Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-28 / 281. szám
Vasárnapi melléklet Bírálat és közérzet Kétlem, hogy az ember úgy legyen a bírálattal, mint a dohányzással, hogy leszokik róla. Mégis, az egyik értekezleten felszólalók egyike úgy fogalmazott: „Sokan leszoktak a birá- latról az u.óbbi években. így kényelmes és praktikus. Ha nem őt szúrja a tüske, miért kiabáljon, amikor mások is látják a visszásságokat, mégsem szólnak...” Ez a megjegyzés jutott az eszembe, amikor egy háromszáz dolgozót foglalkoztató nyíregyházi munkahely problémáit tárgyaló gyűlésről hallottam, ahol hiába nógatta a résztvevőket a magasabb asztalon ülő elnök: a közvélemény hallgatott. A meglepő az volt a némaságban, hogy városszerte ismertté váltak e munkahely belső gondjai, csaknem a tönk szélére jutottak. Mégsem volt mondanivalójuk az embereknek. Valóban nem volt, vagy egy hosszú ideje kialakult reflex visszatartotta őket a véleménynyilvánítástól? A hallgatás, hogy orvosa szóval éljünk, súlyos diagnózisra hívta fel a figyelmet. Kifejezte az állapotokat, beszédes véleményt mondott a dolgozók közérzetéről, hangulatáról. Nem is az egyetlen — és ma már ilyenformában ritka — eseten érdemes elgondolkodni. Nyugodtan általánosíthatunk, ma már nem jellemző a néma bírálat. Munkahelyele tucatjánál tapasztalható, hogy a kritikai hang, kedv sokat nőtt. S nem csak az egyéni sérelmek, a sokszor eltúlzott sértődöttség váltják ki a bíráló szavakat. A bírálat tartalma és etikája együtt fejlődött a demokratizmus által teremtett légkörrel. Persze ott, ahol a demokratizmus nem formális, hanem eleven valóság. Miért van mégis, hogy a bírálat mélysége, őszintesége sokszor utánérzéseket vált ki; érződik a szavakból, hogy a bíráló a lényegnek csak egy részét mondta el. Megállt a félúton. Egyes munkahelyeken a jelzésszerű, villanásnyi kritikai megjegyzések is elérik a célt, levonják a tanulságot, akiket illet. Ilyen helyen valóban nem szükséges szájbarágni, dramatizálni, túlharsogni a problémát. De az esetek többségében az óvatoskodás, a tompítás, az elmondott vélemény után a felszólaló által odatett kérdőjel a megbúvó félelmet takarja. Meglehet csupán filléres órabéremelés, máskor néhány száz forint prémium, olykor egy erős „fejmosás” lehet a tét. Mindjobban semmi sem forog kockán... A bírálók mégsem szívesen vállalják a kritizáló szerepkört, arra várnak, hogy majd a magasabb beosztású, kevésbé .megtámadható” középvezető rukkol elő a problémákkal, s helyettük is elmondja a véleményét Még jobban elapadnak a szavak, sarkosabbra sikerülnek a megnyilatkozások, ha történetesen a felettes szerv képviselői is jelen vannak a megbeszélésem. Ilyenkor egy tompító reflex lép működésbe, amely az üzem, a tsz, a gazdaság, az intézmény „szennyesének” kiteregetése elé tiltó lámpát állít. „Vajon mit szól az igazgatónk, a párttitkárunk, ha éppen most jövünk elő a gonddal, amelyet ők is nagyon jól ismernek, és azon fáradoznak, hogy...” Az ilyen meggondolások nem egyszer takarják el az éppen a probléma megoldásában Illetékes szervek képviselői előtt a visszásságokat. így volt ez a megyeszékhely, egyik vállalatánál is, ahonnan halomszámra küldözgették a névtelen leveleket a vezetés, a munkaszervezés, az összefonódás és más témákról a felügyeleti szervnek. Amikor megkezdték vizsgálni a súlyos hibákat, alig sikerült egy-egy morzsányit „összecsipegetni’’ az említett zavarosból. Jóval később, hónapok múlva egy véletlen eset indította él a lavinát, s igazolta a névtelen levélírók igazát, derültek ki a leváltásokkal, fegyelmikkel végződött ügyek. Ekkor már nem restellték a nevüket a levélírók, sőt igyekeztek egy kis babért is aratni a „zűrök” után, a korábbi vezetés üldözöttéiként részt kérni a „győzelemből”. Tagadhatatlan, olykor emberi gyöngeség, számítás, egyéni érdekek is közrejátszanak a bírálói magatartásban. Nem tűnt el a személyeskedés, elvétve a demagóg, megalapozatlan, a rágalmazás határát súroló „kritikusok” is hallatják hangjukat. Okét nem védik a jogos bírálatot gyakorlókra vonatkozó állami és pórtszabályzatok. A bírálat nem egyenlő a felszínes, vagy szubjektív indítékkal születő vagdalkózással. A bírálat tisztasága, etikája valamennyi párt- és állami szerv vezetőjétől, dolgozójától megkívánja, hogy válasszák ketté a jó szándékú, de kevésbé tájékozott és a rossz szándékú és a tényétet ügyeimen kívül hagyó bírálatokat. ■ Egyes helyeken ugyanis nemcsak a bírálat elhallgatásának, elfojtásának módszerei kifinomultak, hanem fordítva: az egészséges munkahelyi szellemet, közérzetet kikezdő intri- kusok is korszerűsítették fegyvertárukat. Mindkét véglet veszélyes a tisztuló, a bírálatot nélkülözhetetlen kontrollnak tekintő mindennapos munkánkban. Az lenne a jó, ha több lenne a bíráló szemű ember, s nem mindig ugyanazok mondanák el véleményüket egy-egy közgyűlésen, taggyűlésen, s más fórumon, vagy választanák a bírálat levélformáját. Ez azonban óhaj — jogos igény — marad, ha a vezető nem a bírálat tartalmát — a tennivalókat —— keresi, hanem a presztízsét félti, bátorítás helyett a bíráló nem helytállónak vélt érveit veszi célba. A korszerű, szocialista típusú vezető nem fél a bírálattól — a nyilvánostól sem —, mert tudja, a bírálat csak a gyengét gyengíti, az erőset tovább erősíti. Páll Géza Megyénk egyik legkorszerűbb 16 tantermes középiskoláját Nyírbátorban építették fel, ahol közel 600 fiatal tanul. Idén első ízben már cipőipari szakké pzéssel is foglalkoznak. (Elek Emil felvétele) A legsúlyosabb hazárdjáték Immár nagyon régen jelszóként mondtuk ki: „Az alkoholizmus elleni küzdelmet tegyük társadalmi üggyé!” A jelszó ma is „forgalomban” van, sajnos azonban, az alkoholizmus elleni küzdelem változatlanul — csak küzdelem. Persze, más az alkoholizmus és más a mértékletes alkoholfogyasztás. Az utóbbi természetesnek tekinthető. Csak az a kérdés: hol és mikor? Ha munkahelyen történik az alkoholfogyasztás — ha a fogyasztója nfem is alkoholista — végkihatásában Ugyanolyan tragikus lehet, mint a megrögzött alkoholizmus. Ezt bizonyítják a közúti és üzemi balesetek — gyakran halálesetek — számának emelkedését jelző statisztikák. A volán mellett ülő gépkocsivezető viszonylag könnyen alkoholhoz jut, ha akar. de miként kerül gyárakba, üzemekbe a szeszes ital? Úgy, hogy aki akarja, oda is beviheti magával, s ha megkívánja, akkor az öltözőszekrényéből előveszi és meghúzza az üveget. Építkezéseknél dolgozók még könnyebb hely- • aetban vannak, hiszen Kunden utcasarkon található — az ő kifejezésükkel élve — „kocsmahivatal”. Úgy tűnik tehát, hogy ä munkahelyi alkoholfogyasztásnak — minden tilalom ellenére — polgárjoga van. Beszélgetés közben egy esztergályos jegyezte meg: „ha a górék legálisan ihatnak a gyárban, akkor én is feltaszíthatok munka közben egy féldecit”. Az esztergályos megjegyzése első hallásra demagóg, disszonáns..., de azért valamit sejtet, valamit takar! Kétségtelen, vannak esefck: külföldi partnerrel való tárgyalás, stb. amikor reprezentálni kell. Azonban az már feltűnő, hogy számtalan gyárban, hivatalban az igazgatók, s osztályvezetők szobájában berendezési, illetve leltári tárgy a bár- 1 szekrény — tetemes italkollekcióval felszerelve. S ha csak egy kicsit is „számottevő” ember jön, akkor nyílik a bárszekrény... Ezt az aktust még valamiféle „arisztokratikus” szokásnak sem lehet nevezni. És itt szeretnék visszatérni a külföldi tárgyalópartnerrel szembeni reprezentá- lásra. Már megfordultam néhány külföldi gyárban de ezek egyikében sem kínáltak alkohollal Kávé, tea, cigaretta, sütemény volt, de alkohol nem. Gyáron kívül, étteremben, a vendéglátó szolidan alkohollal is »reprezentált”. Hangsúlyozom, hogy csakis gyáron kívül. Pedig a szóbanforgó külföldi gyárak egyike-másdka meglehetősen gazdag volt... Nálunk mégis szinte mindegyik üzemben alkohollal kínálják a vendéget. Még a kis beosztásúak fiókjában is nem egy esetben van némi itóka, mert ez amolyan rosszul értelmezett „sík”. Szóval a külföldi gyárait „alkoholnélkülisége” nem a szegénység bizonyítékai, hanem egy igen fontos elv gyakorlati érvényesítése: munkahelyen, különösen termelőüzemben, ahol a gépek sokasága és egyéb tényezők különben is magukban hordják a balesetveszélyt, semmi keresnivalója sincs az alkoholnak! Nincs igaza az esztergályosnak, amikor a „góréra” hivatkozva önmagái akarja igazolni. Viszont kimondott egy fontos igazságot: a vezető — légyen az bármilyen beosztásban — ne fogyasszon alkoholt semmilyen esetben a munkahelyén. Noha őt kevésbé érinti a balesetveszély, mint a munkapadnál dolgozót, az állványozót, a darukezelőt, stb., de az egész kérdéskomplexum erkölcsi vonatkozása, morális hatása art kívánja, hogy a munkahelyről száműzzük az alkoholt. Időszerű lenne mindezt végre teljes komoly Sággal megszívlelni... Elvégre az üzemen belüli alkoholf >• gyasztás súlyos hazárdjáték, amelynek nem kisebb a tétje, mint a munkafegyelem, az ennek lazaságából eredő számtalan baleset, sót esetenként az emberélet! í—e, —syő
