Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
Vasárnapi melléklet Asszony a közéletben A jelenség nem új: nálunk mind több *7/Jcnak az asszonyoknak a száma, akik közéleti tisztséget töltenek be. Kérdés azonban, mit szól ehhez a férj? A fokozatosan megvalósuló egyenjogúság megteremtette ugyan a lehetőségét annak, hogy a nők közül mind többen kiváljanak és különböző társadalmi posztokon tevékenykedjenek. Ha engedi őket a férjük. Szó se róla, többnyire engedi. Erről vallanak azok az adatok, amelyek a nők számának emelkedését tükrözik a választott szervek egész sorában. Talán elegendő utalni rá, hogy négy évvel ezelőtt a tanácstagok között 18 százalékos volt a nők aránya, a legutóbbi választások után pedig 23 százalék. Közelebbről azt jelenti ez, hogy a megválasztott 68 ezer 646 tanácstag közül 15 848 a nő. Hasonló az arány az országgyűlésben, ahol a 352 képviselő közül 84 tartozik a szebbik nemhez, az összlétszám 23,9 százaléka. A férfiak úgy általában örülnek is ennek. Általában. De más az elvi egyetértés ez esetben, s megint más, ha nincs készen a vacsora, mert történetesen az asszony gyűlést tart. A gyerekek nem tudják befejezni a leckét, várják anyut, hogy segítsen. Nincs minden a helyén a lakásban, a ház körül, (kivált, ha az ember azt keresd, mi az, amibe beleköthet), mert a fogadóóra, az emberek ügyes-bajos dolgainak intézése nem hagyott elég időt feleségének a házi munkára. Helyenként komoly nézeteltérések forrása az ilyen és hasonló apró mulasztás, ami — kivált faluhelyen — olykor sűrű békétlenséggel járhat a házastársak között Igen, mert a férjek — nincs mit tagadni ezen — mindjárt a tekintélyüket féltik, tisztelet a kivételnek. Némelyikük egyenesem féltékeny a felesége népszerűségére, társadalmi sikerélményeire, s — uram bocsa’ — még talán irigység is fészkelődik benne. Azonkívül élhet — mint ahogy él is bennük olyan érzés: miért nem nekik sikerült szószólónak lenni, közéleti tisztségbe kerülni, elvégre mégsem ugyanaz, ha a férj jár haza későn, mint amikor a feleség. Mert amíg az asszony otthon van, nem borul fel a családi élet egyensúlya, nem hűl ki a tűzhely, az otthon melege. Ugyanakkor, valljuk be, ha a férjre vár, hogy ne hagyja a tüzet kihűlni, méltóságán esett sérelemnek fogja fel, megértés helyett felháborodik, s hajlamos rá, hogy elveszítse türelmét Az ilyen magatartás alapja az önzés, a régi, sőt régen elavult értékítélet, amely az asszonyt a konyha és a hálószoba szűk falai közé zárba. , Aki nyitott szemmel jár, látja a házasságban megnyilvánuló életközösség új vonásait, a férfi és a nő kapcsolatának gyökeres átalakulását. A nő társadalmunkban nem csak úgy egyenrangú, hogy joga van ugyanannyit, vagy számos esetben többet dolgozni, mint a férfinak. Gondolkodása érettségét, fogékonyságát, közösségi ambícióit tekintve sem marad el az esetek többségében a férjek mögött. (Vagy ha igen, ez legtöbbször a kapcsolat felbomlásához vezet.) Nem olyan nehéz ezt elismerni. Hiszen egy falun belül is nagyon sok példa akad rá. A példák mellett persze ma az is szükséges, hogy legyen erőnk engedni abból a megint csak régen elavult fura és mindinkább anakronisztikus rátartiságból, amelynek közkeletű neve: férfiúi hiúság. Manapság élég sok embert tesz nevetségessé az ilyen — magát mindem vonatkozásban fölénybe helyezni ^ívánó viselkedés. Aminek örökös mottója az, hogy „ki viseli a kalapot”? Ott, ahol az egyetértés, a békesség és — ne féljünk leírni a szót — a szeretet megvan, ez a kérdés nyilvánvalóan fölösleges. A férji tekintélyt ugyanis nem csorbíthatja a feleség társadalmi előmenetele, az, hogy a közösségi ügyek intézésében tanúsított rátermettsége alapján bizalommal fordulnak hozzá az emberek. Sőt, a feleség ilyen jellegű sikerei felett érzett öröm, netán büszkeség, inkább növeli a családfő tekintélyét, mint az indokolatlan tekintélyféltés. Egyébként pedig mindenki tudja, a családi életben a család bármelyik tagjának az öröme — közös öröm. A közéleti szereplés örömét — mert azért ilyen is akad — az élettárs éppen úgy átérezhetá, mintha ő állna a dobogón. Természetes, hogy az ilyen helyzetekben a családra némiképp több otthoni feladat elvégzése hárul. Ezen kár lenne fönnakadni, hiszen a korszerű életforma térhódításával ez elkerülhetetlen. Azonkívül így a becsületes. Nyugodtan állíthatjuk: igen kevés ma már az olyan házi munka, amit kizárólag a feleség végezhet. Nem fogadhatjuk el természetes állapotnak, ha családfő és gyerekek egyaránt mindennel az édesanyára várnak. Manapság sokat beszélünk a társadalmi demokratizmus fejlődéséről. A több mint tizenötezer női tanácstag jelenléte, szépen bontakozó tevékenysége is ezt a fejlődést igazolja. Közülük azonban többeknek szükségük van az „otthoniak”, elsősorban férjük nagyobb megértésére, cselekvő segítségére. Ne bánjunk hát szűkmarkúan ezzel a segítséggel. Ismerjük el, amire mostani éveink tanítanak. A közéleti szereplés nem a férfiak privilégiuma többé, és nagyon, jó, hogy társadalmi méretekben elmondhatjuk ezt. Kovács Imre Északi korút (filc). Krutiüa József, Balsa Maximum J ános bácsi elégedetlen. Nem régóta, csak néhány hete. Azóta, amióta azt olvasta az újságban, megszületett az új alapbérrendelet. És 22 forintot is kaphatnak a munkások órabérként. Az újságíró kolléga, aki a rendeletet kommentálta, felhívta rá a figyelmet: a maximum csak azoknak jár, akiknek valóban arany kezük van. Ezermesterek. János bácsi, aki egyébként 58 esztendős, s eszébe sem jutott ke- vesellni a fizetést, megelégedett a 12,5Ó-nel. mert egészen jól megél belőle, most azt mondja: mikor adják már azt a 22 forintot? A szövetkezet elnöke, ahol János bácsi dolgozik, előbb szidta az újságírókat, hogy minek izgatják a dolgozókat, aztán szidta János bácsit, hogy. minek, olvas újságot, végül aztán rákényszerült, hogy kerek-perec megmondja az öregnek: ő bizony, soha nem fog kapni 22 forintos órabért Igaz, elégedettek a munkájával, mindig számítani lehet rá, tmk-lakatos létére megcsinál egy egyszerűbb munkát az esztergapadon is, kicseréli adandó alkalommal a biztosítékot, sőt, ha egy fél négyzetméteres darabot le kell vakolni a műhelyfalon, azt is elvégzi. Ennyit, s nem többet. Ezért kapja a 12,50-et, ami, ha jól meggondoljuk, nem is kevés. János bácsi azonban közölte, hogy szerinte az elnök ténybeli beismerésbe esett. Elismerte, hogy ő ezermester. Következésképpen jár neki a maximum. Vagy nem? Nemmel válaszolt az elnök, s azóta János bácsi alig fogadja a köszönését. Ez még nem lenne baj, de az igen hogy kiderült: egy ilyen tapasztalt, idős munkásnak, mint János bácsinak sincs önkritikája. A maximumra értékeli magát. És jóllehet egyébként elégedett ember lenne, most elégedetlen, mert mások nem értékelik őt a maximumra. Sajnos, nem ő az egyetlen ember széles e hazában, aki úgy véli, a lehető legtöbb jár neki. Elég sokan vannak — vagyunk? —, akik mindig csak fölfelé néznek. És nem akkor, amikor a teljesítményről van szó, vagyis nem azért mérgesek magukra, mert mások többet és jobban képesek dolgozni, hanem mert másoknak ebből-abból, amabból több jut. Tisztelet a kivételnek, de az új lakásba költözők általában csak úgy fél évig. nyolc hónapig örülnek zavartalanul sz új otthonnak. Aztán elkezdenek sóhajtozni. Elismerik, hogy szép, szép az új lakás, jó a távfűtés, kitűnő, hogy éjjel-nappal folyik a meleg víz, de ha az egyik szoba nagyobb lenne, mint a szomszéd városban az ottani lakótelepen, akkor ugyebár... Vagy, ha ők is kevesebben lennének, mint a szomszédok, akiknek csak egy gyerekük van, akkor ők. is jobban elférnének, mint így két gyerekkel. Ha valaki üdülési beutalót kap, mondjuk a Balaton mellé június végére, azon sóhajtozik, hogy július végén biztosan sokkal melegebb lesz. Ha július végén mehet, akkor viszont a júniusiakat irigyli, akkor sokkal kisebb volt a zsúfoltság. Sok embernek az új kabáttal az a baja, hogy nem szőrmebunda, a szőrmebundával, hogy nem perzsa. S érdemes felfigyelni rá, miként csúfolják nálunk azokat, akik végre Trabanthoz jutottak: ez a legkisebb kocsi a magyar utakon, a csípős köznyelv szerint tehát tulajdonképpen nem kocsi. § közben elsikkad a lényeg: egyre több olyan ember vehet magának autót, ha kicsit is, aki azelőtt még arról sem álmodhatott, hogy rendszeres villamos- vagy autóbuszutas lehessen. Hát, ez sehogysincs jóL Az emberek egy része szüntelen elégedetlenségével meg- mérgezi a saját maga eletet, a ezzel a környezetéét is. Természetesen nem arról . van szó, hogy lei-ki ne töreked- i jék többre. Bizony, többre kell vágynunk, és vágyunk is. Ez azonban csak akkor hozhat eredményeket, ha amikor megnézzük a maximumot, nem feledkezünk el másról sem. Nevezetesen arról, hogy hol tartunk mi és környezetünk, milyenek a lehetőségeink, s mi az, amit mi magunk személyesen elértünk, önkritikára b’zony nagy szükség van. Az öntudat és önérzet nem jelentheti azt, hogy saját magunk kritikát- lan bírái legyünk. S nem táplálhatja az irigységet sem. A társadalom már olyan, hogy nem mindenkinek jut egyformán • a javakból. És különösen nem mindenből egyformán. Nemcsak jogtalan, hanem dőreség is, -ha valaki magának mindenből a maximumot követeli. Az ilyen emberek szoktak aztán életörömből és másból is a minimumhoz jutni. János bácsinak, aki most a maximális alapbérre áhítozik, ezen érdemes volna elgondolkodnia. EZ a minimum. Pintér István
