Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

1871. november 14. KELET-MAGYARORSZAß VASARNAP! MELLÉKLET 9. oldal Túlhajtott divat Dosztojevszkij: A SAS AMIÓTA A GAZDASÁGI REFORM szelleme áthatja hétköznapjainkat, ugyancsak mozgásba jött a vendéglátó- ipar. Újabb és újabb sarko­kon nyílnak ki a frissen fes­tett borkóstoló-, meg presz- szóajtók, látványos feltárul- kozásukkal a patyolatkabá­tos szakma újabb és újabb dicsőségét hirdetve. És amiképp az új mecha­nizmus biztatgatásához illik, nemcsak a borkóstoló- meg a presszóajtók száma szapo­rodott meg, de hasonlókép­pen figyelemre méltó válto­zást mutatnak a poharak ürítgetését szolgáló helyisé­gek belső vidékei is. Vendéglátóiparunkban erő­sen megnőtt a zsúp-, illetve zsindelyfedeles házak hasz­nálati eszközeinek ázsiója. Ám — miként az egyre in­kább tapasztalható — a ven­déglátóegységek díszítési di­vatja a flaskák tányérok vi­lágán messze túlcsap. A presszófalakról fölröppennek a mázasköcsögök, lekváros- szilkék ősi motívumai, és igen gyors ütemben áttele­pülnek a születésük szerint mai, mondandójuk szerint pedig modernnek szánt kép­zőművészeti alkotásokra. Soha annyi mázasköcsög- motívumot, mint manapság! Soha annyi lekvárosszilke- színezetet, mint ezekben a mechanizmus megmozgatta években, hónapokban! Képes Évkönyv Az idén első alkalommal jelenik meg a Kénes Újság szerkesztésében készült Ké­pes Évkönyv. A Képes Évkönyv gazdag áttekintést nyújt a hazai po- litikai. társadalmi, gazdasá­gi, kulturális, tudományos és sportéletünk alakulásáról, a magyar sajtóban még meg nem jelent érdekes kéneket közöl világeseményekről. E témakörök mellett természe­tesen nem hiányzik az iro­dalmi rész sem. A Kénes humorrovat újszerűségével és ötleteivel sok kellemes ner­cet szerez majd az olvadók­nak. Az asszonyok, lányok a háztartással, divattal foglal­kozó tartalmas összeállítást találhatnak. Várhatóan tet­széssel találkozik majd a Kénes Évkönyv ..Kéoreitvé- nve”. amelynek megfejtői ér­tékes tárgyjutalmakhoz jut­nak Mindemellett a Kénes Évkönyvben a hagyomány«? kalendárium is megtalá1» ható. < A 228 oldalas, több száz érdekes képet szöveget tar­talmazó Képes Évkönyv ára 16 forint. dig szolgalatomban, az első ifjúságom messze homályá­ban ketyeg elhaló ' hangon, alakjára alig. csak csendes szavára emlékezem és fede­lének* síkos belső laoiára. amelyre vörös ha.iú szerel­mem arcképét ragasztottam. A második világító számla­pú karóra volt. ott maradt a kórházvonat ablakának pár­kányán. amikor a lázban fet- renaő fiút a lembergi állo­máson hordágyra kiemelték. A harmadik arannyal díszí­tett tulaezüst volt. akkori­ban nagyon divatos. igen előkelő, ezt egy Luxemburg környéki bisztróban hagy­tam zálogul a József Attilá­val és Tihanyi Latossal el­fogyasztott közös ebédért — mivel hogy egyikünknek sem volt pénze. A negyediket Mathausenben vették el tő­lem. hogv kinek a zsebében ketyeg most nem tudhatom fontos hogy valakit csak felvilágosít, hogy hánvat ütött az óra... Ha ugyan ráébred. Lehet, hogy a gazdáik szo­kásai fertőzték meg őket. bi­zony az órák nem tartanak s össze. Az együttérzés telies hiányáról kanok állandóan hírt. A nemesfémbe öltözött például semmibe se veszi az acélórát. Láttam egvszer amikor egy előkelő űr autó jába ben'üantottam hogv Patek órái a nyelvet nvúitot4 a sofőr szerény karóráiéra Az órásboltokban is igye­Igy van, ahogy mondjuk: az utóbbi időben nemcsak a vendéglátóipar fedezte fel a régi betyárivók ösztönösen művészi díszítőelemeit, de — az említett csatornákon keresztül — az ősdekorációk eljutottak a grafikuskarto­nokra, a festővásznakra is. MEGFIGYELHETŐ EZ AZ ÁTPLÁNTÁLÓDÁS sok-sok tárlatunkon! Kajla bajszok, ráncos csizmák — meg szűrök, gu­bák, pöndölök és rokolyák — váltják egymást majd­hogynem képről képre, a leg­frissebb képzőművészeti di­vat szótlan bizonyítékaiként. Kajla bajszok, ráncos csiz­mák... Isten ments, hogy ez önmagunkban szép és nemes motívumok indokolt alkal­mazása ellen szóljunk, hogy kifogásoljuk: miért veszi va­laki ecsetjére, tollára ezeket a „rekvizitumokat”. De hát a dolog egészen másként fest! Olyképpen, hogy ezek a mo­tívumok immár kellékekké lettek — a festmény- vagy rajzcsinálás mindig „kéznél lévő” alkatrészeivé. Néhány, a szürrealistá'k túldirekt módján megfestett gatyás-knloagos betyáralak hozzá oár karikás ostor, füs­tös csövű pisztoly, és máris kezd alakulni a sokfigurás munka, amely minden bi­zonnyal gyorsan vevőre is talál. keznek túlkiabálni egymást, szóval nagyon is embertele­nül vagyis inkább ember módjára — viselkednek. Az órák közötti vitának, a gőgösködésnek és széthúzás­nak legmegdöbbentőbb példá­ját nemrég. Északon jártam­ban hallottam. A messze északon fekvő városka polgármesterének remekbe ké-zült órája volt. Aranyóra, bizony, drágakö­vekkel kirakva, a tetején mindenféle cirádák díszeleg­tek és még külön harangocs­ka mondogatta a nedved- és félórákat, a betelt órát meg kürt harsonázás jelezte. Nagyszerű, csodálatos óra volt alapjában véve megma­gyarázhatatlan. hogy egv ilyen isten és hegyek háta mögötti városkába, még ha polgármesterhez is. ilyesmi elkerülhetett. Nos. a dolog úgy történt, hogv egv király vagy herceg* a közeli fiord- ban csónakázott, a korona hirtelen leesett a fejéről, mert a felséges úr elfeleitett bukósisakot húzni rá. Bele is veszett volna a tengerbe de a polgármester, pedig már volt egy kis pocakia utána- ugrott a tenger fenekére bu­kott és felhozta. Ezzel tulai- tionkénoen a szórakozó ural­kodó tekintélyét mentettp meg. Mert hogyan mehete*4 volna haza a király korona nélkül? Világgá kellett vol­na bújdosnia. A király örö­És hát ez a lényeg! A di­vat hullámain gyorsan to­vábbjuttatni a kartont, a vásznat; addig, amíg a kari­kás ostorok, füstös pisztolyok láttán még nagy kedvvel nyitogatják bukszájukat a „műbarátok”. Érdekes, pár éve a motí­vumot motívummal metsző — az úgynevezett nagyvárosi világot egymásra másolt lát­ványelemekkel megidéző — képépítések számítottak slágernek, most viszont ép­pen ez a pandurromantika kap vastapsot... Elharsogni, hogy miként hamis volt az a túllihe­gés, éppúgy „értéken felüli” ez a hozsannázás? Szertedö­rögni, hogy miként torz íz­lésre vallott annak a „mo­dern” világnak az a „mo­dern” megörökítése, épp úgy torz ízlésre vall ennek az „őseredeti” irányzatnak ilyen gátlástalan kiszolgálása és mindenek fölé emelése? ELÉG EGY KÉZLEGYIN­TÉS IS tudatni: túlhajtott, tullihegett divatokról volt és van is szó az említett képző- művészeti jelenségek eseté­ben. Túlhajtott, túllihegett divatokról, amelyeket mu­száj néha nevükön nevezni. Már csak azért is. hogy tud­juk: az igazi értékek megte­remtése „hol”, vagyis hegy kiktől nem várható... (a) .............................. ■ \ mében előbb tapsikolni kez­dett. aztán keblére ölelte a polgármestert. — Te. a IV/b fizetési osz­tályba sorolt, valóságos köz- szolgálati alkalmazott, reno­mémat mentetted meg. Kérj. amit akarsz, inden kívánsá­godat teljesítem. Akkorra már sok nép gyűlt egybe a parton, rop­pant kíváncsi volt mindenki, mi történik most, mit fe­lel a polgármester. A polgár- mester kinyitotta a száját és beszélni akart, de csak el­tüsszentette magát. (Ezt nem is lehet rossznéven venni, hi­szen. bár nyár volt alig 10 Celsius-fokos volt a víz... Ezt később olvastam a la­pokban. Még egyszer kinyi­totta a száját, megint nem tudott válaszolni, mivel me­gint csak tüsszentett egyet. A király, ez a jóságos kéj- utazó. akinek a szíve teava.i- ból volt, látta. ho«v a sze­gény polgármester szubjek­tív nehézségek miatt nem tűd felelni segíteni akart neki és megkérdezte: — Mivel háláljam meg nemes és önfeláldozó csele­kedeteidet? Képzeljék el a polgármes­ter zavarát. Mit illik ilyen­kor kérni? A király türel­metlenkedett. unta az álldo- gálást. nem akarta lekésni g repülőgépet, este nyolckor örök barátsági szerződést kellett aláírni egy országgal, amit másnap meg akart tá­Egyszer egy sas került hoz­zánk a fegyházba. A kis pusztai sasok fajtájából való volt. Valaki megsebezte és behozta a fegyintézetbe. A rabok összesereglettek és kö­rülállták a kimerült mada­rat. Nem tudott röpülni sze­gény, jobb szárnyát úgy von­szolta maga után, s fél lába ki volt ficamodva. Még em­lékszem, hogyan tekintgetett ide-oda, mérgesen figyelve a kíváncsiskodó tömeget. Hajlott csőrét nyitogatta, ké­szen arra, hogy lehetőleg drágán adja az életét. Miután a fegyencek szét­széledtek, fél lábon sántítva, és egészséges szárnyával csapkodva elbotorkált a fegy- ház legkülső sarkáig, ahol odalapult a kerítéshez. Itt gubbasztott teljes három hó­napig anélkül, hogy csak egyszer is elhagyta volna ezt a helyet. Eleinte gyakran jöttek a rabok, és még a kutyát is ráuszították. Sárik nagy dühvei rontott neki, de társaim legnagyobb mulat­ságára mégsem mert igazán rátörni. „Vad legény” mondták, „ez nem enged magához közel senkit!” Később a kutya már nem félt tőle és ha erősen uszítot­ták, megtörtént, hogy elkap­ta a sas beteg szárnyát! De a madár kemény csőrével, és erős karmát használva," minden erejével védekezett. Behúzódott megszokott sar­kába és egy sebzett király büszkeségével nézett a kö- rülállókra. Végül is ráuntak Senki sem törődött vele Úgyszólván elfelejtették Mégis naponta friss víz, meg hús került edényébe, tehá* valaki gondozta. Először nem evett, néhány napig hozz-' sem nyúlt az eledelhez. Ké­sőbb elkezdett enni, de so­hasem mások jelenlétében vagy kézből. Sokszor messziről figyel­tem. Ha senkit sem látott, és úgy érezte, hogy egyedü1 van, kibátorkodott a sarok­ból és elsántikált a kerítés hosszában úgy tíz-tizenkét lépést, majd visszafordult mintha az egészet csupán a testmozgás kedvéért tenné Ha észrevett, teljes erőből ugrálva iparkodott vissza megszokott helyére, felszegte a fejét és csőrével tátogatva tollát borzolva, megállt harcra készen. Bármit pró­báltam is, akárhogy kedves­kedtem neki, nem tudtam megnyugtatni. Még húst sem fogadott el tőlem. Harapott, szárnyát verdeste és minden mozdulatomat mérges, átható tekintettel figvelte. Dühöd- ten várta a halált. Nem bí­zott senkiben és nem akart senkivel megbékélni. madni a hadserege, elővette az óráját, rápillantott. De a polgármester is odapillantott elbűvöltem mert az arany­óra gyémánt, rubin és zafír kövei gyönyörűen csillogtak. A király észrevette a te­kintetet és mosolyogva kér­dezte: — Akarod az Órát? A polgármester nyelt egyet és kinyögte. — Igenis, felség. Mire megkapta az órát, az > odaugró főhadsegéd még egy bársonybélés tokot, egy oklevelet és tisztogatásra egv aranyszélű szarvasbőrt is nyújtott át. Földhöz ragadt naturaliz­mus lenne, ha én most végre nem beszélnék az óra gon­dolatairól is. Nem. senkit nem lephet meg, hogy az óra nagyon rosszul érezte magát új tulajdonosánál. Az óra előkelő környezethez szokott, micsoda 'sérelem a főváros­ból. megkérdezés nélkül vi­dékre helyezték át. És nem­csak a lakosok voltak egy szerű emberék. de ráadásul milyenek voltak a többi órák! Micsoda társaság volt ez! A királyi óra mélyen szógyelte. hogy őt is órának nevezik, őt. a felsőbbrendűt, ha ezeknek a horpadt, vas­kos nehézkes acél- és nikkel- szerkezeteknek ez a nevük. Majd megpukkadt, ha új­donsült gazdája néha össze­hasonlította őt a többiek­kel. hogy vajon jól jár-e?... Egy szép napon a rabok­nak ismét eszükbe jutott a fogoly sas, s noha két hóna­pig még csak nem is gondol­tak rá, most egyszerre ro­konszenveztek vele. Úgy érezték, szabadon kellene ereszteni. „Ha meg is döglik, leg­alább ne itt a fegyházban” — mondták. „Természetes, hogy egy ilyen büszke, szabad madár nem hagyja magát. Ez nem tudja megszokni a börtönt” — hajtogatták. „Bizony ez másfajta, mint mi” — jegyezte meg valaki. „Látod, ezt eltaláltad: ő madár, mi pedig emberek va­gyunk.” „A sas, testvéreim, a hegy királya...” — kezdte a szép- szavú Skuratov, de senki sem hallgatott rá. Egyszer, ebédszünet után, mikor munkához hívta a fegyenceket a dob, felvették a sast, befogták a csőrét, mert vadul csapkodott maga körül, és kivitték magukkal a szabadba. Amikor elérkeztek a hegy­gerincre, az osztag húsz em­bere kíváncsian várta, merre tűnik el a madár. Mindany- nyiunkat furcsa öröm járt át, mintha mi magunk szaba­dultunk *volna. „Nézd az ebadta dögét: az Megyeszeijte ismerik Varga Zoltánná nevét, aki* évtize­deken keresztül gyűjtötte a botpaládi háziszőttes mintá­kat és tanította a-község lá­nyait, asszonyait. Elmondta, hogy már mint fiatal pedagógust érdekelte a háziszőttesek készítése. Az egyik falusi asszony meg­ígérte, hogy megtanítja erre a művészetre. Vargámé. Er­zsiké el is ment és tartotta a deszkát szövés közben, mint lelkes tanítvány. Maga is megpróbálta a szövést, csodálattal nézte a falusi pa- raszta-'szony, hogy á tanító­nőnek milyen érzéke van ehhez. Szorgalmasan gyűjteni kezdte a fellelhető régi szőt­teseket. melyeknek mintái nemcsak csodálatba ejtették, de megismertették vele e táj művészetének értékes kin­cseit. Otthon, az édesanyjá­val megkezdték a munkát. Megtanulta a ..sommagvas”, a „szilvamagvas”, a csipke­szövésű, a „tölgyfás”, a „tu­lipános” mintákat. A szép párnák, térítők úgy hatnak, mintha keresztszemesek len­Mi jut ezeknek az eszükbe, hogy őt egy sorba helyezik ezekkel? Hogyan mutassa meg az egész bandának, hogy ő egészen más valaki...? Végre ráeszmélt mit kell tennie. Egy szép napon el­kezdett hátrafelé járni. Hat­van perccel nyolc után nem kilencet, hanem hetet muta­tott, majd ötöt és így tovább. Ijesztően különleges dolog volt. A polgármester egy ideig azt gondolta rosszul lát eszébe sem jutott, de­hogy merészelt ilyesmit, hogy a királyi órában lehet talán a hiba. Végül elfogad­ta az előkelő óra utasításait. És mert a környéken a pol­gármester volt a legtekinté­lyesebb úr, a? emberek kénytelen-kelletlen elfogad­ták az új időmérést, óraiá- rást. Mindenki a különleges óra után igazodott. azután igazította a saját szerény óráját. Eleinte ugyan néhá- nyan, kellemetlen okvetet- lenkedők, izgágák, morogtak és kételkedtek de miután a leghangosabbakat lecsukták, mindenki meghajolt és né­hány nap múlva az új idő­mutatást találták természe­tesnek. És mert ez télen tör­tént. és azon a vidéken olyankor hónapokig sötétség uralkodik, még a nap állása sem zavarta meg őket. A sö­tétség uralmának ideje alatt belenyugodtak vagy beletö­rődtek: a visszafelé járó óra diadalmaskodott. ember jót tesz vele, ő meg cserébe megharapja” — mondta az, aki fogta, és szin­te szerelmesen tekintett rá. „Ereszd el, Mikitka!” „Ez még az ördögnek sem engedelmeskedik, ez a sza­badságot kívánja, a valódi, az igazi szabadságot!” A sast nagy ívben a hegy­ről a völgy felé lendítették. Hűvös, borús őszi nap volt. A csupasz mezőn süvített a szél és kavarogva vitte a sár­gult, száraz avart. A madár egyenesen előre szaladt. és beteg szárnyát lóbálva min­den erejével igyekezett me­nekülni tőlünk. A rabok ér­deklődéssel figyelték, ahogy sántikálva nekiiramodojt a rétnek. „Nézzétek csak!” — mond­ta elgondolkozva az egyik. „Még csak vissza sem te­kint!” — szólt a másik. „Egyetlen egyszer sem né­zett hátra, testvérkéim!” „Hát mit gondoltál? Majd megfordul, hogy megköszön­je?” — mondta a harmadik. „Igen, ez a szabadság... a boldogító szabadság!” . Már nem is látni, testvér­kéim...” „Mit álltok itt? Mars!... ki­áltották a katonák. Lassan valamennyien mun­kához láttunk. Boldog Balázs fordítása nének. Ezenkívül elsajátítot­ta a hagyományos rojtozás- technikát is, amelyet még a nagymamák készítettek. Ezeknek is különféle elneve­zésük van: pl. kötőfékes, roz- maringos rojtozás. Kétszer volt kiállításon sa­ját készítésű gyűjteménye. Nemrégiben a nyíregyháziak is* láthatták a megyei műve­lődési központ rendezésében. Szép munkájáért a ref ."ző bizottság dicsérő oklevéioen részesítette. Valamikor minden falusi háznál a téli estéken szőtték a lányok, az asszonyok a té­rítőkét. párnákat, lepedőket. Ma már a megyében kihaló­ban van ez a foglalatosság. Botpaládon Varga Zoítánvs még időnként leül szövő-zé- ke mellé, s készíti a szebb­nél szebb mintájú darabokat. Jó lenne, ha a megye illeté­kesei nem feledkeznének el a Varga Zoltánnékról. akik megőrzik megyénk múltjá­nak értékes örökségét. Somogyi Jolán De aztán... Nos. aztán a sötétség oszlani kezdett, a jég a fjordokon. a hó a völ­gyekben elolvadt és a vidék felszabadult a zord idők rab­sága alóL Az első ember, aki az ösvényen a hegyeken át megérkezett a városba, egy vándorlegény volt. Csodál­kozva látta, hogy reggeli ki­lenc órakor éjfélt mutat a toronyóra. A megszólított emberek kijelentették, hogy ez a helyes idő és mert a le­gény makacskodott. mint legfelsőbb tekintélyre, a bí­ró gyémántos órájára hivat­koztak. A legény elment a polgármesterhez. megnézte az órát és nagyot kacagva felkiáltott: — De hiszen ez visszafelé jár! Nagy felzúdulás támadt a polgármester utasítására a poroszlók el akarták fogni a felségsértőt. Csakhogy most .már sokan akadtak akik a pártjára keltek, egyre töb­ben felismerték az igazságot és kinevették az órát. A gyémántos óra pedig úgy felmérgesedett, hogy dühé­ben elpattant a rugója. Mit tehetett a polgármester, a tengerbe hajította a haszet- talan holmit. Később az új­ságból értesült róla. hogy magával a királlyal is ka-* rülibelül ez történt. — Tény. hogy ettől kezd­ve a kisvárosban is el őrá forgott az idő kereke.. 3 FALUMÚZEUM ÉPÜL NYÍREGYHÁZÁN. Szabolcs- Szatmár megye gazdag népi építészetének állít emléket a most épülő nyíregyházi falumúzeum.* öt népi-ajzi tájegység egy-egy jellegzetes háztípusát a hozzá tartozó gazdasági épületekkel együtt építik fel. 1972-ben részlegesen már megnyitják a szabolcsi falumúzeumot. Képünkön». Erdőháti ház építése, előtte a málégóré. (MTI foto — Balogh László felv. — KS) A botpaládi háziszőttes mestere

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents