Kelet-Magyarország, 1971. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-05 / 209. szám

t. oMa! Í971 szeptember S. KETET-MAGYARORSZÍG — VASÁRNAPI MELLEK?Y* \----------------------------------------------------------------------------------------------i------------------------------------— Lengyel fózsef: 1912. május 23, Ami van, nem jól van, a nemes nem nemes, a jog jog­talan — mindezt bélyei Bie- lek Dezső tanár úrnál tanulta meg a kisfiú, a tanár úrnál, aki csámpás volt és hitvány volt és nemes volt. Tisza István híve volt és a rend őre voll és elég kicsinyes es ostoba hogy nyiltan éreztesse ellen­séges érzületét egy kisfiúval Sokra ment a tanár úr ev­vel a félénk és vad. vad és félénk fiúval, akit ő Lucifer­nek nevezett. — Lucem-ferens, világos­sághozó — felelt egyszer hir­telen a fiú, persze nem elő­ször, hanem mikor már ezt otthon sokszor át is gondol­ta — és azóta nagy tekintélye volt az osztályban. Most mái 6 támadott, ő volt a vezető. S mert tilos volt a tüntetésre kimenni, a tanár úr eleve megtiltotta, kiment. 1912-ben nem volt május elseje Magyarországon. A rendőrség megtiltotta volt a tüntetést. De aztán jött a május 23. Iskolakerülőként indult viliik a fip, és aztán ment, egybeforrva az izzó tömeggel. Mert izzó áradat volt ez, mely énekelve hullámzott előre, sisteregve özönlött vissza és torpant meg, fel­döntött villamosokon ugrált ót iS jongva, folyatta vérét, ro­hamra ment — és menekült. A suhogó kardokra csö­römpölő kirakatok feleltek és földből kitépett gázlám­pák Huszárok ugrattak a gya­logjáróra. A tömeg vissza­húzódott. Vissza a Nagyme­ző utcán, a feldöntött villa­mostól az Oktogon térre. Itt már vérfoltok sötéted­tek. Ruharongyok, elveszett kalapok hevertek szerteszét. Rendőrök tántorgó sebesül­teket hurcoltak magukkal. Az elhagyott kalaptól a Mo­zsár utcai kapitányságig keskeny vérnyom mutatta az utat. Aztán a vémypmok egész pókhálója, óriási pók­háló, a közepéin a kapitány­ság. A tömeg újra gyülekezett. Újabb roham! Milyen furcsán, tompán koppan a keménykalap a rendőrkard alatt. Bizonyosan ünneplő kalapja volt az öreg munkásnák, őrzött kincs, amit a tüntetés örömére vett ki a szekrényből. Egész fur­csán koppant... sose lehet azt elfeledni... A tömeget szétverték. A fiú szaladtában kapott egy rú­gást. Ezt sem lehet elfeledni... Otthon veszekedtek. Az apja akkor már öreg volt és nagyon beteg. Izgatottan kia­bált. — Mind agyon kéne lőni a betyárját! Ha én volnék ott, beléjük lövetnék. És először beléd, akasztófa virág! — Ilyent kíván a tulajdon vérének! — sírt az anyja. — Bele! Én csak belé — kiabált egyre mérgesebben a beteg. A fiú kisompolygott a szo­bából. A keménykalapos öregre gondolt ott a téren, aki nem tudott futni, akinek a kalapja olyan furcsán kop­pant. Jaj, miért is izgatódik úgy az apja... És mit mond majd másnap az iskolában. Vajon tagadja-e, hogy hol járt, vagy valljon be mindent, büszkén... Amint besötétedett, újra csörömpöltek az üvegek, tör­ték a gázlámpákat. Sötétség borult a városira. Csak a katonalovak patkója csattogott a kihalt utcán. A fiú nem feledte el a leckét. De ez a lecke még nem volt elég. Amikor a háború jött, kí­nozta özvegy, szegény any­ját, hogy engedje katonának. Hős szeretett volna lenni. Csak később, hónapok múl­va értette meg, hogy nem hős­tettek készülnek ezen a mé­szárszéken, hogy szimulálni, hazudni kell, kibújni, mene­külni. Aztán lassan érezni kezdte, hogy ez sem elég, amikor a vér folyik, és az uzsorások mázsásra híznak ezen a véren. Nemcsak elme­nekülni kell, hanem valamit tenni. És keresni kezdte a hősiességet. Galambok Özönvíz útóntól ipindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe áz olaj­ágat hozó galgmb. Most egy kis történetet akarok elbeszél­ni minden kitalálás és hozzá­adás nélkül. Saját két sze­memmel láttán}, hosszú éle­temhez képest nem is olyan régen, és a minap talán szá­zadszór jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt áz udvaron. Szél­csend és csend, levegőt re- zegtető napsütés. Ott pihen­tem a magtár árnyékos ol­dalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon eberen. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallat­szott: ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos vá-* ratlanul, heves számycsatto- gásssal, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, né­melyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galamb­dúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, meny­nyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol nyugodhat hevesen do­bogó szivecskéjük. De vala­mennyi a kisicsibék fölött maradt, akik ott lenn csipe­gettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótke­rítéssel határolt négyszögle­tes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőör­vény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a te­tőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályája^ szelve, sűrűén. Talán már egy perce néz­tem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rö­vid idő. De csak akkor ér­tettem meg, hogy mi a galam­bok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli ma­gasságban karvaly körözött Már hagyományos a Sza- bolcs-Szatmár megyében élő képzőművészek őszi tárlatá­nak megrendezése. Idén a múzeumi hónap keretében október 2-án nyílik kiállítás Nyíregyházán a megyei kép­zőművészek munkáiból. Szep­tember 3-án a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársai és megyei szak­kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölöltt, ijesztő las­san, kiszámított pontosság­gal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát és mint karmos, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsák­mányra. De közte és a zsák­mány közt ott vannak a ga­lambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérő­ónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán égy-egy lustának lát­szó számycsapással eltávo­lodott, apró ponttá vált, el­tűnt. Ennyi az egész. Néha ilye­nek a galambok. Elhallga­tom a magasröptű összeha­sonlításokat, nehogy a galam­bok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. emberek zsűrizték a kiállí­tásira érkeziett 241 művet, 2r többszörösen kiállító képző­művész és először jelentkező amatőrök munkáját. A mű­vek között festmények, gra­fikák, kisplasztikák, szob­rok és domborítások szere­pelnek, amelyekből a leg­jobbak — mintegy 50 mű a kiállítóterembe kerülnek. Zsűrizték a megyei képzőművészeti tárlat anyagát Humoristák vakációja Körkérdésünkre: „Hol és hogyan töltötte a nyarat?” a vakációból már hazaérkezett humoristák válaszolnak. MIKES GYÖRGY Az idei nyarat Budapesten töltöttem, ezen a teljesen is­meretlen üdülőhelyen, a Du- naegyenesben. Budapest tu­lajdonképpen egy kis falu, kétmillió lakossal. Van itt minden: víz, hegyek, erdők és tapasztalataim szerint sok­kal jobb az ellátás. mint más üdülőhelyeken. Én egy ötemeletes, betonból készült kempingsátorban laktam, gyönyörű kilátással egy cső­törésre. Persze, itt is minden pénzbe kerül. Éppen ezért óva intem a fiatalokat: pénz nélkül ne jöjjenek Budapest­re! Nem akarok jósolgatni, de ez a falu, Budapest, né­hány éven belül olyan fel­kapott üdülőhely lesz, mint — mondjuk — Sárvízbütty- köny-Alsópetrence. ' Külö­nösen akkor, ha a nyári hó­napokban mindenki elutazik — Budapestről — a Bala­tonhoz, a hegyekbe, külföld­re. GALAMBOS SZILVESZTER Az idén nyáron a sors és az IBUSZ jóvoltából Párizs­ban jártam. Külföldön csak órákat alszom éjszaka, hi­szen minden idő kevés egy- egy csodálatos város tanul­mányozására. Egyik éjjel a Montmartre közelében el­terülő romantikus parkban sétálgattam. Hirtelen kétség- beesett, éles női hangra fi­gyeltem fel: — Segítség! Segítség! Hősi elszántsággal azonnal a hang irányába rohantam. Az egyik pádon csinos mini­szoknyás nő ült és nyugod­tan cigarettázott. — Maga kiáltott az előbb segítségért? — kérdeztem iz­gatottan. — Ép — válaszolt derűsen. — De nem kell megijedni, szépfiú. Csupán egy kis anyagi segítségről lenne szó. Hálás természet vagyok. Mondanom sem kell, hogy öt franknyi összvagyonom- mal a zsebembe^ rémülten elmenekültem. Meg sem áll­tam hazáig. ŐSZ FERENC Valaki a hasára ütött és elhatározta: az lesz a nyári programja, hogy Őszből nagy embert csinál. S ezzel meg­szabta az én nyári progra­momat is. Igaz. hogy egy kissé későn jutott eszébe, mert a jáncdalfesztivál elő­döntőjének plakátjai már rég kint voltak az utcán, amikor a fesztivál szervezé­sébe telefppált nekem, hogy nem tudnék-e átruccani hoz­zájuk aznap délután. Nem tudtam. „Akkor átjövünk mi” — közölték és én már tudtam, hogy baj van. De nem gondoltam, hogy ekko­ra. Három nap múlva már ott találtam magam a Ma­dách Színházban, szemközt a meglepett közönséggel, amely mindenre számított, csak ar­ra nem, hogy valaki kiáll elé és elkezdi ócsárolni, amiért ők idejöttek. A táncdalrajon- gók népes sorain végigfutó hideg úgy megcsapott, hogy ettől egészen idétlen lettem — nem is tudom, hogy csi­náltam végig az első elődön­tőt. Csak arra emlékszem, hogy a Kudlik Julika meg­sajnált Gyerekkoromban mindig irigyeltem azokat az embe­reket, akikre rámutatnak az utcán — ma azonban csak az árnyékos oldalon merek közlekedni és meszire elke­rülöm a Boráros teret, ahol egyik este egy kedves idős házaspár köszönés nélkül kö­zölte, hogy nagyot csalódott bennem. Nem szégyellem magam, kicsúfolni azokat, akik szeretik a tánczenét?... 15 éve élek abból, hogy csú- folódom — ez a szakmám. Sajnálatos dolog, hogy ezt csak most veszik észre. De most aztán özönlenek a le­velek. Gyereklányok szidják a zsűrit, családapák tisztiéi* nek meg az „ideiglenes bo­hóc” címimel és 71 éves né­nik osztjájj a maprám véle­ményét. A dolog már szinte kezd kellemetlen lenni. Még szerencse, hogy nem veszem komolyan. Ismerem, az aranyszabályt: megvan min­den év „ügyeletes zsenije” minden szakmában. Nem tu­dom, ki a következő ügyele­tes. De egy biztos. Mivel jelenleg 15—20 humorista lé­tezik. akinek ez a hivatalos szakmája, rárp legfeljebb 15 —20 év ipáivá kerül újra sor. S ez megnyugtató. SOMOGYI PÁL Jelenleg a Déli Sarkon tartózkodom, a harmadik ki­helyezett depotnáL Szegény Scott kapitány utolsó útján vagyok. Ez az én egyetlen módszerem a tartós nyári kánikulában: ellenanyago­kat bocsátók magamra: hi­deget, vizet, vihart. Napok óta például a „Scott utolsó útjá”-t olva­som. De nagyon kellemes volt a „Titanic katasztrófá­ja” is, különösen az a pil­lanat, amikor a hajó a jég­hegynek ütközött. Olvasás közben zenét is hallgatok, például Debussy: „Tenger”- éből a szél és a hullámok já­tékát. Tegnap Piccard pro­fesszorral lemerültem a mélytengerek világába, de nem ért semmit se. Jegyet váltottam hát a „Jégmezők lovagjáéhoz, de a zsöllye elolvadt alattam, és „A meg­fagyott gyermek”-et egy mo­zi sem játssza pillanatnyilag. Később valamjt használt, hogy az „Ismeretlen föld­rész”-szel, az Antarktisszal a tenger mélyére süllyed­tem. Holnap rénszarvasra fo­gok vadászni. Már élőre él­vezettel taposom, gondolat­ban a méteres havat és azt dúdolom magamban: „Hideg szél fúj édesanyám, adja ki a kendőm.. Hát így töltőim én az ide! nyarat Ezslás Erzsébet A bolgár kultúra hete a rádióban Színes, változatos műsorok fémjelzik a Magyar Rádióban a bolgár kútára hetét Hétfőn első alkalommal rendezik meg a baráti rádió napját a Kossuth, a Petőfi és az URH adón. Délelőtt a bolgár gyere­kek, fiatalok közé kalauzol­nak el a rádió munkatársai. Délután „Zene és mosoly” címmel sugározzák a szóra­koztató rovat összeállítását, este pedig Meixner Mihály jelentkezik „Szófiai zenés mozaik” című adásával. Az „Ezeregy délelőtt”-ben bol­gár népdalok, táncmelódiák mellett a kicsinyek ízelítőt kapnak a népmesék világából is. „A haza” címmel a bolgár költőké a szó, ezt követően a tudományos rovat válogatá­sában bolgár tudósok nyilat­koznak legújabb kutatásaik­ról. A „Duó” tartalomjegyzéke is számos bolgár irodalmár bemutatását ígéri. Népzenei összeállítást sugároznak Ka- zicsane faluból, megismer­tetve a hallgatót a vidék eg­zotikus szokásaival, dallamai­val. Mihail Velicskov „Mű­virág” című rádió játékát Solyimosi Ottó rendezte, fő­szereplői Dőry Virág és Ben- kő Gyula. A komoly zene hí­veinek szerez örömet Verdi* „Don Carlos” című operájá­nak közvetítése. Szeptember 11-én a Dimov vonósnégyes koncertezik a stúdióban. Nemes László: HÁLA Ácsné halkan behúzta a zsalukat. Mindent halkan tett: halkan járt, halkan be­szélt, mintha nagy beteg len­ne a háznál. Pedig Csöpi nem volt beteg, legalábbis nem úgy, mint akinek tüdőgyulla­dása, bárányhimlője vagy gyomorrontása van. Elmebeteg. Soha sem mond­ták ki így; soha, ezzel a szörnyű, visszavonhatatlanul iszonyú szóval. „Gyenge”. „Elmaradt”. így is elég bor­zasztó. Amikor kétéves lett, az orvos azt mondta: értel­mi képessége az egyévesé. De ez még könnyen behozható, ötéves korában azonban úgy viselkedett, mint a kétéves gyermek. Még akkor is vi­gasztalták magukat. Legfel­jebb majd nyolc-kilenc éves korában küldik csak iskolá­ba, s mire tizenöt-tizenhat esztendős nagylánnyá ser­dül teljesen rendbe jön. Ám­de Csöpi eszmevilága meg­állt, valahol a kamaszkor ha­tára alatt. A maga módján kedves gyerek lett, sőt ma­radt, kedves kisgyerek, re­ménytelenül kisgyerek, ti­zennyolc-húszéves korára is. Különben normálisan fej­lődött, nyúlánk kislány vált belőle, nem is hatott volna csúnyának, csak az üres, semmibe bámuló t tekintete, nyitva felejtett szája, örökké nedves, lefittyedt alsó ajka tette olyanná, hogy az embe­rek kissé borzongva, kissé ijedt szégyenlőséggel elfordí­tották tőle fejüket. Nem úgy a gyerekek, akik játékos-kegy etlenOl a sze­mébe nevettek, nyelvüket öl- tögették, sárral, hógolyóval hajigálták. Nem is lehetett is­kolába járatni két keserves hétnél tovább. Házitanítót fo­gadtak mellé, attól tanulta meg valahogy évek alatt az írás-olvasást. Később a tanító is elma­radt; bánatos, magányos szi­get lett a jómódú Ács ügy­véd háza. Senkit sem hívtak meg, így aztán, a kisváros Íratlan törvényei szerint, las­san kirekesztették i magukat régi társaságuk életéből is. A piactérre nyíló ablakok té- len-nyáron csukva maradtak, levegőzni is csak a patakpar­tig nyúló, hosszú, falusias kertbe járt a család. Ez a kert jelentette Csöpi számára a nagyvilágot, az izgalmat, az emberiséget, a százszinű, mozgalmas életet. Az istálló, a tehenek, a lovak, a nyüzs­gő lármás baromfiól, az illa­tos virágok, a puha fű, zörgő őszi falevelek, a cselédek, akik már nem fordították el szégyenlősen a fejüket, ha­nem a szemébe néztek és megszólították: „Jó reggelt, Csöpike. Hogy vagy Csöpike? Ugye, milyen szép idő van ma Csöpike?” Meg a szelíd patak. Annak partján ült órák hosszat és bámulta a vi­zet, mely csak jön, jön vala­honnan és folyik valahová... Mert azt tudta, hogy a ker­ten túl, sőt a városon túl is van valami, van élet, vannak emberek, nők, férfiak, szere­lem. Mivel olvasott. Sokat és szenvedélyesen. Nyugodtan a kezébe adtak minden köny­vet, ami csak akadt otthon, minden nyomtatott betűt: Jó­kait, Mikszáthot, Dumast, Courts Mahlert, detektívre- gényt, Színházi életet és lexi­kont. Úgysem értette sze­gény. Csak részletekre, egy- egy alakra emlékezett, azok­ról beszélt. Senki sem tudta megfejteni, mi marad meg benne és miért. Sokat emle­gette az Aranyember al-dunai útját, Hitlerről és Mussolini­ról viszont nem tudott, hol­ott azok nevével volt tele ak­koriban a világ. Hetenként egyszer moziba jártak. A házukkal szemben, a piactér túlsó oldalán volta mozi. Mindig a kezdés percé­ben mentek, amikor már be­tódult a közönség, s nem kel­lett végigvonulniok a bámész szemek sorfala közt. A színészek nevére nem emlékezett Csöpi. A filmek tartalmára se nagyon. De egy-egy jelenet, egy kézmoz­dulat, egy csók, egy ölelés ki­törölhetetlen nyomot hagyott benne, ő volt a hősnő, aki robogó autóban a kormány­kereket tartó férfi vállára borul, ő volt a szőke démon, aki kéjesen nyújtózik a ten­gerparti fövenyen, ő volt...ő volt mindenki, akit szeret­nek, s aki szeret. — Aludj Csöpikém, aludj drága kicsikém — suttogta es­ténként az anya, amint csó­kot lehelt a homlokára, beta­karta, s lábujjhegyen kiment a rózsaszínű gyerekszobából. És ilyenkor ő kibújt az ágyból, odaállt a tükör elé, csábosán mosolygott, forgott, illegette magát. Széttárta karját, félrehajtotta fejét, — így látta a moziban is, —. halkan dúdolt, nevetett. Hát nem vagyok szebb, csábosabb, kívánatosabb, mint azok? Majd eljön egy­szer egy vitéz, egy csillogó szemű, táncos, énekes legény, karjába zár és elragad..- Mert itt rabságban tarta­nak... gyerekként... Csépinek hívnak... Miért nem mondják Etus? Etelka? Könny és nyál csurgott az arcán, az álián. Hogy gyűlöl­te a rószaszín gyerekszobát, a selyempaplant, az ágy mel­lé dobott magas szárú cipőt! Ilyenkor még a hálóinget is lerántotta magáról, úgy állt megint a tükör elé. S csende­sen, befelé kacagott. Ha így látnák! Ha most kitárná a zsalukat... és azt kiáltaná va­lakinek... tiéd vagyok! Nézte, nézte ámulva a hófehér tü­körképét. Mert a bőre valóban olyan fehér volt, mint a hó. Hu^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents