Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

8. oldal KELET-MAGYARORSZ KG - VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971. október 8. Bállá László: QYALOQOSAN NYÍREGYHÁZA ŰJ EMLÉKMŰVEL GAZDAGODOTT. A FEGYVERES ERŐK NAPJÁN AVATTÁK FEL DAMJA­NICH JÁNOSNAK. AZ 1848—49-ES SZABADSÁGHARC hős tábornokának szobrát, (hammel jözsef FELVÉTELE.) Kevés a fiú Versenyre készülnek a táncklubosok A dagadt lábú, kövér öreg­asszony már talán tizedszer hajolt be a taxi ablakán: — Tíz kilométer az egész és biztosan volna utasa visz- szafelé is. — Egészen biztosan volna. Járhatnék oda meg vissza, ameddig csak tetszik. Akár reggelig. Csakhogy én is em­ber vagyok, és nekem is pi­henni kell. Sajnálom, lejárt a munkaidőm. A nappal nagy forgalmú, zajos autóbuszállomás most kihalt volt, néma — pedig még nem is járt olyan későre. Itt-ott még léze ígtek is em­berek; az utolsó autóbuszt várták ebbe, vagy abba az irányba. Az öregasszonynak nem volt már autóbusza. Ez­előtt fél órával ment el. Vál­tozott a menetrend. — Percek alatt megjárná... A sofőr nem válaszolt. Na mindegy... Gyalog neki­vágni a 10 kilométeres útnak (amely egyébként megvolt 14 is, csak a sofőrnek mon­dott tizet) később is ráér. Még vár egy pár percet, hát­ha jön egy másik taxi. Be­húzódott az állomás eresze alá. — Nem tudja, drágám, jön még kocsi? A munkáját már csak im- mel-ámmal végző pénztáros­nő megvonta a vállát: — Bajosan. Ez is csak be­tévedt ide valahogy. Olyan rosszkedvű este volt. Nyomasztóan hatott ez a néptelen, szürkeségbe bur­kolt hatalmas autóbuszállo­más is, a 2—3 várakozó im­bolygó alakja csak még le- vertebbé tette az embert. A sofőr mozdulatlanul ült a kocsijában. Cigarettázott. Csak tudná az ember, hogy mit ácsorog itt, ha már eny- nyire vágyik pihenni... És az öregasszony megint közelebb ment pár lépéssel. De a lányok előbb értek oda. Csak az imént libbentek be a kapun. Hárman. Kirán­dulók, turisták... Szorosan rá­juk simuló trikó, csak úgy dagad belőle a mellük. Sort. Az egyiknek a haja vörös Niagara. Ketten szőkék. de olyan hidrogénszőkék, majd­nem fehérek. — Na, szálljanak be... Mire az öregasszony fel­ocsúdik, már a kocsi el is indult, de hogy kimenjen az állomásról, először meg kell fordulnia, így a szitkok, át­kok még utolérik. És az öregasszony szájából csak úgy dől, csak úgy tódul. Az egész állomás zeng tőle. Az utolsó járat lekésésének keserűsége, a negyed órát tar­tó meddő rimánkodás a so­főrnek — ez most mind ott izzik az átkaiban. Hallják-e a lányok? Bizto­san hallják, mert a kocsi a sötétben lassan, óvatosan ka­nyarodik. Hallják, hogy az öregasszony a fejükhöz vág­ja: alighanem a kenyerüket is úgy keresik, ahogy a taxit fogják. A pucér lábszárukkal, trikójukat kidagasztó mellük­kel. Halija-e a sofőr, hogy mi­nek titulálják? Hogy utolsó­nál is utolsóbb jelzőket akasztgatnak rá? — Hogy ott forduljatok fel az első kanyarnál! Ezzel a jókívánsággal az öregasszony kiadta a dühét és elhallgat. De a taxi is ki­fordult már a kapun. Az után kiabálhat. Az asszonynak kis­sé kellemetlen is már, hogy annyira kikelt magából, an­nál is inkább, mert az állo­máson levők közül senki sem osztozik felháborodásában, senki sem vigasztalja. A vá­rakozók közömbösen róják tovább azt a 4—5 lépést jobb­ra, azután balra. Nem szól­nak. Tetszettek volna neki a lányok? — Utolsó rongyok! Szé­gyentelenek ! De várni már igazán nincs mire. Nekivág az útnak. Tíz, azaz hogy 14 kilomé­ter. Fájós lábbal. De talán útközben akad valami. Majd csak felkérezkedik valami kocsira. Egy kilométer... Kettő... Sehol semmi. Hanem az öregasszonynak nem is esik nehezére a járás. Viszeres, dagadt oszlop- lába valahogy szokatlanul könnyen emelkedik. Úgy lát­szik sikerült jó egyenletes, sem nem gyors, sem nem las­sú tempót felvennie. Valahol levághatták a ló­herét. Nem is tudja, hol, mert az út mentén kukoricatáblák húzódnak. Lehet, hogy egé­szen messze, de éjszaka a szé­naillat fantasztikusan nagy távolságra elmegy. Kellemes. Szinte frissít, hűsít. Nem, nem is fáradt... Egé­szen úgy érzi, mintha öreg, beteges hengerlába helyén olyan csupa rugany, csupa izom lábszár pattogna, mint annak a vörös hajú fruská­nak... Emlékszik, egyszer 6 is vö­rösre festette a haját. Vagy 17 éves lehetett. Neki is ilyen dús sörénye volt, alig tudott fésűt akasztani belé. — Kisasszony, a lángoló hajától megijednek a lova­im... Igen... Itt történt az is, épp ezen az országúton. Iste­nem... Vagy negyven évvel ezelőtt. Az öregasszony mintha még frissebbnek érezte vol­na magát. Mintha ez az em­lék valami konnektor volna, most bekapcsolódott, és az onnan áradó energia hajtja tovább. Először jött akkor ebbe a faluba. Ide helyezték a tanító apját és ő a szünidőre jött ha­za, a pozsonyi tanítóképző­ből. Az autóbuszt akkor is le­késte, az ég roggyon rá, de akkor nem sokat teketóriá­zott, mielőtt nekivágott volna a gyalogsétának. — Kisasszony, a lángoló hajától megijednek a lovaim. Egészen meghökkent, mi­kor a háta mögött megállt a bricska és megszólították. — Tudja mit? Inkább száll­jon fel, elviszem, mert még megbokrosodnak a csikók és engem is elragadnak. — Dehogy szállók, hisz azt sem tudom, hogy maga ki­csoda. — Én pedig már kitaláltam, hogy maga ki lehet. Az új ta­nítónknak a lánya. Én meg a pap fia vagyok. Hát csak A terelőkorlát végén átad­ta belépőjegyét, előreszök­kent, visszakézből megpöc­cintette a forgóvasat. Hétig szabad, hát megnézi a vásá­ron azt az aranysarut. Mora- vecz Ibi szerint júliustól a Váci utcában is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, sze­me elé kapta tenyerét, hu­nyorgott, csuklójáról lepat­tant a Dinitől kapott lánc. Mire föregyenesedett, fény­képezőgépek kattogtak, ve­zényszavak röpködtek, egy fehérbóbitás csöppség vörös szegfűcsokrot nyújtott felé, s egy köpcös szatír külsejű alak nevetséges pózba vágta magát. Mindenki mosoly­gott, barátságosan, s kissé idülten. Belőle kishíján ki­tört a nevetés; Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meg­hallja! Már-már odább állt, de aztán látta, hogy maradnia kell, helyére igazította a homlokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal.) Va­laki oldalba lökte, erre elvet­te a szegfűcsokrot, híradók­ban látott közvetlenséggel megcsókolta a csöppséget, s jóságosán pá-pát intett az egybegyűlteknek. Ekkorra már ezren is körésereglettek, szálljon fel nyugodtan. Még hálás is lesz nekem Géza bá­tyám, hogy nem hagytam kutyagolni... Igaz volna, hogy egy férfi meg egy nő már az első talál­kozáskor megérzi, hogy lesz köztük valami? Mert vele mindig így volt. Akkor is. Hogy milyen pompás érzés volt azon a repülő bricskán, Zoli mellett. Úgy hajtott, mint az isten: vadul, meré­szen, de biztonságosan. És mekkora szerelem lett a do­logból. Pedig mennyi bajjal- bánattal járt. Mert az ő ap­ja katolikus egyházi tanító volt, a Zolié református pap. Mindkét öreg a kenyerét fél­tette, hát ott vetettek nekik gáncsot, ahol tudtak. Talál­kozniuk sem volt szabad. De Zoli furfangos eszén nem le­hetett túljárni. Esténként ott adott neki találkát, ahol sen­ki sem gondolta: az apja templomában. A kórusbejárat a Zoliék kertjének a végéből nyílt, ott lopakodtak fel és ott ültek le, az orgona alatt, a kántor helyére, mert Zoli azt mondta, hogy ha a temp­lomba be is nyitna valaki, oda semmiképp se lát. És ott, az orgona alatt, a Zoli suttogása is úgy csapódott bele a templom némaságába, mint valami furcsa, földön­túli orgonaszó, és ez a külö­nös zene zsongíthatta el őt azon a szeptember estén is, amikor... Az öregasszony szinte ész­re sem vette, hogy az ország­utat rója, és hogy két falu maradt már el a háta mögött. A messziről ideáramló széna- illat még mindig kísérte, mint valami hű kutya: hol elébe szaladt, hol elmaradt mögötte... Egy pillanatra fel- rémlett az eszében a taxi is meg a három dagadó mellű turistalány, de újra feltörő dühe és felháborodása össze­keveredett régi kedves emlé­keivel, és olyan furcsa vala­mi lett belőle, mintha édes italt keserűvel vegyítenek. Egy pillanatra maga elé is képzelte a kocsit, ahogy tova- iramlik a három szép lány­nyal, de mintha lovak lettek volna elébe fogva, a sofőr ar­ca a Zoliéra hasonlított, a vörös hajözönt meg szinte a magáénak érezte. A kocsi vágtatott, vágtatott, az öreg­asszony meg szorgalmasan számlálta egymás mellé a lé­péseket. Az útszéli jelzőtábla a he­tedik kilométert mutatta. mikrofont toltak elé, a vásár megafonj ai recsegni kezdtek, aztán bemondták a nevét, üdvözölték, egy idősebb nő magnóra vette a hangját, né- hányan tapsoltak, több gye­rek autogrammot kért, egy hullaképű férfi rászólt: adja vissza a csokrot, mert meg­ismétlik a felvételt, fekete fatábla emelkedett arcma­gasságába, s ő követte az utasítást, a lámpák újabb forróságot lövelltek rá, a je­lenet ezúttal roszabbul sike­rült, a csokor széthullt és a kislány sírva fakadt. Még annyit hallott: — ha nem to- tojázod el az időt, én lehet­nék az egymilliomodik — protekcióra megy ez is — ne­kem mondja? — Látta volna a kutyakiállítást! — aztán a köpcös szatír újra pózba vágta magát, s ő egyszerre mindent megértett; ahá, szó­val ő az egymilliomodik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rájött, Nyíregyházán az Irodaház kultúrtermében szombaton délutánonként lányok és fiúk jelennek meg próbákon. Órákig gyakorolják a társas­táncokat. Nem tánciskola ez, hanem klub a javából. 1965 óta működik és célja az, hogy minél többen sajátítsák el mesterfokon a társastánco­kat. A városi KISZ-bizottság patronálásával kezdtek dol­gozni. Néhány év alatt nem egy sikert szereztek a város­nak. A kitartó munka ered­ményeként D, C és B osztá­lyos párok kerültek ki innen, akik országos és területi ver­senyeken képviselték a szé­pen táncoló nyíregyházi fia­talságot, Nem könnyű dolog a ver­senytánc. Akik a televízióban látták a szombathelyi nem­zetközi versenyt, azok meg­győződhettek erről. A ritmus pontossága, a szép tartás,, a hogy nem erről van szó, jegyszáma 945893, tehát fir- hang az egész, bizonyára ki­szúrták, látták, hogy ő a lcg- csinosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőselyem ruha is cuki, talán a krém­színű santungnál is jobb; sze­rencse, hogy ebédidőben na­pozni szokott, bár nyilván nem ezen múlt. Persze! Hal­lották énekelni, tudják a dizőzfelvételi eredményét, és most megjátsszék, hogy az egész véletlen! Azért nem volt teljesen nyugodt. Vala­mi, valami, valami, de mi­csoda? Nem stimmelt itt. Addigra ott ült egy fény­űzően berendezett pavilon­ban, körülötte néhány kivá­lasztott; újságírók, a rádió- és a televízió riporterei, no meg a szatír külsejű; ő für­dőit a krómnikkel csillogás­ban, nézegette magát a kör­befutó tükrökben, keresztbe rakta a lábát és közelebb hú­zódott egy kócos fiatalem­sikkes mozgás mind-mind követelmény, és ami talán még ennél is fontosabb: sok­féle figurát, variációt kell is­mernie a jól összeszokott párnak. A világszerte mind népsze­rűbb versenytánc Nyíregyhá­zán elsősorban a lányok kö­rében népszerű. Ez viszont kevés, hiszen mint köztudott: a tánchoz fiú is kell. Most folyik a szervezés, hogy a csinos és ügyes lányok mellé kellő létszámú fiú is jelent­kezzék. Az iskolákban ta­pasztalható a legnagyobb ér­deklődés. Ez érthető, hiszen a diákok számára a másod­évenként megrendezésre ke­rülő sárospataki diáknapok is bemutatkozási lehetőséget kínálnak. A nyíregyházi táncoslábú lányok és fiúk ezekben a napokban is próbálnak, ké­szülnek a soron következő te- rületi döntőre. berhez, akiről belépte pilla­natában megállapította, hogy jóképű. Röhöghetnékje el­múlt, fontossága tudatában határozottan és önérzetesen válaszolt a kérdésekre, rövid rábeszélés után hagyta le- fényképeztetni magát a vá­sárigazgatóság ajándékával, a nagyképernyős tv-vel, majd fanyalogva koccintott a tisz­teletére felbontott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az egész roppant mulatsá­gos és izgalmas volt, soha ennyire nem állt az érdek­lődés középpontjában, úgy tetszett, minden érette törté­nik, mindenki neki udvarolt, egyszerre hátborzongató kép­telenségnek érezte, hogy nemrég még azt fontolgatta, vegye-e meg részletre a külföldi szemceruzát, kirán- duljon-e Dinivel a Hármas- határhegyre, azért, mert gyermekkorukban együtt játszottak? Ez kevés a bol­Sumonyi Zoltán: A gondf-dan ifjúság emlékezete Tizennyolc éves fiú indul Szekszárdra a laktanyába, szeme hunyorgó gyanakvás, míg hallgatja a katonák ijesztgetését. Hátamögött az érettségi, felvételi az egyetemre — s tehetetlenül int kezével, ha kérdik: sírt-e az édesanyja. Bozót-haja előre áll, hosszan beszél a gitárjáról. Nem ismeri a jelzéseket, a rangét, sem a fegyvernemekét. Reggel egyenruhát viseli, leveti a hetykeségét, — nehezebb lesz, eltöprengő, mint az erősödő szarvasbikák. Walter R. Fúchs: Az új tanulási módszerek Az ismeretközlés első for­radalmát a könyvnyomtatás feltalálása tette lehetővé. Az ismeret, a tudás forrása mindaddig a nyomtatott betű maradt, míg... míg a gépek meg nem törték ezt az egyed­uralmat. Uj fogalmak terjed­nek széles körben, ^udovi- zuálís oktatás, oktatógépek, programozott tanulás. Uj eszközök állnak szolgálatba: a tábla helyére a képernyő kerül, a tollat a fényirón váltja fel, a magyarázatot újra meg újra elismétli a filmvetítő vagy a magneto­fon... Az új tanulási módsze­rek korunk pedagógiájának hatalmas távlatait körvona­lazzák. s W. R. Fúchs könyve — amelyet a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó jelentetett meg — mindazt összefoglaljál, amit e módszerekről ma tud­ni kell. A szakembernek és a lai­kusnak egyaránt sokat adó mű — rengeteg ábrával és képpel — részletesen elemzi az új tanulási módszerek mi­benlétét, felhasználásuk elő­nyeit, az oktatógépek és a tanuló kapcsolatait. Ismerte­ti a nemzetközi, elsősorban a Szovjetunióban és az Egye­sült Államokban elért ered­ményeket, az elektronikus számológépek térhódítását az oktatásban, s azokat a mód­szereket, amelyek az oktató­gépek közvetítésével új, szin­te meghökkentően hatásos le­hetőségeket teremtenek a ta­nulásra! az ismeretanyag gyors és alapos elsajátítására. A szer­ző, aki neves szaktekintély, élvezetes stílusban, a bonyo­lult összefüggéseket jól meg­világító történetekkel fűsze­rezve írta meg könyvét, le­hetővé téve így, hogy azt bárki haszonnal forgathassa. dogsághoz! Különösen neki, akinek gyönyörű alt hangja van, akiről egyöntetűen meg­állapították, hogy legszebb az érettségitablón, aki már többször állhatott volna ma­nökennek... Kihúzta magát, sajtókon­ferenciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gondolattól gyöngeség fogta el, hátrahanyatlott, drága jó istenkém! Mióta vágyott er­re, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem le­het igazságtalan, titokban készülődik; igaz, jobb lett volna, ha valaki előre értesí­ti, ámbár a meglepetés is kellemes; ez a kócos csuda pofa, milyen szép, szőrös ke­ze van, rá se rántson kis­lány, azt mondja, igya meg a potyát, és kész. Megszámol­ta: tizenöten voltak a pavi­lonban rajta kívül, csupa barátságos komondor, autós komondor, kivéve a szatír külsejűt, az inkább pincsi, de annak is van kocsija; kér­dezték, írtak és kérdeztek, ő már kezdett türelmetlenked­ni, de nem tudakolhatta meg, miféle suskus van itt; sóvár pillantásokat érzett a mel­lén, nyakán, combján, for­róbban sütöttek, mint a ref­lektorlámpák. Ittak, egy har­csabajszos fényképész elra>­<m) Gera György: Az egymilliomodik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents