátum nélkül is látszik a kezek bizonytalansága, a test öregsége. Igen, tudom, az idő elsuhant, elvillant, mint a kertben a füttyös sárgarigók arany szárnycsapása. A betűi mögött felrémlik az öreg kút. Jól látom földbe süppedt káváját, a megrepedezett fahengert, amire a lánc felte- keredik és az apró zsindely- tetőt, amelyen akár a zöld patina, moha virít. Az is az eltűnt éveket mutatja. Én is meghatódok, ha megmoccan bennem ez a látvány. De más is eszembe jut. Arra is emlékszem apám. amikor nagy esők jöttek és a kút vize kifelé folyt Zavaros lett, békanyálas és esténként kuruttyolás hallatszott a kútbóL Apám is emlékezhet arra, hogy ilyenkor el kellett menni a harmadik vagy negyedik szomszédba vízért, de ott sem volt sokkal tisztább. Esőzések idején hetekig hordtuk más- honnét a vizet, mert a mi kutunkban csak nagyon lassan apadt. De az öreg szülői házra is emlékezhet, ami a kúthoz közei épült és ma már a föld színén is alig látszik, hogy ott nyolc éve még ház állt. Igaz, tömésház volt, földből verték. Nem is bírta sokáig a talajvíz alattomos ' nyaldosását. Ugyanaz a víz kezdte ki az alapjait, amit a régi kútból ittunk. Hogy jó lesz még az a víz maguknak? Amíg a ház fiatal volt, bírta. Amint öregedett, könnyebben bírt vele a víz. Talán így van ez az emberrel is. Arra is emlékszem, hogy amikor aztán valamelyest leapadt, akkor is ki kellett merni, hogy később használhassuk. Azt is tudja apám, hogy ez nemcsak a mi kutunkkal volt így, hanem a faluban sok helyen. De eszembe jut még más is. Az iskolában állandóan jódtablettákat osztogattak nekünk, mert a faluban sok volt a golyvás ember. Valami mindig is hiányzott a mi kútjaink vizéből. Én azt hiszem, hogy az igazi tisztaság és mindenféle jótékony ásványi só, ami nem volt meg a föld felsőbb rétegeiben. Mert a mi kutunkba csak a felső rétegekből gyűlt össze a víz. Nem szűrte meg eléggé a f öld. Ki tud- já mennyiféle betegséget ittunk nap, mint nap. Hányféle fertőzéssel birkózott akkor is a szervezetünk, amikor nem tudtunk róla. Olyan mély kutakat pedig, amelyekben jó víz gyűlhet ösz- sze, kevesen ásattak. Sokba került. Nemcsak azért, mert mélyre kellett ásni, hanem azért is, mert szigetelt betongyűrűket kellett volna egymásra rakni benne, a fenekétől a kávájáig éppen azért, hogy a felső rétegekből ne folyjon bele á talajvíz, hogy amire beleíoiyjk. vastag földréteg szűrje meg. Látja apám, annyi minden eszembe jut a régi kútról. Tudom, hogy a törpe vízmű sokba kerül, de azt is tudom, hogy az emberi élet mindennél drágább. Azt is írja, hogy öregek már, úgysem élnek sokáig, és magukat már kiszolgálja a régi kút. Egyébként is nagyop megterhelné a nyugdíjat a rájuk eső rész. Majd segítünk, mert segítenünk kell. Talán azért is, hogy tovább éljenek, hiszen a jó, egészséges víz ezt is elősegítheti. És még valamire gondolni kéül, apám. Ezután iséünek a faluban öregek, fiatalok, akik talán nálunk is erősebbek, egészségesebbek és hosszabb életűek lesznek, ha a zavaros víz helyett, áttetszőt, tisztát fogyasztanak. Mert az embernek nagyon fontos, akár minden más élőlénynek, hogy napfényt kapjon, friss, jó levegőt és tiszta vizet. S hogy mi legyen a régi kúttal? Tudom, hogy sajnálná. Azt sem kell betemetni. Abból öntözhetik a kert palántáit, amiket anyám annyira szeret. A növények szomjúságát az is ■jól oltja és az egészségüknek sem árt, ha rájuk loccsant egy-két békát is. De az ember ivóvize legyen tiszta, hogy tiszta és egészséges maradjon a gondolata is. Ami pedig az öregséget- illeti, én úgy gondolom, kedves apám, hogy idősek élete éppen olyan drága, mint a fiataloké. A törpe vízműről írott levelére, ezt tudom válaszolná, apám. Jégtükör fedi a Tiszát Vásárosnaménynál. (Hammel József felv.)
