Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

1971. október 3. KELET-MAGYARORSZAÖ — VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. oldal Népművelő a falun Világhírű festményekkel Lengyel művészek kiállítása Nyíregyházán ADOLF JAKUBOWICZ: BESZKIDEKI FALU. Ä KULTÚRA, a műveltség a társadalom fontos, produk­tív erejéhez tartozik, a gaz­dasági növekedés és a társa­dalmi haladás egyik alapve­tő követelménye. Ezért a szocializmus építésének fo­lyamatában annak részeként kell értelmezni a személyi­ség szocialista formálását, alakítását, a marxista—leni­nista eszmék meghonosítá­sát a tömegek között. Ez a célkitűzés egyértelmű, vilá­gos és összhangban áll a társadalom általános fejlődé­sének igényével. A megvaló­sítást azonban több ellent­mondás gátolja. Az egyik ilyen ellentmon­dás: művelődési intézménye­ink korszerűtlensége. A mű­velődési otthonok jelentős ré­sze a régi népművelési kon­cepciónak megfelelően épült, kisebb termek nélkül és így szakköri és klubfoglalkozá­sok számára, a népművelés új formáinak meghonosítá­sára alkalmatlanok. A két évvel ezelőtti új besorolás értelmében a falusi művelő­dési házak fele nem felel meg a korszerű követelmények­nek. Ez országos átlag. A másik ellentmondás: a személyi feltételek hiánya. Az ok: a falusi népművelői mun­kakörök nem vonzóak. Jel­lemző erre, hogy országosan ma is huszonöt-harminc szá­zalékos a fluktuáció, ennek következtében a képesítési rendeletnek — amely például egyetemi diplomához köti a •függetlenített művelődési ház igazgatói tisztét — nem lehet érvényt szerezni. Két szám­adat is meggyőzően bizonyít­ja ezt. Országosan a könyv­tárosok több, mint felének, a művelődésiház-igazgatók több, mint kétharmadának nincs megfelelő szakképesí­tése. Az okokat vizsgálva meg- állapíthatp, hogy a népmű­velők gyakori cserélődésének több reális oka van. Az egyik: a népművelőkkel szemben támasztott követel­mény és felelősség nincs arányban anyagi megbecsü­lésükkel. Átlagfizetésük ke­vesebb a pedagógusok fizeté­sénél, nem is beszélve a fa­lura kerülő műszaki, agrár- és orvosértelmiség kereseti lehetőségéről. A másik: a népművelők a társadalmi rangsorolásban igen alacsony szinten he­lyezkednek el. Kétségtelen, hogy szakmai tekintélyük — megfelelő képesítésük mel­lett elsősorban azzal nőne meg, ha a falu szellemi életé­ben legalább azt az önállósá­gát megkaphatnák, mint az iskolaigazgatók, vagy az or­vosok a maguk területén. Ez azonban ma még korántsincs így­A harmadik: a népműve­lők munkaköri kötelességei változatlanul körülhatárolat- lanok. Gyakran az irányító­szervező munkától kezdve — megfelelő segítőtársak híján — egészen a plakátfestésig terjed a művelődési házak igazgatóinak munkaköre. De vajon reális követelmény-e ez havi kétezer forint körüli fizetésért, ami a pillanatnyi országos átlag? A negyedik: a magasra szabott bevételi tervek a népművelőket gyakran saját igényeikkel szemben is meg­alkuvásra késztetik. Ebben az esetben egyébként is je­lentkezik az a belső ellent­mondás : komolyabb bevételt csak nagyobb befekt f sei, esztétikus, jól felszerelt, kor­szerű intézményekben tud produkálni egy igazgató. Ezek a feltételek azonban csak nagyon kevés helyen találhatók meg. S végül, ami szintén nem elhanyagolható tényező: a népművelők, fa­lusi letelepedését nem segí­tik — tisztelet a kivételnek — a helyi szervek a különböző szociális juttatások révén sem. Tény, hogy a falura köl­töző értelmiségiek közül a népművelők juthatnak leg­utoljára lakáshoz, ugyanak­kor, amikor a többszörös jö­vedelmi lehetőségekkel ren­delkező orvost kész lakással várják a falvak. Még a pe­dagógusokat megillető lakás- építési kölcsönből is csak el­vetve részesülhetnek. A TISZTELETDÍJAS nép­művelők esetében, ha más csoportosításban és más mér­tékben is, nagyrészt ugyan­ilyen problémákkal találkoz­hatunk. Pedig számuk nem jelentéktelen: országosan a művelődési házak vezetőinek közel kétharmada és a könyvtárosoknak több, mint kétharmada tiszteletdíjért végzi nagyon fontos mun­káját. Nem véletlen, hogy a pedagógusok nem szívesen vállalják a tiszteletdíjas nép­művelő feladatkörét, mert azzal — néhány száz forintos tiszteletdíjért — olyan gon­dot és felelősséget vesznek a nyakukba, amely meghatá­rozza egyéni, sőt családi éle­tüket is, mivel falun nép­művelni igazán csak az esti órákban lehet. Ugyanakkor sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülést nem kapnak olyan mértékben — ellen­szolgáltatásként —, ami egy­általán vonzóvá tehetné szá­mukra a falusi kulturális munkát. Annak érdekében, hogy a fiatal népművelők és könyv­tárosok szívesebben vallják a faluhoz kötődő hivatásukat, változtatni kellene társadal­mi helyzetükön, megbecsü­lésükön. Szükséges lenne számukra olyan kedvezmé­nyek bevezetése, amelyeket más értelmiségi kategóriákba tartozók kapnak államunktól falusi munkahelyük elfogla­lásakor. TÉNY: a társadalmi és gazdasági fejlődés teremtette' új lehetőségek nemcsak az emberrel, hanem annak mű-j velődésével szemben is új követelményeket támaszta­nak. Az új feladatokat azon­ban csupán a régi tudás bir­tokában megoldani már nem lehet. Csak a folyamatos tu­dásszerzés biztosíthatja, hogy lépést tudjunk tartani a gyors és egyre fokozódó üte­mű fejlődéssel. Ehhez azon­ban megfelelően képzett, munkájukat hivatásnak érző népművelők kellenek. Ez az igény viszont szükségszerű­en megköveteli nagyobb er­kölcsi és anyagi megbecsülé­süket, azt, hogy népművelő­nek lenni érdemes legyen. (P) Megszokott jelensége a megyeszékhely kulturális életének a Móricz Zsigmond Színház emeleti galériájá­ban meghonosodott, műfa­jilag változatos művészeti tárlat. Évente több tízezren ismerkednek meg olyan művészi alkotásokkal, ame­lyek a fővárosi kiállítóter­mek, galériák anyagából adnak ízelítőt. Az új színházi évad láto­gatóit három lengyel képző­művész 32 reprodukciós al­kotása fogadja. A Nyíregy­háza és a lengyel Rzeszów között mind színesebbé váló kulturális együttműködés során ismerkedhet meg a szabolcsi közönség a len­gyel művészek munkásságá­val. Előzménye ennek, hogy az elmúlt évben két sza­bolcsi festőművész — Soltész Albert és Krutilla József — részt vett egy lengyel művésztelep munkájában. A két szabolcsi művész munkáiból kiállítást is ren­deztek Rzeszówban. A lengyel reprodukciós kiállítás Adolf Jakubowicz, Nyikifor Krynica és Maria Gabryel Ruzicka munkái­ról ad színvonalas és szá­munkra különösen vonzó ké­pet. A három művész alko­tásainak közös vonása, jel­lemzője a lengyel táj, a ha­zai föld iránti mélyen gyö­kerező szeredet és elkötele­zettség. Művészi formavilá­guk, ábrázoló szenvedélyük, formajegyeik azonban há­rom különböző alkatú mű­vészt állítanak elénk. A naív festészet világhírt megért mestere, a már el­hunyt Nyikifor Krynica a naív művészekre jellemző tisztasággal, bensőséggel fes­tett táj, város, falu képei, fi­gurális munkái egy nagy egyéniségről vallanak. Nem hiába állították ki munkáit és vásárolták meg a világ leghíresebb képtárai, mú­zeumai Londontól Brasiliáig. A világhírű munkák színe- javának reprodukciói az ak- varell legbecsesebb példá­nyaival ismertetik meg a szabolcsi közönséget. A Rzeszówban élő — több varsói tárlaton is szerepelt — Adolf Jakubowicz ízig-vérig grafikus alkat, a rézkarc egyik leghűségesebb hazai művelője. Témái a lengyel, közelebbről a Szolinai hegy­vidékhez kötődnek. Alkotó- műhelyének is a természetet tekinti, gyakran keresi fel a Szolinai hegyeket, s örökíti meg a lenyűgözően szép ter­mészeti látványt, a természet és az őt átalakító ember munkáját. Egyik legismer­tebb képe, a Beszkideki falu, amelyért állami díjat is ka­pott. Korábbi, inkább lírai hangvételű és vonalú képei­vel szemben legújabb mun­káin expresszív látás és ki­fejezésmód, izgalom vibrál. Nem elégszik meg a lírai vonalvezetéssel, a képek at­moszféráját, hangulatát át- fűtik a művész szubjektív érzései, a kifejezendő tarta­lomhoz legjobban illő ex­presszivitás. A lengyel vendégművészek harmadik képviselője egy asszony, Maria Gabryel Ri- zicka. Tizenkét linómetszet­tel, erőteljes, markáns mun­káival vonja magára a fi­gyelmet. A művész már nem él, de műveit az egyetemes lengyel képzőművészet leg­jobbjai között tartják szá­mon. Elmélyülten, nagy műJ gonddal, realista szemlélet­tel alkotott. A lengyel művészek rep­rodukciós tárlatát október 10-ig tekinthetik meg a szín­házlátogatók. Délután nyitva áll az emeleti galéria az ér­deklődő, nem színházba me­nő közönség előtt is. Antalfy István: MUNKÁSSZÁLLÁS VASÁRNAP DÉLUTÁN A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon,, idenéznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának? Pihennek, otthoni dikón talán, vagy a szomszéddal, rokonnal beszélik a világ s maguk sorát... Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd. gadta, megbolondult? Aktfo­tót akar? Szó sincs róla!- Ugyan! Ne oda álljon, hát­tal a napnak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csoda­szép kis profilját, így jobban érvényesül az az ennivaló kis orra, valaki megfésülte, ne féljen, mamzel, húzza fel kissé a szoknyáját, rúzsozza ki a száját, mosolyogjon, lássék, hogy maga a legbol­dogabb az egész béketábor­ban, könyököljön a televí­zióra, így. A szatír-pincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sehr hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jól táplált, rózsaszín, illatos férfi, a kó­cos tolmácsolt, előre-hátra hintázott, nehezen találta a szavakat, újabb vaku, a csi­szolt tükörben egy pillanatra csak a lábak látszottak, ren­geteg nadrágos, összegaba­lyodott láb, behallatszott, hogy valakit keres a felesége Nyírszalókról, a dohányfüst úgy pöffent ki a szájakból, mint a haragos Etnából, elő­ször a kaviáros szendvicsek fogytak el, a férfiak közelebb nyomultak, közülük némelyik nyálkás volt és csigaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta Wien. Wien nur du allein, bekapcsolták a televí­ziót. Táncaene gomolygott, kavarodott össze a külső ze­nebonával, a kócos rátette kezét a száktámlára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka péti, mert szikra veti! — a szegfűcsokrot vá­zába kellene állítani, gon­dolta, s egyszerre szorongahi kezdett, hosszú, túl hoszú ideje ül itt, és a dizőzségről még szó sem esett, mit akar­nak hát ezek? Talán túlságo­san tartózkodó volt, talán túlságosan szűk szavú, vala­mit valamiért, mindenki sa­ját szerencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa... Hát ez re­mek! A televízióra siklott, rákö­nyökölt, kissé betörte a de­rekát, enyhén szétterpesztet­te lábát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szé­pen énekelt, a „Ciao bambi­no”-! énekelte, ezzel jelent­kezett a felvételire is, a zene­kar kifogástalan, meg tudta emelni a szakaszvégeket, pa­naszosan elnyújtani a kiál­tást, átélte az egészet, kishí- ján el is pityeredett, ciao, ciao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Dininél Skodája van, nem, inkább Opelje, vasárnap mór kirán­dulni mennek, esküvő a Ba­zilikában, nászút Velencébe, ciao, ciao bambino. Körülötte kiterült minden, a komondo­rok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elra­gadtatottan ráemelték, a kó­cos feje együtt járt a taktus­sal, kékzoknis lába porpama­csokat rugdalt, a szatír-pin- csinek kilátszott az elszür­kült szemfoga, sehr, sehr hijpsch, suttogta, az osztrák, s a harcsabajszos ismét lefény­képezte. Megtapsolták, aztán min­denki magának követelte — egész prima kis riport lesz — talán belefér az esti adás­ba — van címfotód? — eine echte Sängerin — ach! Szó­val dizőz akar lenni? — ö fesztelenül felelgetett, min­den kezdet nehéz, azért van­nak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lépett, drága kis kutyusok. Megpaskolta elra­gadtatott kis pofájukat, szét­osztotta köztük a szegfűcsok­rot, randevút adott a kócos­nak, ivott vele egy újabb po­hár pezsgőt, s félfüllel fi­gyelte, hátha shake követke­zik, akkor azt is bemutatja, egészen ki tud tekeredni, anélkül, hogy az éneklést abbahagyná. Még nem szürkült, de a tükrök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hulla­képű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak, — csupa gyönyörű emlékkönyv! — kint elalélt, ismét feltá­madt a zsibongás, egy arab úr az előre gyár«->tt elemek pavilonját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni, a harcsabajszos eltűnt, ő egyre türelmetlenebbül leste, mi következik. Angolkeringő következett, buta és ragacsos, egészen köréje csavarodott, alig ka­pott levegőt tőle, a kócos már nemcsak előre-hátra hintázott, alaposan beszívott, ledobok néhány sort, mond­ta, aztán elviszem a Tulipán­ba, ismeri? Ö füllentett: ki­lencig tart a kimenőm. Egy kicsit félt is: hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csi­nálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, ami­kor a góré ideküldött, per­sze, még nem tudtam... mit nem tudott? kérdezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kó­cos morgott, holnap nehéz napom lesz, le kell mennem Sümegre, rohadt egy pálya, s a kezdőkkel kiszúrnak, minden harmadik cikkemet közlik csak, ő szánalmat ér­zett iránta, szegény fiú, megértő akart lenni, de egy­re ott dorombolt benne, mi lehet a dizőzfelvételi ered­ménye? Egyszerre megcsappant a jókedve. Hirtelen mindaz, ami történt, áttekinthetetlen­nek látszott, zavarosnak és méltánytalannak, a szatír- pincsi eltűnt az osztrákkal, a tévé megátalkodottan az an- golkeringőt öklendezte, a kócos ásított, már villanyt kellett volna gyújtani, vala­mi elszorította a torkát. De ekkor végre shake kö­vetkezett, a levegő szikrák­kal telt meg, most vagy so­ha! ettől függ minden, a tévé elé lépett, kígyószerűen előre-hátra csavarodott. — Eltakarja a képernyőt! Megtorpant, remegett a lá­ba, kis híján elvágódott, a levegő megritkult, a komon­dorok szemében sárga fény villant, mind mögéje lesett, aztán már hallotta ő is, hal­lotta és látta: egy mélyen de- koltált szőke nő énekelt mö­götte. Odatámolygott egy szék­hez, tenyerébe temette «ar­cát. Az a nőstény meg csak sikongatott, rikoltozott, ő ki­lesett ujjai mögül, a helyi­ségre ormótlan árnyak ültek, de a szőke engesztelhetetle­nül folytatta, a kócos bam­bán vigyorgott, s mindenki közelebb húzkodta székét. Kérjek egy taxit? A sza­tír-pincsi mosolygott, de va­« lahogy már nem olyan ba-­rátságosan, hangja megérde- sedett, noha még egyre mo­solygott, ez most a legjobb tévé, mondta, prima a hang­ja, szerencsés kislány maga, hallja. Néhányan kezet fog­tak vele, a kócos tántorgott, tulipán, motyogta, majd éne­kelni kezdett, tulipán, sárga tulipán, az égimeszelő támo­gatta, egészen jó kis riport lesz, mondta a hullaképű. Tiszta szerencse, hogy nincs naponta vásár, doho­gott egy isme'_Ten, cigaret­tát mángorolt, Ti kipréselt do­hányt a földre szórta, ű el- nyűttnek érezte magát, égett a szeme, akár egy átlumpolt éjszaka után, hirtelen arra gondolt, hogy az egészet csak álmodta, megcsípte ma­gát, de a csípés fájt, s nem­csak a csípés, egyszerre min­dene sajogni kezdett. A pavilonban már egészen sötét volt, a tévére nézett, valaki éloltotta, ^ de a képer­nyőn még egyre ott riszálta magát a nőstény, őt eszelős düh fogta el, kibicsaklott be­lőle a zokogás, aljas banda! Aljas banda! Miért tették ezt vele? A taxi huszonöt forintba került, anyus lehordta, de amikor a tévét megpillantot­ta, összecsókolta örömében.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents