Kelet-Magyarország, 1971. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-05 / 287. szám

*. oldal

KFT FT MAGVAROR57AO — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1975. decemTyr SL

Békés Sándor:

MESÉL A HÓ

„Az ifjúság nem felejt“

150 éve született Ch. Baudelaire és G. Flaubert

Hát te vagy az, vidra koma...?!

A horog csupasz, a csali sehol, s persze a hal se... Redig szép hgl lehetett, nagyon szép. Nem tudom megmagyarázni, honnan ez az ér zés. de fogadni mernék: csuka volt, s legalább egy kiló... Elkedvetlenedve bíbelődök az újabb csalival, társam meg kárörvendősn nevet.

Dühösnek kellene lennem, de a méreg nagyon is színlelt. Hát lehet haragudni vidra Úrra? Évődünk, ugratjuk egymást, s közben a vizet, a vízre omló hófödte bokrokat lessük. Hol lehet a vén zsivány? A nyomok egy fűz alól futnak a katykó széle felé: céltudatosan, nyugodtan. Minden ujjnyom kivehető. Szinte látjuk, amint vidra koma ravaszkás mosollyal, fölényes biztonsággal végigfut az ©mlékony parton, s még arra is van ideje bátorsága, hogy megálljon, s túloldalra hajtott Tejjel meglessen bennünket, miközben a tűzzel ügyetlenkedünkA horog a vízben, a vidra a leshelyén, a halak meg... De hát ki tudja, hol vannak ilyenkor a halak? A vizen áttetsző jégszigetek úsznak, alig száz méterre tőlünk, a szürke zátonvnál már kezd beállni a folyó. Egyik percről a másikra történt minden, jött egy nagy faág, aztán egy jégtábla.., Most már 50—60 négyzetméteres lehet az összefüggő jégfelület, s nyugatról csak ásznak, úsznak az alaktalan, óriás amőbák. Zajtalan koccanások, villámgyors forradás. Az előbb még két tábla úszott, most már csak

afifm

A szemközti parton récesereg röppen fel; mint a kígyót látó verebek. Háooaó iha- dárfalhő. önmagát hizlaló rémület. De hát mi. tjjr-dnhe- tett? Róka? Vágy ott is. vidra űr...? Tanácstalanul nézünk, odaát minden vakítóan tiszta, nyugodt, mozdulatlan. De csak egy pillanatig. Aztán mint mikor felmordul az ég, felnvög a 4—5 méter magas 1 öszfal, s mint a vízesés, omlani kezdA víz felcsap, örvénylik, hörög, a rémült kis kacsák meg fölénk húznak, s úgy kiáltozzák: ugye nem vagyunk gyávák, ugye nem vagyunk gyávák—?

A bot a víz felett, a zsinór a vízben, életnek azonban nyoma sincs odalent A da milon szép lassan jéggyűnű nő. itt az ideje hát, hogy abbahagyjuk.

Hátunk mögött az erdő előt‘ünk a szeszéi vés, parttalan, egyre sebesebben futó folyó. A horgászhelvtől nyugatra már egyetlen nyom sincs; amióta leesett a hó. ember még pem járt erre. A tisztaság, a csend, a fák, s a bokrok ágaira kapaszkodó zúzmara törékennyé, s valószínűtlen ül széppé tesz mindent. Az ember áll a fehér hófelhőkig érő üvegplatánok alatt, s legszívesebben belekiabálná a csendbe: hahó. tündérek, hallottak engem...?!

A hó térdig ér. néhány perc s ki kell gombolni a felöltőt, aztán a zakót. majd az int? nyakát. Céltalanul, megmá- morosodva csörtetünk a hóban: előre, előre, előre...

A nagy kanyarban vagyunk, itt rakja le a folyó nyáron a távoli vidékekből hozott homokot, kavicsot, ágat. Kis terasz, csalogató pihenőhely. Közelebb settenkedünk valaminek lennie k°ll . S van is! Vadlibarai rikolt, s röppen az égre. Egy pillanat csak s készen áll az égi kék.

. Nincs esetlegesség. nincs helvesere. s nincs féltékeny ség se: é furcsa égi alakzatban mindenkire egyformán szükség van.

A ludak dél felé szállnak. Néhányszor még halljuk a gúnár parancsszavát, s aztán újra es“nrl lesz.

Vajon hová szálltok, s mi vár rátok madarak’

A magas észak kö1tőu<úyoi üresek akna a táj. de a tunir- rá"t: nosztaiuí- -nos* is. itt len‘ délen is. bennük él Síkterületi vizek partján, réteken, sásos lápvi(Irók írókról című kötet), hogy Flaubert a Bovaryné- ban „a tökéletesség olyan magaslatira jutott, amely nemcsak hogy fémjelzi, de a szó legigazibb értelmében egyedülállóvá Is teszi.” Az Érzelmek iskolájáról szólva pedig kijelenti: „ha Flaubert valóban a regényírók regényírója, minden munkái közül ezzel a teljesítménnyel szolgál rá legjobban a címre.”

Flaubert egyik legjobb ismerője — Gyergyai Albert — akit az Érzelmek iskolája szinte egész életén át elkísér újabb és újabb tanulmányokban (1825, 1953, 1960)

fejezi ki bámulatát: „...Az Érzelmek iskolája 100 év óta annyi le- és feltűnő generációnak szolgált intésül vagy tanácsadóul, vigaszul vagy emlékeztetőül, mintha nem is nyomtatott könyv, műtermék, képzelt história lenne, hanem életünk és sorsunk eleven serkentője és kísérője, mint Horatio Hamlet mellett, mint Mentor Télémaque oldalán, mint a klasszikus tragédiák hű és meghitt bizalmasai, árnyékok, de jelenvalók, énünknek hol világos, hol bonyolult kivetülései.” S még hozzáteszi: ,,.. .a nagy könyvek az emberi sorsokat is irányíthatják, s tükörképből útjelző fényforrásokká alakulhatnak.” (Klasszikusok).

S a baudelaire-i mű tökéletességéről és hatásáról ugyancsak Gyergyai Albert sorait idézzük: „Lényeges költő, lázadó költő, aki túl minden felszíni és átmeneti jelenségen, magának az emberi létnek korlátái ellen lázad. .., nem ismeri a megalkuvást, s olvasóját is arra bírja, íhogy; minfe'ö iparra az . alÍEotássai..nz olvasó az; olvasással eszméljen magára és életére., t4V, (Nagyvilág* 19?l/9):

Az Í821-ben született klasszikusainkra, a költészet és a nagyepika tartalmi és formai megújítóira emlékezve tehát jogosan vetődik fel az utókor lelkiismeret- vizsgálódásra késztető, örök kérdése: eléggé ismerjük-e műveiket, megtanultuk-e tőlük, amit érdemes? Értjük-e a „Spleen és Ideál” dilemmáját, vagy Emma .Bovary romantikus vágyainak abszurditását, tudjuk-e még élvezni „A repedt harang” körbe zendülő halk szavát, vagy Marié Arnoux és Frédéric Moreau légies tiszta

szerelmét, átérezzük-e olykor szárnyaló vágyaink és zuhanó tehetetlenségünk Al~ batros-sorsát, vagy Sénécal korszakváltást jelző gyilkps kardcsanásának szimbolikáját? Él-e bennünk a társadalmi igaz és a művészi szép, a gondolati modernség és a formai Új keresésének olyan igénye, mint amilyet az európai irodalom e két francia klasszikusának példája sugall? Mert az emlékezés virágai csak a szembesítés őszinteségétől maradhatnak frissek, illatozóak.

Vagy igaza lehet Gyergyai Albertnak, aki be meri vallani, hogy „annyi sok évforduló, ünneplés vagy csak megemlékezés élő és holt, mainak érzett vagy egyidőre elhalványult nagyjainkról, — nem mindig eleven lelki szükség, inkább csak lelkiismeretünk időnkénti ébrede- zése, s kénytelen-kelletlen megnyugtatása: mint ősszel a temető ismerősebb sírjai között, mintegy magunknak bizonyítva műveltségünket és megértésünket... hisz így mennyivel jobbnak látszanak. ..”

A párizsi Pére Lachaise temetőben a munkásmozgalom mártírjainak sírján elhelyezett kis márványlapokon ez olvasható: „Az ifjúság nem felejt,” Megható, igaz, jogos emlékezésforma, így méltó az utódokhoz, hogy szellemi örökségének, az emberiség nagy művészeinek emlékét, gondolatait, könyveit, verssorait — helyettünk és szebben kimondott érzéseit is saját örömére és hasznára megőrizze.

A baudelaire-i sorok mintha segíteni akarnának az • 1 emlékezésben: évszázados

módernséggel'.szólítanak" fel büclsmerkedésre:

„De ha — csak túlzásba ne ess! —

mersz örvényekbe nézni,

szállni,

olvass, hogy érts és

megszeress!"

Ahhoz tehát, hogy értsük és megszeressük 150 éve született klasszikusainkat — olvasni kell őket. S ez az olvasás-találkozás közelebb vihet mai önmagunk, mai sorsunk jobb megismeréséhez.

Bánszki István

déken ütnek tanyát, de csak órákra, s aztán gyerünk, tovább! Minden ősszel megjelennek, s minden ősszel kevesebben. János úr mondja, a mezőőr: 10 évvel ezelőtt még egész felhők jöttek...

Az erdő felé vesszük útun- kat; a nagy folyó előbb-u.óbb mindenkit elbágyaszt, szomorúvá tesz. A hó egyszerre beszélni kezd: nyom nyom meljett. Egy nyúl háromszöget mintázó csapása bevezet bennünket a tölgyesbe. Valamitől megijedhetett szegény: a csapa hirtelen jobbra fordul, s vad vágtává alakul. A felszálló, majd visszahulló porhó élmosisa a kétségbe esett menekülésről tanúskodó nyomok kontúrjait; hát igen, az erdő nem kirándulóhely annak, aki henne éj... Fácán- nyomok; végtelen hosszan tekergő háromágú gyöngysor. Egy száraz ágon mátyásmadár. beljebb, valahol balra szarkák- Az erdő-mező vén- asszonyai. Iotyogásuk felveri a csendet, bosszantja a vadakat. Megállunk, hadd higy- gyék a csórik, sikerült bennünket elriasztaniuk. Egy perc, vagy kettő? S már itt is vannak, közvetlenül a fejünk felett, mert nemcsak fecsagő- ek, gyávák, de végtelenül kíváncsiak iá

uj nyom, új meseEgy őz. Aprócska pataisor; óvatos kanyargás a bokrok között. Minden bokor mögött mélyebb nyom: itt megállt, a kilesett. Kilasünk mi is. Semmi. De pár lépés ipán a hó hirtelen sárgára vált: aha, rókavár! A komák háza táján mindig ez van: eldobált étel- hulladék, kifehéredett csontok, véres tojlbalmaz, s szenny, töménytelen mennyiségben. Orrfacsaró hely, de azért körülnézünk. A koma. persze sehol; vagy úton van, vagy éppen horkant esvet a kotorék mélyén. Teheti, nincs munkaideje. Hivatalosan a hajnal, meg az este az

Ősz borult a tájra.

Kopár lett a ha tar.

Nem száll méh virágra,

Nem legel nyáj se már.

Hogy mit gyújtónk össze Örömre, bánatra;

Tartalékod lesz-e Tény lesz nemsokára.

Lomb lepi a házhoz vivő

ösvényt,

Egészen hétéves koráig egy vén, festetten házban lakott, azon a ritkán használt úton, mely a Trunion-hegyrql visz lefelé- Apja nem sokat törődött vele, anyja pedig régen meghalt. Az apa azzal töltötte idejét, hogy a vallásról gondolkodott és beszélt. Ez annyira elfoglalta, hogy szinte észre sem vette a kicsiny gyermeket, aki félig elfeledve, halott anyja rokonainak jóvoltából, hol itt, hol ott élt.

Aztán egyszer egy idegen érkezett Winesburgba, s meglátta a gyermekben azt, amit az apa nem vett észre. Magas, vörös hajú fiatalember volt, s csaknem mindig részeg. Néha kiült az apával, Tom Harddal az Uj Willard Ház elé egy székre. Miközben Tom beszélt, és istenről fecsegett, az idegen mosolyogva kacsintott a kö- rülóllókra. Összebarátkozott Tómmal és sok időt töltöttek együtt.

Az idegen egy gazdag clevelandi kereskedő fia volt, és eltökélt szándékkal érkezett Winesburgba. Le akart szokni az italról, s azt remélte. hogy városi kompániájából kiszakadva, a vidéki környezetben jobb esélyekkel küzdhet az életét fenyegető szomjúság ellen.

Winesburgi tartózkodása nzonban nem járt sikerrel. Vz egyhangúan múló órák malma csak még több ivás- •a ösztönözte. Valamit el- enben mégis sikerült elérnie. Gazdag jelentésű nevet ajándékozott Tom Hard kislányának.

Valamelyik este az idegen,

övé, de melyik róka ad ma már erre?!...

Lassan újra a folyóhoz érünk, pontosabban a folyóba torkolló csatornához. A víz itt is kicsi, március végéig, április elejéig nem is lesz nagyobb. Akkor majd meghízik a folyó, megnőnek a csatornák: akkor majd újra víz alatt lesz a pézsmák lyuksora. Csend van, a víz mintha állna. Legalább egy béka szólna, egy felfuvalkodott trombitás!

Varjak jönnek, ők a tél zenészei, már amennyire fahangú kamyikálásuk, szomorú károgásuk zene! Néhányam leereszkednek a vízparti nyárfára; forgatják a fejű két, s mint akik mondani akarnak valamit, de neon találják a megfelelő szót, tátogatnak. Cinkék érkeznek a víz fölé hajló kóróra, bájosak, ügyesek, emberszeretők. Egy falat; egy strófa naiv kis dalukból. Éppen dél van, megembereli magát hát a nap. Egy felhő kettéhasad, egy zúz- marás fa felizzik a szennyesszürke ég alatt. A rucák visz- szamerészkednek a folyópartra, az őz ugrálva fut a hóhul- látó bokrok alatt. A nyúl nekiiramodik a tisztásnak, kör- hefutja, de aztán, hogy senkit sem talál ott, ugyanolyan sebesen vissza is menekül az erdő oltalmába. Az első bokor glatt megéli, Visszanéz, s egyszerre szomorú lesz. Az az igazság, hogy sohasem tudja, mit tegyen. Most azért jött vissza a jó meleg fényből, meri senkit sem látott, tegnap meg azért, mert mire kiért, volt ott valaki...

Az égen tágul a hasadék; a hő egyre fehérebb lesz Minden megmozdul, mindenki mást tesz, csak a folyó nem törődik semmivel. A jégtáblák keletnek úsznak, s mintha mágnes lenne bennük, újra meg újra egymásba akadnak.

Minden hiába. Ha a hőmérséklet húsz fok alá süllyed, beáll a folyó.

Tarrá lett erdő, mező, berek. Fény töri gz ablaknak

üvegét;

Ezek tiszta ragyogó szemek. Köd lesz úrrá a kopár

vidéken,

Majd egy őszi naptól csillogó Reggelen sziporkázó fehéren Hó ragyog, távoli, s hulló.

Fordította: Sigér Imre

Sherwood Anderson:

éppen egy hosszabb tivornya után, végigdülöngélt a város főutcáján. Tom Hard kint ült egy széken az Uj Willard Ház előtt, s térdén lovagol- tatta kislányát, aki akkor ötödik évében járt. Az ifjú George Willard ott ült mellettük a deszkajárdán. Az idegen lezökkent közijük egy székbe. Remegett, s amikor beszélni próbált, remegett a hangja is.

Késő este volt már, sötétbe borult a város, meg a vasútvonal is, mely a szálló előtti kis emelkedő lábánál ka- nyargott. Valahol a távolban, nyugat felől hosszút sípolt egy személyvonat mozdonya. Egy kutya, mely eddig a ko- esiúton haladt, most felállt és ugatni kezdett. Az idegen fecsegett, s közben prófétai jóslatot mondott az agnosztikus apa karjába csimpaszkodó gyermekről.-r- Én azért jöttem ide. mert abba akartam hagyni az ivást — mondta, s köny- nyek csorogtak végig az arcán. Nem nézett Tom Hard- ra, hanem előrehajolva a sötétségbe bámult, mint aki víziót lát. — Vidékre menekültem. hogy meggyógyuliak. de nem gyógyultam meg. Ennek oka van. — Megfordult a székén, s a gyermekre nézett, aki apja térdén felNagy év volt az 1821-es a franciák történetében: meghalt Napóleon, akit az Invalidusok leremőrei utánozhatatlan méltósággal ma is csak „a császárnak” neveznek. De ez a veszteség csak természetes befejezése volt egy már korábban lezárt folyamatnak — s az év, az 1821-es — ha kortárs franciái nem is sejtették

— a hadvezér helyett egyszerre két szellemi vezérrel ajándékozta meg őket. Ebben az évben született Ch. Baudelaire és G. Flaubert.

Születésük évének egybeesése nyilvánvaló véletlen — s abban a tényben, hogy első nagy művük: A romlás virágai, illetve a Bovaryné is ugyanabban az évben, 1857- ben, tehát 36 éves korukban jelenik meg — sem láthatunk egyebet érdekes véletlennél. De hogy írói szemléletük, társadalmukról alkotott véleményük, művészetfelfogásuk milyen sok közös vonást mutat — már nem a véletlen műve.

Ezért helyezi Babits is Az európai irodalomtörténetében egymás mellé alakjukat, a szakértő pontosságával és az olvasó őszinteségével rajzolva meg párhuzamos pályaképüket. Tőle tudjuk, hogy egyéni színeik, sajátosságaik mellett mennyi közös száj fűzi össze a két szellemóriást. Csak a legfontosabbakat kötve csokorba — a közös 150 évre emlékezve

— nem nehéz megállapítani, hogy koruk ideáljait mindketten alacsonynak, koruk morálját korlátoltnak tartva egyértelmű támadást indítottak környezetük, társadalmuk elszürkült, nyárspolgárivá süllyedt eszme- és gondolatvilága ellen. Folytatva és alkalmazva a haladó francia írói hagyományt: az „épáter le bourgeois” elvét, a polgár elképesztését ők is fél-' adatuknak tartották.

Mindketten — a kor lírájának, illetve prózájának legmagasabb, legmodernebb színvonalán utasították el társadalmuk epigon életérzéseit, a kis Napóleon nyárspolgári világát. A kiábrándulás, az „elszáradt gyümölcsök”, a romlott és kéjes Párizs, az ostobaság és fényűzés, a magát túlélő romantikus vágyak világa menekítette őket a művészet, a formai tökéletesség birodalmába. Ezért állapíthatta meg Henry James még 1902-ben

egyenesedett ültében, s viszonozta a pillantást.

Az idegen megérintette Tom Hard karját.

— Én nemcsak az italnak vagyok ám rabja! — mondta. — Valami másnak is. Szerelmes vagyok, de még nem találtam meg. akit szeressek. Ez nagyon súlyos baj, de ha ön elég bölcs, akkor megérti, mire gondolok. Elkerülhetetlenné teszi a pusztulásomat. Nagyon kevesen értik meg ezt

Az idegen elhallgatott. Úgy látszott, teljesen letaglózta a szomorúság, de a személyvonat mozdonyának újabb füttye felélesztette.

— Én nem vesztettem el a reményt. Ezt ünnepélyesen kijelentem. De eljutottam oda, ahol. tudom, már sosem valósulhat meg a reményem — jelentette ki rekedten. Keményen a gyermekre nézett, s ettől fogva ahhoz beszélt, az apával nem is törődött többet. — Valahol jön egy nő — mondta, s most élesen és komolyan csengett a hangja. — De én elkerültem őt, tudod. Ném az én időmben jött. Lehet hogy éppen te vagy az. Ilyen az én sorsom. Lehet, hogy egvszer éppen mellette állok, egy ilyen estén, mint a mai, tönkretettem magam az itallal, és 5 még csak gyermek.

Az idegennek hevesen meg- vonaglott a válla, s amikor cigarettát akart sodorni magának, a papír kihullt remegő ujjai közül. Méregbe gurult és dühösen folytatta.

— Az emberek azt képzelik, hogy nőnek lenni köny- nyű. mert csak hagynia kell, hogy szeressék. De én tudom, hogy nem így van — jelentette ki. — Talán minden férfi közül egyedül én értem!

Pillantása ismét a sötétbe borult utcára tévedt.

— Én ismerem azt a nőt, pedig még spsem találkoztam vele — mondta halkan.

— Ismerem küzdelmeit és vereségeit. Éppen vereségei miatt oly kedves ő nekem. Vereségeiből új női tulajdonság született. Ennek én nevel is adtam. Úgy hívom: Tandy. Még akkor találtam ki ezt a nevet, amikor igazi álmaim voltak, s nem lett még gonosz a testem. Azt a tulajdonságot jelenti, mely erőt ad ahhoz, hogy szeressék az embert. Ezt a férfiaknak a nőktől kellene kapniuk, de nem kapják meg.

Az idegen felállt, s odament Tom Hardhoz. Annyira imbolygott előre-hátra, hogy attól lehetett tartani, elesik, ehelyett azonban térdre hullt a járdán, s italtól zsibbadt aikához emelte a kislány kezét, és rajongó mozdulattal megcsókolta.

— 1-íégy Tandy, kicsinyen)

— mondta könyörgő hangon.

— Merj erős és bátor lenni.

Mert ez az igazi út. Ne riadj vissza semmitől. Légy bátor, ne riadj vissza attól, ha szeretnek. Légy több, mint a nők, vagy a férfiak. Légy Tandy.

Az idegen felállt, s tántorogva elindult a főutcán. Néhány nap múlva vonatra szállt, s hazatért Cleveland- ba. Azon a nyári estén, a szálló előtti beszélgetés után, Tom Hard, az egyik rokon házához vitte a kislányt, ahová meghívták éjszakára. Miközben a sötétben a fák alatt lépkedett, feledve az idegen zavaros beszédét, ismét kétkedő nézetein tűnődött, melyekkel a reményt akarta lerombolni az emberek lelkében. Aztán nevén szólította a lányát, mire az elsírta magát.

— Nem akarom, hogy így szólítsanak — jelentette ki a kislány. Azt akarom, hogy Tandy legyen a nevem — Tandy Hard. — A kislány, oly keservesen sírt, hogy Tom Hard meghatódott, s vigasztalni próbálta. Megállt egy fa alatt, s karjába véve a gyermeket, simogatni kezdte.

— Legyél jó kislány — mondta éles hangon, de a gyermek csak nem nyugodott meg. Gyermekes szertelenséggel adta át magát bánatának, s hangia megtörte az utca esti csöndjét.

— Tandy akarok lenni. Tandy akarok lenni. Tandy Hard akarok lenni! — kiáltotta sírva, s fejét rázta, mintha gyermeki ereje kevés lenne az idegen szavai által felidézett látomást elviselni.

Konsztantyin Van senkin:

ŐSZI SOROK

TANDY