Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

8. oMal ^"tT VT MAGVMínTVSTUr} VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971. október SÍ. Bürget Lajos: MADARSIRATO A kisvendéglő igazi diák­tanya volt. Olcsó bort mértek itt és sört, kaptak a diákok, zónát és pogácsát, ha kellett hitelre is. ösztöndíjosztás idején vígan folyt az élet, aztán mind csendesebbek lettek a napok, összeültek az asztaloknál esténként, vi­táztak, beszélgettek és hall­gatták a Tanár Urat. Tanár Ur negyven körüli volt. Magas ember, kicsit hajlott háttal. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy rossz tar­tással. Haja őszült, a fején széthulló szálakat a lányok mákos tésztának nevezték. Arca hosszúkás, szeme álatt mély árkok. Boltozatos hom­loka volt a legimpozánsabb. Szeme felett két Mózes-du- dor okos emberről tanúsko­dott. Szép férfi lehetett va­laha: Most kissé gyűrött, fá­radt. Ruhája is úgy lóg raj­ta, mint amit rádobtak, in­ge nyaka rojtos, és mindig hiányzik egy-két gombja. Nem a lezser ember rendet­lensége ez. Az elhagyott és magányos férfi gondozatlan- sága. Minden délután hat körül érkezett. Kezdetben magában ült, majd összeismerkedett néhány fiúval. Lassan az egész törzsközönség ismerte. Tanár Ur valójában már nem volt tanár. Eltanácsolták az iskolából, ahol tanított. Most nyelvet oktat, fordítgat. A diákok szeretik Tanár Urat, mert ritka szellem. Po­lihisztor, talán az utolsó a mai világban. Görögül idézi Homéroszt, fejből mondja a logaritmust. a nyelvszako­soknak pillanatokon belül ír­ja meg dolgozataikat. Nem zseni, csak „jó fej”. Jó fej, akinek csak ki kell fizetni a litert, és egész este, éjfélig is, vagy azon túl is, mesél. Me­sél utazásokról, háborúról, tájakról, emberekről, kalan­dokról és történelemről. Ta­nár Ur kifogyhatatlan. Ami­kor először kezdte el törté­neteit, mindenki azt hitte, Tanár Ur átélte mindazt, amit elmond. — És akkor hajónk meg­közelítette a brazil partokat. Bal oldalon felettünk a Cu- korsüveghegy. Megjelent a révkalauz kis hajója. Vele együtt, mint cápával a piló­tahalak. érkeztek a kis csó­nakok, az emléktárgyárusok­kal... — Az utolsó zsetonomat tettem fel Monte Carlóban. Az utolsó zsetont, egyben utolsó pénzemet. Ha azt is elvesztem, ott maradok fillér nélkül. Kihúztam magam. Akkor még fiatal voltam, jól néztem ki szmokingban. Áll­tam feszülten, éreztem, ha­lántékomon kidagadnak az erek. A krupié megforgatja a korongot... Verejték ült ki a homlokomra. Most vagy soha. Ekkor érzem, hogy va­laki megérinti a vállamat. Idegesen fordulok hátra. Egy ékszerrel megrakott nő volt. Középkorú, de mégis szép... Uram, kezdte... — Feszülten ülök a repülő­gépen. Rápillantok az órám­ra. Már csak percek lehettek hátra. Azonnal ugrani kell. Még egyszer gondolatban fel­idéztük a térképet, az erdő­ségi, tájat, ahol földet kell érni. Nem tagadom, féltem. Leugrani az ellenség háta mögé, nem veszélytelen. De vállaltuk. ötfős csoportunk komoly feladatot kapott. A németek utánpótlási útvona­lait kellett megrongálni. El­hangzott a vezényszó. Még egyszer egymásra néztünk... — Accrában történt. Ülök szállodai szobámban, amikor bejön a szobaasszony. Fiatal néger nő. Népi szőttes ruha volt rajta, keble félig ki­buggyant a lepel alól. Udva­riasan. egy számomra isme­retlen nyelven azt kérdezhet­te, hogy nem zavar-e. Intettem a fejemmel Erre rendezked­ni kezdett a szobában. Nyu­godtan, ■ rendesen dolgozott. Percek alatt eltüntette azt a rendetlenséget, amit csak egy férfi képes csinálni. Tetszett, hogyan dolgozik. Odaintet­tem a hintaszékhez és meg­kínáltam egy kis szatmári szilvával. Az első korty után köhögni kezdett szeme könnybe lábadt. Aztán kiit­ta. Mutatta, hogy még. Töl­töttem neki. megivott egy jó decit. Még tett-vett, de lát­tam, munkájára már nem figyel... Majd hirtelen vet­kőzni kezdett. Ledobta a lep­let, és ott állt ébentesttel, meztelen... És Tanár Ur mesélt. Az akhájokról, Ptahról, az egyip­tomi istenről, Polükrateszről, a szamoszi zsarnokról, Bottá professzor ásatásairól, a zikkuratok építéséről, Nagy Sándorról, az Atlantiszról. Ontotta magából Wilde para- doxonait, bölcseleti eszme- futtatásai, a bonyolult intel­lektus ravasz játékai voltak. A diákok élvezték. Egy liter bor áráért mindent kaptak. Kalandot és színjátékot, szel­lemi tornát és vitát, lírát és szexet. Tudását csodálták, kalandjait és történeteit nem hitték. Tudták már, nem vele estek meg, de ezt soha nem mondták. Néha még rá­kérdeztek, bámulták rögtön­zéseit. Megértették, érezték, hogy a Tanár Urnák ezek az esték jelentik az életet. A részben átélt esetek, a ki­gondolt illúziók meséi, az így megélt kalandok. Meg nem valósult álmok, ki nem élt vágyak, el nem ért célok így lettek számára valóság­gá, , sikerré, beteljesedett igazságokká. Nem hazudik, csak álmodik, — mondták és tisztelték az álmait, csodál­ták hitét, mellyel meséin függött. Gondolkoztak róla, boncol­gatták Tanár Ur rejtélyét. De kérdezni senki nem mert, senki nem akart. Tudták, va­lahol mélyen titok lappang, az egykor kiválp ember tra- ^ gédiája. Hallani nem lehetett semmit róla, más városból menekült ide az ismeretlen­ségbe. Jóformán senki nem ismerte, legfeljebb látásból. Látták nyári estéken, amint a kertségek kis utcáin csa­tangol. Egyedül, mindig egyedül. Látták zuhogó eső­ben poroszkálni az erdőbeh. Látták egy-egy kocsmában, ahol hordárok és favágók tár­saságában itta meg féldeci­jét, és maga elé nézve hall­gatta szavukat. Tudták, hogy valahol a város szélén lakik egy kis hónapos szobában. Várták most is, mert Tanár Ur könyvét pótolt és színpa­dot. Most este is megérkezett. Pontosan. Már ivott valahol. Mohón nyúlt a pohár után, kettővel is felhajtott. — Órát tartottam abban a gimnáziumi osztályban, ahol osztályfőnök is voltam. La­tint tanítottam nekik. 36-am voltak, csupa fiú... Caitullust tanultuk. Ismeritek Catul- lust? Honnan is ismernétek? Öt, aki a legszerelmessbb volt és a legmegcsalatattabb. A legnagyobb, akit mégis becsa­pott Lesbia, a római kurti­zán, a világ prostituáltja. Nem, nem volt Lesbia mindig kurtizán. Nem, rendes nő volt, aki bűbájos alázattal fogadta a költő minden sorát. Nő volt, aki megsiratta kedvenc madarának halálát. És Catul­lus. szerelmesen és bánatosan megírta legszebb versét: Pas­ser mortus est... Meghalt a madár. A kedvesem madara. Siratta a madarat, és siratta Lesbia könnyét. Ezt magya­ráztam. Magyaráztam, de hogyan? Részegen. Én, aki azelőtt soha nem ittam, ré­szegen mentem az órára. Ültem és gondolkoztam. Ma sem tudom hogyan, de könnyezni kezdtem. Passer mortus est... mondtam és csendesen körülnéztem. Az osztályban síri csend volt. Passer mortus est... mondtam még egyszer. Aztán nehezen felálltam. — Jöjjenek ki az orvosgye­rekek ! Csend volt amikor a három fiú felállt. Lassan, bizonyta­lanul indultak felém. Min­dig nagyobbnak láttam őket. Mintha óriásokká nőnének. Tudom, káprázat volt az egész. De akkor úgy megijed­tem, hogy hátrálni kezdtem. Lassan a tábla felé. A három fiú jött. Pár lépésre előttem megálltak. — Kinek van közületek motorja? Ketten jelentkeztek. — A harmadik helyreme- hpt. Szóval nektek motoro­tok van? És talán oldalkocsi is van hozzá? — Nincs tanár úr. Oldalko­csink nincs. Szólómotorok. — Jó, szólómotor. Talán úgy szól, mint egy kismadár? — Igen tanár úr. Mint egy kismadár. — Akkor biztos tudjátok a mai leckét'is? Az is valami madárról szól. — Igen — szól az egyik. Passer mortus est... Irta Ca­tullus. — Talán fordítanád?! — Passer mortus est... Pas­ser, deliciae meae puellae... Meghalt a veréb, a kedvesem verebe... — Veréb? Verééb? A dok­tor úrnak Lesbia madara ve­réb? Csak úgy, egyszerűen veréb? Lehet, hogy a maga szólómotorja úgy szól, mint egy veréb, de ez nem az! Ta­karodjon a helyére, doktor úr!. Az osztályban síri csend lett. Senki nem értette, mi történt. A másik felelő idege­sen gyűrögette a könyvét. — Meghalt a madár, kedve­sem madara — kezdte. — Meg, meghalt bizony! Meg­csalatott Lesbia, megcsalatott Catullus. Passer mortus est. így bizony ' doktor urak. Megcsalva és könnyezve élt ez a Catullus. Akikről maguk semmit sem tudnak. Mert maguknak motorjuk van, és nem madaruk. Maguk a ma­darak. Majd maguk is felfor­dulnak egyszer. A motorjaik­kal. De nem, magukat nem fogja megsiratni a világ leg­nagyobb költője! Magukról nem készül vers. Még sírfelirat se. Passer mortus est. Maguk­nak ez semmi! Egy világos pillanatban megértettem, őrültség amit teszek. A tanítványaim saj­náltak. Ha nem is tudták, de érezték, valami történt Öra végén körülvettek, kikísértek a folyosóra és az utcára. El­indultam. Azt hittem haza­felé, de nem. Eltévedtem. El­tévedtem a kisvárosban, bo­lyongtam hegyre menő kis utcákon. Betértem minden utamba eső kocsmába. Nem tudom mennyit ihattam meg. Késő délután volt, amikorra hazaértem? Haza? A lakás­hoz, ahol laktam. Immáron egyedül. Térítőktől fosztott asztalok között, kirántok, nyi­tott ajtós szekrények árnyé­kában. Hazaértem?! Még ta­láltam egy korty rumot ott­hon. Felhajtottam és tömi kezdtem mindent, ami ke­zem ügyébe akadt. Poharat és vázát, tányért, üvegeket. Törmelék és cserép yolt a padló. Passer mortus est, sza­valtam hangosan. Passer ■mortus est— ismételgettem. Majd újra elindultam. Ki a- utcára. Ki az országúira. El indultam abba a kis falub" ahonnan eljöttem gyermek koromban. Mentem, boti" dozva, és nem volt más go" dolatom, mint Lesbia és Cr tullus, a kismadár, akii el pusztult. Sötét volt. Autós.'.' kiabáltak rám, mert imbo lyogtam az út közepén. Men tem és mindjobban fáradtam Lefeküdni, lefeküdni, lefe­küdni. Csak ezt kívántar már. Lesbiával, mindegy hogy hová. Ide, ide az út szé­lére. A fűre. A porba. Talán el is aludtam. Mada­rakkal álmodtam, üveges szemű halott madarakkal. Könnyeztek, mint Lesbia. Az­tán Catullus jött és hátba vert. — Mi van fiú, téged is megcsaltak? Ne is törődj ve­le: Lesbia is kapualjakban és ámyékszékek mellett árulta szerelmét öregkorába!. Meg­írtam azt is. Ne is törődj ve­le. A te Lesbiád is így jár majd. Árnyékszók és kapualj. Álmodtam és hallottam az elsuhanó autók zaját. A ke­rékpárok csengőjét. A moto­rokat. És hallottam, hogy megszólal egy hang is felet­tem: — Részeg. Részeg disz­nó. A hang a feleségemé volt? Az én Lesbiámé, aki el­hagyott? Egy motoros orvos­sal. Kanualj és árnyékszék. Részeg disznó. Feltápászkodtam, mert na­gyon hűvös lett. Éjszaka volt, csillagos éj. Senkit nem lát­tam. Se Lesbiát, se az én Les- biámat. Csák messziről puffo- gott már egy motor hangja... Megitta a maradék borát felállt. Kitámolygott a kocs­mából. A fiúk tudták: Tanár Ur története igaz volt Kiadta magát nekik. Felfedte titkát. Megcsalta magát Nem is látták többé. A művészi ipar múzeuma AZ IPARMŰVÉSZETI MUZEUM ÜLLŐI ÜTI PA­LOTÁJA. „A világ valamennyi ipar­művészeti múzeuma egyazon programmal indult; írja Ra- disics Jenő, a mi Iparművé­szeti Múzeumunk első tudós igazgatója — egybegyűjteni az iparművészet múltjának jellegzetes és kiváló emlékeit, ezek segítségével, mint taní­tóanyaggal, mely eszmei tar­talmánál fogva alkalmas irá­nyításra, s rég elfeledett technikák felelevenítésére, fejleszteni korunk iparmű­vészetét, fokozni versenyké­pességét, s a közönség ízlését nemesíteni.” Ez volt a programja a magyarországi iparművésze­ti múzeumnak, akkor, anji- kor 1896 október végén meg­nyílt az Üllői úti palota, s már akkor is, amikor az 1872-es országgyűlés első íz­ben szavazott meg nagyobb összeget a gyűjtemény meg­alapítására. Külföldön — Európa-szerte — királyi gyűjtemények ve­tik meg az alapját a nagy múzeumoknak. Nálunk az uralkodók egykori gazdagsá­gából, a mecénások gyűjtésé­ből — ami a török háborúk dúlása után megmaradt a XIX. századra, az is Bécsbe, külföldre került. A múlt szá­zadban alapított közgyűjte­mények alapjait főurak, egy­házi fejedelmek, lelkes mű­barátok adományai vetették meg. Pulszky Károly, Ráth György és Radisics Jenő ér­deme, hogy Iparművészeti Múzeumunkat a nagy euró­pai múzeumokkal egyenran­gúvá fejlesztették. Műgyűj­tők adományozták a múze­umnak féltett kincseiket. Bu- bics Zsigmond 700 darabból álló holicsi és tatai fajansz gyűjteményét, Egger Henrik ötvösmunkákat, Nemes Mar­cell antik római üvegeket, Glück Frigyes kulcs- és evő­eszköz-gyűjteményt, Berger Salamon kétezer délszláv hímzést, a múzeumhoz kerül­tek az Eszterházy-kincsek, a Győri Székesegyházból a XVI. századi alakos falkár- pii 1 Majd százéves iparművé­szeti gyűjteményünk előbb a Nemzeti Múzeum lépcsőhá­zában, majd később a Su­gár úti régi Műcsarnok (ma Népköztársaság útja 69—71) alagsorában tengődött. S csak 1893-ban kezdték el építeni Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint az Iparművészeti Múzeumot és iskolát. Három évig készült az Üllői úti palota, s csak a millenniumi ünnepségek utolsó eseményeként 1896 október végén helyezték el a zárókövet. Amikor 1897-ben a múzeu­mot a nagyközönség részére is megnyitották, így írt a Vasárnapi Újság: „Lechner Ödön és Pártos Gyula kül­sőleg is kifejezni kívánták az épület célját és a megszokott építési stíl helyett mást al­kalmaztak. Magyarost óhaj - tottak nyújtani. De magyaros építészeti stíl nincsen. Föl­használták hát a keleti for­mákat, a kerek és csipkés boltíveket, ablaküvegeket, a magyar díszítésnek régi em­lékeit, amelyeket hímzések, festések őriztek meg”. Sok ellenzője akadt az építészek elképzelésének, kü­lönösen a homlokzatot borí­tó Zsolnay-féle pirogránit al­kalmazását találták merész­nek, szokatlannak. A zomán- cos fényben ragyogó virágos, tulipános cserepek végül mégis ott díszletnek a palo­tán — hirdetve, hogy a mű­vészi ipar múzeuma számá­ra elsősorban a hazai ipar­művészet termékeit kívánják felhasználni. A belső építészet folytatja a külső magyaros-keleties stílus elemeinek alkalmazá­sát. Az ablakok, az ajtók, a lakatosmunkák, mind ilyen minták után készültek. „Az épület belseje látvá­nyosság — folytatja a Va­sárnapi Újság kritikusa — tágas termeivel, nagy vilá­gosságával, kedves és finom részleteivel. Az építész nem minél több termet akart épí­teni, hanem nagyobb terüle­teket keresett, ahol a gyűj­teményeket csoportosítani, minden oldalról megtekinte­ni lehet. Kitűnő megoldás a fedett udvar, mely voltakép­pen egy nagy terem, alul körös-körül folyosókkal, ezek között karzattal. A múzeum Üllői úti hom­lokzata fölött uralkodó kupo­la az épület belsejében is kitűnően érvényesül, mint a világosság forrása is és mint látvány, mert a földszintről egész háromemeletnyi ma­gasságban végigláthatni a kupola belsejében, föl egé­szen a virágos üvegfedélig. Csupa sárga majolika borít­ja az Üllői úti főbejáratból nyíló előcsarnokot, melynek egyik oldala az utcára is szabad, s az utcai közleke­déstől mindössze vasrács zár­ja el. Olyan, mint egy ká­polna”. Az első évtizedek nagy si­kerű kiáll''t-ísíi közül érde­mes megemlíteni néhányat: brit iparművészeti, erdélyi és , török szőnyegek, francia bú­torok, három évszázad di­vatja Közel- és Közép-Kelet újabb kori iparművéézete, lett, svéd, francia iparművé­szeti bemutatók. A múzeum legértékesebb tárgyait az első évek leltára így sorolja fel: kőszegi pati­ka a XVIII. századból, sü­megi könyvtárterem, sólyi templomkarzat, toki, maksai mennyezet, ugyancsak XVIII. századi francia és ma­gyar bútorok, holicsi és ha­bán fajansz, francia és né­met porcelánok, angol kő­edények, keleti és erdélyi szőnyegek, gobelinek, rene­szánsz textilek, régi magyar virághímzések, erdélyi és európai ötvöstárgyak, régi magyar könyvkötések, kö­zépkori elefántcsont-faragá­sok, mézeskalácsformák. Jövőre, amikor a gyűjte­mény alapításának 100. év­fordulóját' ünnepük — kiál­lításon mutatják be a múze­um legszebb, legértékesebb műkincseit. Kádár Márta lohn Reed: A FELKELÉS (RÉSZLET) November 7-én. szerdán későn keltem. A Péter-Pál erőd felől éppen a déli ágyúszó hallatszott, amikor a Nyevszki.jen végigmentem. Hideg. barátságtalan idő volt. Az Állami Bank lezárt kapui előtt szuronyos kato­nák álltak. — A kormány emberei vagytok? — kérdeztem tőlük. — A kormánynak mór be­fellegzett! Szlava bogu! (Há­la istennek 1) — Ennél töb­bet nem tudtam meg tőlük... A villamosakról fürtökben lógtak az utasok — férfiak, nők. gyermekek. Az üzletek nyitva voltak és mintha az utca nyugodtabb lett volna, mint az előző napon. Éjsza­ka a házak falait új. feike- lésellenes plakátokkal ra­gasztották tele — a parasz­tokhoz. a katonákhoz, a pet- rográdi munkásokhoz inté­zett felhívásokkal. A Morszkaja sarkán bele­ütköztem Gomberg kapi­tányba. egy mensevik „hon­védőbe”, a párt katonai osz­tályának titkárába. Arra a kérdésemre, hogy a felkelés valóban megtörtént-e már, fáradtan. vállvonogatással válaszolta: — Csórt zna.iet! (Az ördög tudja!) Meglehet, hogy a bolsevikok a kezükbe kaparintják a hatalmat, de három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra alkalmas em­bereik. Talán jó is. ha en­gedjük. hogy megkíséreljék, legalább belebuknak... A Szt. Izsák tér Sarkán lévő ,katonai szálloda előtt fegy­veres matrózok álltak. A szálló halijában sok fel-le sétálgató, vagy suttogó han­gon beszélgető fiatal tisztet láttam: a matrózok nem en­gedték ki őket a kapun... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt. Rajta vörös zászló, újonnan ráfestett vörös betűk; SZRSZD (Szovjet Rabocsih Szoldatszikih Gyeputatov). A Szt. Izsák téren ágyúkat ál­lítottak fel. A Nova.ia ulica torkolatában barikádot emel­tek: ládák, hordák, egy régi ágybetét, egy vagon, A Moj- ka rakpart végét farakársal torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé magasodó farönkök... — Gondoljátok, hogy itt harcra kerül sor? — kérdez­tem. — Bizony, mégpedig ha­marosan — felelte egy kato­na idegesen. — Jó lesz. elv­társ. ha elmegy, mert köny- iiyen baja eshet. Abból az irányból fognak jönni — mutatott a, tengerészeti hi­vatal felé. — Kik fognak jönni? — Azt nem tudnám meg­mondani. testvér — mondot­ta, és köpött egyet. A palota bejárata előtt katonák és matrózok csopor­tosultak. Egy matróz beszá­molt a köztársasági tanács végóráiról. — Szépen besé­táltunk és minden ajtóhoz katonát állítottunk. Odamen­tem az ellenforradalmár kor- nyilovistához. aki elnökölt: — Nincs többé tanács. Men­jetek haza!... Nem messze tőlem egy csomó katonától körülvéve, tábornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents