Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

*. oldat T(Tsnv4T?nT!<;7«r — vasárnapi mettettt.t*í Í97Í. növemfier fii A japán idill és a valóság L KI NE LÁTOTT ,VOLNA már olyan színes levelezőla­pot, ahol a hóval borított Fuzsijama tövében virágoz­nak a cseresznyefák. A fák között színpompás kimonóba öltözött nők tipegnek magas, fatalpú cipőkben. Ez a ro­mantika — de mi a valóság. A közel 4000 méter magas vulkán lábánál ma Japán egyik legfontosabb iparvidé­ke terül el, ahol a gyárké­mények füstje elfödi a tűz­hányót, s a leánykák ove- rallt hordanak. Az ősi temp­lomokat szinte elnyelik az üzemek hatalmas vasbeton épületei. A természet még ott is eltűnik, ahol nem épít­keztek. Az ilyen helyeket olyan tömegekben látogatják a japánok, hogy alig marad talpalatnyi folt, ahol látszik a fű. Tokiótól kissé északra kez­dődik egy közel 600 kilomé­ter hosszú, 40—60 kilométer széles sáv: Japán 102 millió lakosából itt él 63 millió. Úgy számítják, hogy a Csendes­óceán melletti sáv a világ legnagyobb összefüggő tele­pülése lesz 30 éven belül, olyan hatalmas városokból, mint Tokió, Nagoja, Oszaka. A modern Japán gyors és nagyarányú fejlődése ma elég vitatott kérdés. Általá­nos ismereteink Japánról elég hézagosak, az esetleges illú­ziók eloszlatására érdemes megvizsgálni bizonyos té­nyeket A XX. század hetvenes éveiben az olyan vállalatne­vek, mint a Sony, a Honda, Illetve „Made in Japan” jelzés világszerte ismertek, gyárt­mányaik ára alacsony, a mi­nőség elfogadható. A JAPÁN VÁLLALKO­ZÓK éveken át minden nél­külözhető yent beruháztak, áruikkal meghódították az európai és az amerikai pia­cot. A hosszú ideig felfelé ívelő gazdasági grafikon azonban most már lefelé ten­dál és első jelei mutatkoznak annak, hogy Japán beleful­lad iparosításának túlzásaiba. Más szóval: úgy látszik, Japán elérte saját kimeríthetetlen- nek látszó lehetőségeinek ha­tárait, illetve eljutott az em­beri odaadás, helyesebben a kizsákmányolás, a már a ja­pán ember számára is elvi­selhetetlen mértékéig. Ez ta­lán bizonyos magyarázatra szorul. Japán eddigi erőfor­rásainak egyike ugyanis dol­gozóinak magas fokú fegyel­mezettsége, állóképessége volt, odaadásuk és szorgal­muk, amely áthatotta az egész gazdasági életet. Gya­korlatilag ennek jelentős sze­repe van abban, hogy Japán a világ harmadik ipari álla­mává küzdötte fel magát. Az ország 1959-től megötszöröz­te exportját. Viszonyításul ta­lán elegendő megemlíteni, hogy az említett idő alatt az NSZK csak megháromszo­rozta azt. A nagy exportáló országok között pedig a nyol­cadik helyről a negyedik helyre rukkolt, így csupán az USA, az NSZK és Anglia elő­zi meg. Érdekes módon hosszú éveken át — amihez az emberek manipulálása is belejátszott — a japán em- , bér számára a nemzeti büsz­keség mércéjét a gazdasági mulatók, a külkereskedelem­ben való részesedés, az ex­portszerződések és mérlegek számadatai jelentették, * amellyel megpróbálták elte- j relni figyelmüket az ember­hez méltó követelmények jo­gos igényéről. AZ ILYEN GYAKORLAT természetesen csak tiszavirág életű lehet és most a tények igazolják, hogy amit a japán kormány éveken át oly mér­tékben elhanyagolt, nevezete­sen a kórházak, utak, laká­sok építését, a környezet szennyeződését megakadá­lyozó rendszabályok érvénye­sítését, — megbosszulja ma­gát. Túl ezen, a munkások egy­re tömegesebben kezdenek magasabb béreket követélni. A gazdasági tervezőknek fá kellett döbbenniök arra, hogy a dolgozók nem hajlandók örökké a „nemzet nagyságá­nak” (értsd a korlátlan ki­zsákmányolásnak! érdekeit mindenekfölöttinek tekinteni. A hatvahas évek végén a bruttó termelés évi növeke­dése átlagban rendszeresen meghaladta a 10 százalékot. Viszonyításként említhető, hogy az iparilag fejlett NSZK- ban az elmúlt tíz évben, az átlagos évi növekedés 5,2 szá­zalék volt, az USA-ban pe­dig csak évi 4 százalék. A szakemberek valószínűnek tartják, hogy Japán gazda­sági élete a most következő években az eddiginél lassab­ban fejlődik majd. A Fűi bank prognózisa sze­rint, Japán az 1967—69. kö­zötti évek hatalmas fellen­dülését nem éri el még egy­szer, s a szkeptikus japán szakértők azt tartják, hegy a gazdasági élet 8—10 százalék­kal lassabban fejlődik a jö­vőben, mint eddig. A VILÁGLAPOK JÓSLATA szerint Japán súlyos gazda­sági problémák előtt áll. A múlt év nyara óta például a leghosszabb és legsúlyosabb recesszióval küzdenek. Eddig a hatalmas beruházási kedv és a nagy fogyasztói kereslet volt mindenekelőtt az, amely a fejlődést nagymértékben előrevitte, nem pedig a lát­ványos exporteredmények. A japán export a brutto tár­sadalmi termék 10 százaléka. Illusztrációként említhető, hogy a recessziót fokozza a belső vásárlói kedv csökke­nése. Példa erre a színestévé­ket gyártó ipar. Amikor is­meretessé vált, hogy a Hi­tachi és a Tochiba olcsóbban árusítja ezeket a készüléke­ket az Egyesült Államokban, a vásárlók sztrájkba léptek, s most egymillió ilyen készü­lék porosodik a raktárakban. Az előállító kapacitás ki­használása is csupán 60—70 százalékos. Mindenütt csök­kennek a nyereségek, így a vegyiparban például a hét legnagyobb műszálüzem nye­resége az utolsó fél évben át­lagosan csaknem 19 száza­lékkal csökkent. De csökken­tették az autóipar termelését is, ugyanis az évi termelés tíz százaléka eladatlan. Az autó­gyárosok az egyre növekedő export ellenére sem látják rózsásnak a jövőt és rendkí­vül elővigyázatosak. Ez az elővigyázatosság más terüle­tekre is jellemző. 1955 és 69 között például a szerszám- gépiparban évi átlagban 19 százalékkal nőttek a beruhá­zások. Erre az évre már csu­pán tizenöt Szíj alékot ter­veztek, a későbbiek folyamán ezt is 8,6 százalékra helyes­bítették, bár állítólag csak öt százalék a reális. A NAGYVÁLLALATOK a konkurrenciaharcban újabb és újabb termelési területek­re hajszolják magukat, nem törődve a munkamegosztással és a specializálódással. A Mitsuchita elektronkonszern például tízezer áruféleséget állít elő. Hasonló terjedelmű a Sony és a Hitachi termelé­sének skálája is. A nagyok versenyével szemben a kis- és középüzemek százezrei ki­látástalan helyzetbe kerülnek, így a nagyoknak 'olcsó szol­gáltatómunkát végeznek. Még a kisiparnál is elfnara- dottabb a kiskereskedelem. Egyébként a kisipar igen gyenge termelékenysége emeli a fogyasztási cikkek kiskereskedelmi árát. Eköz­ben a nagyipar termékeinek ára csaknem állandó. Mind­ehhez hozzá tartozik az is, hogy az erősen emelkedő bé­rek miatt Japán iirflációs helyzetbe került. Ma már a kimeríthetetlennek látszó ol­csó munkaerő-tartalékokból sem meríthetnek korlátlanul. A munkaerőhiány Japánban is nagyon reális valóság. II. A nagy tokiói luxusszállo­dák még mindig megenged­hetik maguknak, hogy a vendéget két kimonós hölgy kísérje a lifthez. A Ginza ne­gyed áruházaiban még ma is alkalmaznak lányokat, akik­nek csupán az a munkájuk, hogy a mozgólépcsők előtt meghajoljanak a vásárlók előtt és megköszönjék a vá­sárlást. A nem termelő mun­kaerő még jelenleg is nagy tartalékéi ellenére állandóan emelkednek a japán bérek, érdekes módon most már gyorsabban, mint a termelé­kenység. Ahogyan a hambur­gi Speigel írja, a nagy acél­konszerneknél, a Nissan vagy a Toyota autógyárak szerelő- csarnokaiban már nem sokat érezni- az egykor oly híres japán hangyaszorgalomból, az olyan dolgozókról, akik egész nap megelégszenek egy csé­sze rizzsel, némi szárított hallal és zöld teával. JAPÁNBAN A MUNKA­ADÓK ma is középkori *hű- bérurak módjára „gondos­kodnak” a munkavállalókról. Ezért abszolút hűséget köve­telnek tőlük. Ha egy munka- vállaló elvégezte a szakisko­lát, vagy az egyetemet, mun,- kaképességének egész tarta­mára veszik fel az üzembe. Az üzemeknek munkásszál­lóik vannak, saját orvossal, ágyakkal rendelkeznek kór­házakban, esetleg saját kór­házuk van; óvodák, sportléte­sítmények állnak a dolgozók rendelkezésére. A vállalat még házasságot is közvetít. A dolgozók büszkék a vállalati egyenruhára, s a vállalat emblémájára. Munkakezdés előtt olykor rázendítenek a vállalati himnuszra. A Matsushita Electricnél ilyen­kor az igazgatókkal együtt hi­tet tesznek a „társadalmi összhang” igazságának szel­leme: a szorgalom, a sze­rénység, az alkalmazkodás és a hála mellett. Ez az idillikus kép a vál­lalatról, mint egy „nagy csa­ládról”, amelyben a munka­adók és a munkavállalók kölcsönösen támogatják és buzdítják egymást, tulajdon­képpen az egyén teljes füg­gőségét leplezi. Ködösíti a munkásság osztályérdekeit. De túl ezen, elfedi az állami szociális .szolgáltatások csak­nem teljes hiányát. A kis- és középüzemeket tekintve pe­dig elhomályosítják azokat a munkakörülményeket, ame­lyek gyakran túlmennek a képzelet határán. Japánban napjainkban kö­rülbelül olaszországi bérszin­tet értek el. Egyébként, aki munkahelyet változtat, el­veszti jogát a nyugdíjra, esetleg a lakásra is. Ezért a munkavállalók nem tehetik meg, hogy jobb fizetésért más vállalathoz menjenek. A VÁLLALATON BE­LÜLI BEOSZTÁS kizárólag az igazgatóságtól függ. Meg­történhet, hogy az orvos az adminisztrációba kerül, vagy a mérnököt esetleg bedugják a könyvelésbe. A japán vál­lalati igazgatási rendszer alapja, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a vállalat közös céljainak. A munka- vállalóknak ezt a teljes szo­ciális kiszolgáltatottságát nem is lehet európai mércével mérni. A gazdasági élet vezetői is viszonylag alacsony fizetést kapnak, A szakadék, amely a munkásokat és alkalmazot­takat elválasztja a vezetők­től, sokkal kisebb, mint Euró­pa fejlett ipari államaiban. Egy japán igazgató legfeljebb a felét keresi annak, mint a Német Szövetségi Köztársa­ság valamely ipari üzemének igazgatója. Ezzel szemben a vállalatok hatalmas összeget juttatnak vezető alkalmazot­taiknak reprezentációs költ­ség címén, s így fűzik azokat még szorosabban a vállalat­hoz. Ez a helyzet úgy alakult ki, hogy a II. világháborúig családi klánok uralták a gaz­dasági életet. Az amerikai megszállók azonban ezek va­gyonra elkobozták és kizárták őket a gazdasági életből. így a legtöbb vállalatnál tőke nélküli vezetők váltották fel a családi dinasztiákat. JAPÁNBAN A STATISZ­TIKÁK elködösítik a tulajdon- viszonyokat. A gondosabb szemlélődés nyomán kiderül azonban, hogy hat nagy bankcsoport kezében van a hatalom. A bankok termé-' szelesen igyekeznek minél nagyobb befolyást gyakorol- ni a vállalatok irányítására, amit hitelpolitikával is képe­sek elérni. Egyébként a mo­nopóliumellenes törvény ér­telmében egy bank birtoká­ban nem lehet több, mintegy vállalat részvénytőkéjének tíz százaléka. A bankok tömték bele a vállalatokba a beru­házásokhoz szükséges tőke négyötöd részét. A nagyvál­lalatok saját tőkéjének ará­nya átlagosan 20 százalék. A háború után Japán gaz­dasági nagyfőnökeit, ellentét­ben a régi családi klánokkal, az esetek többségében nem érdekelte a vagyonszerzés. Ez megkönnyítette számukra, hogy a tömegeket megnyer­jék a közös „családi” cél megvalósításának, a nem­zetgazdaság fejlesztésének. Az elmúlt évek tapasztalatai már kezdik rádöbbenteni a japánokat arra, hogy tulaj­donképpen mekkora áldoza­tot is hoztak ezért a fejlesz­tési fanatizmusért. A gazda­sági növekedés ilyen nagy tempója súlyos társadalmi bajok forrásává vált. Amíg Japán a magániparban a túl­zott beruházásokkal példát­lan fejlődést ért el, addig a közmunkákra szánt összege­ket rendkívüli mértékben visszatartották. Elmaradt az út- és lakásépítés, a csator­názás, az iskola- és kórház- építés, s mindaz, ami a kör­nyezet védelmére szükséges. Talán nincs még egy ország, amely annyira nem ismerte fel a szabályt, hogy az ipar elpusztul, ha nincs meg az egyensúly, a termelést növelő és az infrastukturális beru­házás Ők között. A Hikari super expressz 20 percenként indul Tokióból Osakába, és az 515 km-es tá­volságot három óra tíz perc alatt teszi meg, miközben tervszerűtlenül kialakuló zsúfolt városok keletkeznek, sok-sok parányi deszkabódé­val. Tokióban olyan szennye­zett a levegő, mint sehol a világon. Ennek következmé­nye, hogy a város minden ötödik lakosa krónikus bronchitisben szenved, s ahol a rendőrök ólommérgezést kapnak a közlekedési csomó­pontokon teljesített szolgálat következtében. Hasonlóan súlyos helyzetet mutatnak az utak. Bár gyors­forgalmú útjaik többszörösen egymás fölé építve kötik ösz- sze a nagyvárosokat, ez azon­ban az úthálózatnak csak egy töredéke. Az utaknak csak egyharmada aszfaltozott, s a legtöbb út rettenetesen túl­terhelt. A LAKÁSVISZONYQJí sem sokkal rózsásabbak. A nagyvárosokban harminc igénylő jut egy átlagosan 40 négyzetméter nagyságú la­kásra. Ezért a japán kor­mány arra a megállapításra jutott, hogy az elkövetkező húsz év során 30 millió la­kást kell építeni. Ma már a japán állami szervek legfőbb vezetői kö­zött lassan elterjed az a fel­ismerés, hogy hibás volt a fejlődést csupán a bruttó ter­melés növekedésén mérni. A jövőben az állam hajtja majd végre a legfontosabb ipari beruházásokat, s az úgyne­vezett infrastrukturális szük­ségletek kielégítését, mint az > útépítés, csatornázás, kör­nyezetvédelem, stb. A mono­polista állam ezétt a jövőben nagyobb arányt követel ma­gának a jövedelmekből saját kiadásának fedezésére. Megnehezíti a helyzetet az Egyesült ^Jlarapk kormányá­nak az az intézkedése, amely 10 százalékos import pótadót vezetett be. Ez arra kénysze­rítette Japánt is, hogy „le­begtesse” a yent. Ez pedig egy újabb adalék arra, hogy egy időre lelassul Japán gaz­dasági növekedésének üteme. (—8) Zelk Zoltán: AHOL, AHOL, AHOL Miikor beléptem a kapun, a lif táj ló már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, még ezt: Mit is kerestem itten, ennek a seholsincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol. ahol, ahol, ahol... Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja-a kőszakállú ember, látják a toronylakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem. Emléktábla Ámos Imrének Nagykállóban Gazdag képzőművészeti kiállításokat rendeztek az idén Nagykállóban, emellett avatásra is sor került. Itt rendezték meg a megye első néptáncfesztiválját, ezt kö­vetően felavatták a Korányi­emlékházat, az ország első megyei állandó orvostörténe­ti kiállítását. Decemberben Ámos Imre festőművész szü­letésének évfordulójára ren­deznek ünnepséget. 1 Ámos Imre festőművész a magyar képzőművészet ki­emelkedő alakja 1907. decem­ber 7-én született Nagykál­lóban. Fiatalon, 1944-ben, a háború alatt ismeretlen helyen halt meg. Az évfor­dulón a művész szülőházá­nak falán emléktáblát he­lyeznek el. Ugyanezen a na­pon a járási művelődési köz­pontban a Nemzeti Galéria által őrzött festményekből, grafikákból nyitnak tást. Ámos Imre feleségével, aki szintén festőművész, már 1935-iben az Ernst Múzeum­ban közös kiállítást rende­zett. Legutóbb 1968-ban, a Magyar Nemzeti Galéria em. lékiállításon mutatta be a művész alkotásait Az idei ünnepségen első íz. ben osztják ki az Ámos Imre- emlékplaketteket, melyet a község alapított és a Holló­házi Porcelángyár készít. A plakettet a járás fejlődésé­ben kimagasló munkát vég­zőknek adományozzák. A lö­vőben minden év áorilis 4- én osztják ki a megtisztelő kitüntetést. A december 7-i ünnepsé­gen részt vesz a festő öz­vegye. Anna Margit is, aki már felajánlotta a nagvkál- lóiaiknak egy létesülendő era- léksziaba berendezéséhez né­hány értékes festményét, va­lamint Amos Imre emlék­tárgyait. kiállí­Égtájak 1971 . „öt világrész elbeszélései” — tudatja a könyvborító fel­irata. 38 író egy-egy elbe­szélése található benne, de a földrajzi, szemléletbeli, szer­kesztési sokféleség a színvo­nalon is nyomot hagy, kivá­ló írások, s közepesek egy­aránt találhatók a könyvben. Ami vonzó: a központi he­lyet az ember foglalja el az írások többségében. Ami ta­szító: külhoniban is módi az öncélú modernkedés, amit főként az angolok bizonyíta­nak. Ami érdekes: egyre kedveltebb az első személy­ben megírt főszereplő. A szerzők soraiban több ne­ves alkotót találunk. így többek között Ajtmatovot, Arpinot, Buzzatit, Páralt, Waint, de néhány „névtelen­re”. azaz nálunk kevésbé közismert elbeszélőre is ér­demes felfigyelni. így a ku­bai Hurtadóna, az olasz Lan- dplfira, a szovjet Szapozs- nyiikovra. A fordítók között sok új nevet felvonultató kötetet az Európa Könyvki­adó jelentette meg. (m) s== Nád a ss józsef: A király órája Az óráiknak is van társa­dalmuk, talán még világné­zetük is. Gondoljatok csak arra milyen régen élnek már órák. De hát ez termé­szetes is. ősi nemzetiség ez, bár kissé tompa ujjú kísér­letihez szolgál eszközül. Már az ókorban is volt napóra, meg homokóra. A legifjabb fajta, a kerékjáró, rugós, azonbán alig nyolc-kilenc- száz esztendős. A századok alatt millió és millió óra született és halt meg, úgy hiszem, e pillanatban is leg­alább százmillió óra mutat.i^ a gyönyörűén berendezett világnak a helyes vagy hely­telen időt. Bocsánat: száz­millió és egy. Majdnem meg­feledkeztem arrpL amelyik a Lajos-erdői kovács háza melletti sorompóőr konyhá­jában kakukkok.. Milyen különbözőek az órák! Majdnem annyira, mint az emberek. Vannak bádogba, nikkelbe burkoltak, vannak amelyeknek ezüst házuk van és vannak előke­lő, arany- meg platinaórák. néhány tucat szikrázó gyé­mánttal koszorúzva. Vannak szerény faházikóban kotko- dácsoló, vannak hosszú, ün­nepélyes ingával és komoly rézsúlyokkal igyekvő nagy­képű faliórák. Azután itt vannak a nyilvános és hiva­talos órák tömegei, állami, községi és egyházi órák. templomok tornyaiban, pá­lyaudvarok tetején, hivata­lok szobáiban, törvényszékek előcsarnokában, kórházak, iskolák és kaszárnyák folyo­sóin. meg forgalmas utcák sarkán...! Mennyiféle óra, biztosabb és bizonytalanabb, nemesebb és közönségesebb. Karóráki zsebórák, torony­órák. finomkodó nők gomb­lyukában viselt díszórák és izzadó, izgatott paraszti szerkezetek. Magam is sokféle órával találkoztam, nem rövid éle­temben, nóhánnyal szerződé­ses viszonyban is állottam, öt vagy hat óra robotolt ed«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents