Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
‘ ‘ Vasárnapi melléklet Érvényesülni — emberien Megragadott egy levél, amelyet egy íráshoz nem szokott, nehéz fizikai munkát végző munkás írt a szerkesztőségnek. Nem világrengető dolog, amiért tollat fogott. De nem is mellékes. A téma: egy pályakezdő pedagógust nehéz helyzet elé állítottak az egyik szatmári nagyközségben. Tanévkezdéskor a fiatal tanító kapta a legtöbb hátrányos helyzetű apróságot és cigánygyereket. Az idősebb „kartársa” viszont összeválogatta első osztályosait, elvétve találni hátrányos helyzetű gyermeket. 'Mindez az igazgató statisztálásával ment végbe, „nem, baj, ha edződikr a fiatal kolléga” mottóval. Miért írta meg a munkásszülő a méltánytalanságot, amikor nem az ő „asztala”, nem illetékes beleszólni az iskola közvetlen ügyeibe? Igaziságérzetére hallgatott, amikor megfogalmazta véleményét: „... Én többre tartom ezt á fiatal nevelőt, mint a kolléganőjét, aki a maga számára előnyös helyzetet teremtett. Azt bizonyította ezzel, hogy nem a ^aját munkájában, pedagógiai tapasztalatában bízik, hanem a gyermekek képességére építve akar erős és jó eredményeket felmutató osztályt .magának.” Eddig a tisztaságot árasztó levél... Egy iskolai példa, ám annak háttere sokkál szélesebb. A probléma nem pedagógiai, nem iskolai, hanem társadalmi színezetű. Megfogalmazódik a kérdés: mennyiben egyenlőék az érvényesülés lehetőségei egy-egy munkaterületen? Milyen vadhajtások nehezítik a tehetség, a szorgalom kibontakozását, egyben a jobb kollektív eredmények elérését? • Természetesen sohasem ennyire vegytiszta a probléma. Mindig egy sajátos munkahelyi légkörben, az adott viszonyokban gyökerezik. De találkozhatunk esetekkel, amikor az érvényesülés feltételed nagyon eltérőek. Ismerünk olyan — nemrég létesült — vállalatot, amelynek,vezérkara igyekezett válogatott szakembere- , két toborozni, átlagon felüli fizetésért „elit” körülményeket teremteni a munkához. önmagában ez az igyekezet nem is marasztalható el. Jól jár a népgazdaság, ha „flottul” megy a vállalat munkája, a dolgozók is szép keresetet visznek haza. És az érvényesülés? Az erős mezőny nagyobb aktivitásra, a tudás jobb kiaknázására serkent mindenkit. liven helyen lényegesen könnyebb az érvényesülés, az erkölcsi és anyagi előbhrejutás, mint egy nem válogatott munkatársakkal dolgozó vállalatnál. De a nehéz tereljen dupla, energiával, igyekezettel elért eredmény sem lebecsülendő:.:'Sőt! Igaza van a munkásszülőnefc, aki többre tartja a „mélyvízbe” bedobott fiatal pályakezdőt, mint az ügyeskedő munkatársat. De van rá példa, hogy az ügyeskedő előbb kap magasabb beosztást, jobb fizetést, jutalmat, külföldi jutalomutat. Az ő munkaterületén kevesebb a zökkenő, nem okoz annyi gondot a vezetésnek, mint a nehéz terepen küzdő kolléga. „Szocialista módon érvényesülni nagyon szép, de sokszor nehéz dolog” — jegyezte meg egy felszólaló a kádermunkát elemző gyűlésen. Ö sem magáról beszélt — éppúgy, mint az említett munkásszülő. Azt fejtegette, hogy egyes munkahelyeken szemellenzősen léptetik elő az embereket, amikor egy-egy csoport, osztályvezető poszt megüresedik. Nagy bajban vannak az elbírálásnál az illetékesek, mert nem ismerik kellően az emberek munkáját, értékeit, s inkább kibújnak a javaslatok elől: más „cégtől” hoznak vezetőt. Nem egy várományos — nem is karrierista — ilyenkor veszi a kalapját és más munkahelyet keres, ahol jobban megbecsülik, s nem súlyosbító körülmény, hogy évek óta hűséges dolgozója a vállalatnak. Vagyis, olyan munkahelyet választ, ahol a munkája, tehetsége utáni érvényesülés jobb kilátásokkal kecsegteti. De nem mindenki veszi a kalapját, az emberek többsége nem érvényesülni akar, hanem dolgozni. Szereti a munkáját, örömét leli benne, önnön becsülése, belső egyensúlya miatt sem tud rosszul, hanyagul dolgozni. ök vannak többen. Nem egyformák, egyikük érzékenyebb, a másik nem „pörög be” könnyen, ha sérelem, méltánytalanság éri. De ez a derékhad egyáltalán nem közönyös az iránt, hogyan értékelik, ismerik el a munkásságukat. méltó helyen állanak-e a bérjegyzéken, a jutalomlistán, a kitüntetésekre jelöltek között. Való igaz, olykor egy baráti kézfogás, egy, elismerő mondat többet ér mindennél. De a tartós — és eredményes — munkálkodás megerősítése, elismerésének igénye is él az emberek többségében. Ez jelenti a holnap, a holnaputáni energiát, véd, meg a fásultság, a lagymatagság ellen. Létezik-e olyan munkahely, ahol egy milligbamm- nyi eltérés sincs a munka és a mögötte lévő ember értékelése, erkölcsi és anyagi megbecsülése között? Ilyen hely aligha van. Él még a sumákság a sziemélyi kapcsolatokban, a szubjektivizmus, a rossz emberismeret, a felületesség — és még ki tudná felsorolni a sok bacilust. amely gyengíti, sápadttá teszi az egészséges emberi mértéket, ítélőképességet. A jó talaj azonban mindenütt adott. A szocialista érvényesülésnek nincsenek külön normái írott és íratlan törvényei, azok a szocialista erkölcsből erednek. Ezt kellene bátrabban, kényelmesség, közönyösség nélkül alkalmazni. De nemcsak a gazdasági, intézményi, párt-, társadalmi szervek felelős vezetőinek, hanem minden munkahely kollektívájának is. Az érvényesülés kulcsa a közösség kezében Van nálunk. Erre int és figyelmeztet a munkás levélíró, aki nem rö&tellte venni a tollat és megírni, amit tapasztalt, látott és gondolt az iskolában, ahol szülői értekezletre hívták. Az ilyen szólók teszik tisztábbá, emberségesebbé a hétköznapokat, mert a saját gondjaikon túl tudnak — és akarnak — a nagyobb közösség nevében, érdekében is interpellálni. Páll Géza Pech. (gratulálok ennek a link nőcinek. Becsapott, mint a szél a hátsóajtót. Másfél órája lődörgők itt, eszembe jut mindenféle hülyeség, megtanultam a srácok neVét, akik az amfiteátrumban fociznak, de a csaj sehol. Na, még várok. Amíg beérkezik a légközelebbi hatvanhatos. Nem szeretem, ha ürgének néznek. Mit képzel ez a kis szőke cafka? Tegnap este hazasegítettem a cüccát a Déliből, becsszóra megígéri, hogy ma délután háromkor találkozunk az amfiteátrumnál, és itt van. Mindegy, nem várok tovább. Eleget gyönyörködött bennem a halszemű váltóke- negető. De hova a bánatba menjek? Külföldi vagyok itt Óbudán. Elbambul az ember, amikor hirtelen nem tudja, hogy mit kezdjen magával. Le van sajnálva ez a link kis szőke lúd. Vegye feleségül a Botos Lőrinc. Jó, de attól én még bele- bolhásodok az unalomba. Menjek haza a Lágymányosra? Semmi értelme. A hajógyár egy köpés innen. Ohó, megvan! Itt lakik a Kiscelli úton a vén Petrik! Aranyos gyerek az öreg, jártam nála, megmutatta a házinyulait. Se asszonya, se gyereke, se kutyája, se macskája, de nyulai azok vannak. Amióta özvegyen maradt, azokat a radar fülű patkányokat babusgatja. Akart adni egy süldőt, de kiszaladt a számon, hogy büdös, nem kell. Halálra sértettem. Utána szóba se állt velem. Pedig egy százassal is tartozom neki, most jut eszembe. Nahát, egy utolsó tarthás vagyok. ez az igazság. Most megyek és megadom neki. Piszok dolog, ha valaki adja a süketet, amikor tartozik. Láttam egy párszor az üzemben, de mindig úgy jött ki a lépés, hogy éppen sóher voltam. De aztán eltűnt. Duzzogós egy kicsi't. Biztos rászóltak, hogy ne kóvályogjon annyit az öntőcsarnokban, még baja esik. Morgolódott miatta a művezető is, hallottam. Neki nem kell sok ahhoz, hogy sértve érezze magát. Ha a büszke^ ségét kilóra mérnék, leszakadna alatta a Lánchíd Egyszer nem engedték be a gyárba, mert új portás jött Csodára kiverte a huppot Hogy így, meg úgy, én, aki negyvenhét évig kuliztam a gyárban, én aki szakszervezetet csináltam, amikor Óbudán még mindenki svábul beszélt, ■ én, aki vöröskatona voltam, satöbbi. Irtó kevé- lyén verte a mellét. Beengedték, naná. Meg is értem az öreget. Vagány fiú lehetett. Amikor inas lettem, még öntőmester volt és úgy dirigálta a boszorkánykonyhát, olyan lezserül töltögette az acélt, mintha kakaót palackozott volna. Csak a szeme nem bírta már. A fél gyár hízelgett neki, hogy menjen nyugdíjba. Begorombult. Mégis letette a lantot, csóró Zoli bácsi. Piszkosul fájt a szívem, amikor kipakolta a szekrényét... Nem őt sajnáltam, mit jófiúskodjak magam előtt. Hanem arra gondoltam, hogy egyszer én is kipakolom a szekrényt. Akkor egy napig vénember voltam. Utána haverkodtunk össze. Hangyás már egy kicsit, kár lenbe letagadni. Miért húzta föl az orrát amiatt a szalmi- ákszagú csincsilla miatt? Viszont a százasát rég megadhattam volna, ez sem vitás. Most kvittelünk. Elcsalom a Fekete Medvébe, addig itatom sörrel, amíg el nem alszik. Irtóra bírja a sört. A svábokat hibáztatja, hogy azok szoktatták rá. Aha. Na, ez az a ház. Nem mondom, magasabb is lehetne. Ez az egész Óbuda olyan, hogy az embernek a köldökéig sem ér. Sehol egy lélek. Mégcsak az hiányzik, hogy a szőke lúd után itt is pofára essek. Hol az öreg? Akkora lakat van az ajtaján, hogy a váci f egy ház igazgatójának is fennakadna tőle a szeme. De a nyulak itthon vannak, hálaistennek. Borsólevelet zabáinak, egészen frisset, tehát az öreg itt piszmog valahol. Talán tudja ez a lapos mellű asszonyság, bekukkantok hozzá. Úgy számolgat azon a papíron, mintha álbankár lenne a LipótmezőrőL — Jó napot. Nem tetszik tudni, hol van a Petrik Zoli bácsi? — A temetőben. Ez hülyéskedik. — Na ne vicceljen velem. — Pontosan tudom, hogy milyen düddő pofát vágok. Nem hiszem, amit mond, de értem, hogy nem hazudik. — Tegnap ilyenkor temettük. Most számolom össze a pénzt, amit a fejfára adtak össze, mivelhogy házbizalmi vagyok. Senkije se volt. — Az nem egészen van így — tiltakozók sértődötten. Utálom ezt az asszonyt. Ejnye, vágjon már valaki pofon, hogy ne maradjak ilyen plöm-plöm. — Szólhattak volna az üzemnek. Na nézd, mindjárt megkapom a pofont. Dühösen felém löki az öklét a toliseprű. — Nekem ne beszéljen arról a tetves üzemről. Telefonáltam a párttitkárnak, de senki nem jött, hogy legalább a kalapját megemelje!... — Melyik párttitkárnak?... — Annak a kappanhangú- nak! Melyik funkcinak van nálunk kappanhangja? Ez a Vincéről beszél. Lehetetlen. Vincének valóságos Széchényi Könyvtár a feje, képtelenség, hogy éppen Zoli bácsi temetéséről feledkezzen el. De ha így van, én belelépek a gyomrába. Iszonyú tépést kap a melósoktól. Ekkora gyalázat nem volt a Római Birodalom bukása óta. Fuj. De te is hibás vagy, Zoli bácsi. Miért nem üzentél, hogy unod már a lélegzetvételt?... A százast adaadom az asz- szonynak. Nahát, hogy így kelljen adósságot visszafizetni... Most megyek és fölhajtóm azt a kappanhangú Vincét. Itt lakik nem messze, a Hévízi úton. Uj lakás. A kis feledékeny. Na megállj, drága párttitkár, kiforgatlak én a nadrágodból. Szép sors: negyvenhét év kuli, tizenkilencben csillagos csákó, aztán hírig a főkapitányságon, amennyi belefér, aztán a nagy megbecsülés, pecsni, duma, így Zoli bácsi, úgy Zoli bácsi, elkaparunk, mint a csavargót, aranyos Zoli bá- esi... Itt lakik a Vince. Tölgyfa- ajtója van réztáblával. Valami nyalizó lakatos íüserál- hatta neki. Megérdemli, én mondom. Jó hosszút csengetek, hadd húzza össze a görcs a fenekét. Hát ez meg mi?!... Pelenka van a kezében. Kár olya:r bambán nézni rám, nem szegyen a pelenkamosás. — Tudtad, hogy tegnap temették az öreg Petriket?... A pelenkát belepottyantja a lavórba. Egész elsápad, ahogy nagy nehezen leül a hokedlire. — Késő... Pajtás, elfelejtettem. Telefonáltak, de... az asszonyért kellett a kórházba menni. Lányom született... Tessék. Csak a fejét hajtogatja ez a nadrágos Bűnbánó Magdolna. — Pajtás, ne haragudj, semmi másra nem tudtam gondolni... Tőlem kár bocsánatot kérni. Nem volt nekem anyai nagybátyám, vagy bérma- apám az öregúr. Mit ténfereg már annyit ez a kappanhangú? Rossz nézni, mindjárt dülöngélni kezdek. Lehet itt valamit mondani? Semmit a világon. Megyek. Az utcán azért megállók, jó az ilyesmire sóhajtani egyet. Magamnak sincs sok mondanivalóm. Egy ember elment, egy ember megérkezett. Eny- nyi az egész. Nagy a haneur itt szemben, az iskolaudvaron. Asszonynak való lányok röplabdáznak. Azt hiszem, középiskolások. Csupa fény a combjuk, és röpül a hajuk, ahogy ugrálnak. Jaj, ha úgy rám bíznák... De szépek! Milyen jó lenne, ha még ezen az estén gyereket csinálhatnék a legszebbnek. Állítólag goromba az alaptermészetem, de soha nem bántanám, soha nem néznék oldalra, erre nyilvánosan megesküdnék Irigylem ezt a pelenkamoso Vincét. Na gyere, Zoli bátyám. Talán a Fekete Medvébe. Iszunk egy korsó sört. Leülünk egy kicsit pihenni. legalább addig se leszünk egy a» dük.^ Képzőművészeink vázlatkönyv éből. Kiss Attila rajza. £ - .... ________________________________________ Gerencsér Miklós: Óbudai délután
