Kelet-Magyarország, 1971. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
Élik világukat? »Korábban a mérnök, vagy a művezető munka után is bent maradt az üzemben és késő estig töprengett valami újításon, ésszerűsítésen. Most pedig? Lesik, hogy mikor csengetik le a műszakot, ülnek a kocsijukba és kihajtanak a víkendházhoz virágot locsolni, vagy szalonnát sütni.” Aki így vélekedett, ama próbált feleletet találni, vajon miért hagyott alább az utóbbi esztendőkben az újítómozgalom. Azzal egészítette ki: most már biztos, jó fizetésük van a műszakjaiknak, nem érdekük a külön lelkesedés, hát élik világukat. Ez a példa indította el a beszélgetés lényegét; azt, hogy ahogy múlnak az évek, úgy egyre inkább magányosabbá válnak az emberek a munkahelyeken. Közvetlenebbül: mindenki fut a maga dolga után. ritkulnak a kollektív események, ma már nem is annyira figyelnek oda sokan a munkatársak örömeire, gondjaira. Valahogy nem is illik ma már mindez, megy ki a divatból — kesergett a beszélgető partner. Nem mondta ki, de mindezt a gazdasági reform nyakába igyekezett varmi. Valahogy így: a vállalatokat is magukra hagyták, a saját lábukon kell megállniuk, és magukra maradtak az emberek is. Véleménye szerint a vállalatok közötti piaci verseny az egyéneknél úgy csapódik le, hogy aki ma bírja marja, vége a szenvelgés időszakának, nincs szükség kollektív kacajra és tömeges siránkozásra sem. Ha mindez így volna, akkor arra nagyon is oda kell figyelni, hiszen az említett gazdasági reformnak nemcsak százezrekben és milliókban mérhető gazdasági, hanem rubrikákba be nem illeszthető emberi-társadalmi kihatása is van. Való igaz, hogy fejlődésünk egy korábbi szakaszában látványosabban is megnyil /ánult a kollektív élet, mint napjainkban. Jól emlékszünk még a tömeges kirándulásokra, vagy hogy egy szélsőséges példával is éljünk, a csoportos újságolvasásra. Mindezek a maguk idejükben indokoltak voltak. Tény, hogy abban az idóben az egyéni boldogulás másként kötődött a közös munkavégzéshez, mint jelenleg. Voltak persze ennek negatív kinövései is, amit csupán most, kellő távlatból látunk tisztán. Például nem érvényesült kellően annak idején a végzett munka szerinti anyagi és erkölcsi elismerés, békésen megfértek egymás mellett a szorgalmasak és p lusták, a képzettek és a képzetlenek. Ám az évek nem múltak el nyomtalanul és — mert a szükség úgy kívánta — változtatni kellett egész gazdasági berendezkedésünkön, elavultak a módszerek, miközben nőttek az igények, melyeknek kielégítéséhez már új szisztémára volt szükség. Ez az új gazdálkodási rend azonban nem tűrhette meg a korábbi jóságos egyenlősdit, mert ahhoz, hogy valameny- nyi kollektívában vagy emberben meglévő rejtett tartalék felszínre jusson, mindenekelőtt az érdekeltségi rendszert kellett a valósághoz közelíteni. Ez viszont óhatatlanul differenciáláshoz vezetett, aminek napjainkban egyre inkább szemtanúi vagyunk. Kanyarodjunk vissza a fő problémához: kik lettek magányosak az utóbbi időben? Mindenekelőtt azok akik korábban is csak úgy tudtak a felszínen maradni, ha a kollektíva mankót rakott a hónuk alá. Kétségtelen, hogy a gazdasági reformot követően az emberi kapcsolatokban is változások kezdődtek. Az, aki szakmailag képzettebb volt, vagy szorgalmáról közismert, korántsem a felkészületlen vagy a munkától húzódozó társak barátságát kereste. Ahhoz, hogy valaki népszerűvé, köztiszteletben állóvá váljék, most már nem volt szükség arra, hogy válogatás nélkül mindenkire mosolyogjon, veregesse a vállát. Ehelyett az egyén értékmérőjévé — amely a megbecsülés legfontosabb feltétele —, a nap mint nap felmutatott teljesítmény vált. S miután az anyagi megbecsülés évről évre jelentősebben honorálta és jutalmazza a szorgalmat, a nagyobb szakértelmet, ennek a polarizációnak a családok megélhetésében is láthatóvá váltak a jelei. Igaz, hogy egyre többen vásároltak, vagy gyűjtenek kocsira, hétvégi telekre; mind több ember juthatott el a tengerpartra üdülni stb. Az is igaz, hogy napjainkban már nem az tűnik „jó pontnak” például egy művezetőnél, hogy hány kötetet olvasott el Jókaitól, vagy hogy hányszor volt egy hónapban moziban, hanem sokkal inkább az; a saját munkaterületén mit produkál, vannak-e új gondolatai, ötletei, vagy hogy képes-e kockáztatni is egy-egy jelentősebb vállalati siker érdekében. Ehhez viszont nem pottyan az égből a képesség, ehhez — ha nem is látványosan, hanem csak otthon, talán az éjszaka csendjében — forgatni kén a szakirodalmat, fél kell készülni rá különben nem megy. Az is igaz, hogy ritkán van ma már a vállalati, vagy a hivatali dáridó. Mindezt csendesebben ha úgy tetszik, kulturáltabban tartják, sőt több helyütt, — nagyon helyesen — az ilyen személyes örömökből nem csinálnak vállalati ügyet. A szocialista brigádoknál sem kérik már számon úgy, mint néhány évvel ezelőtt, hogy hányszor voltak kollektíván színházban és hogy azt miként beszélték meg ebédidőben tartalmilag. Baj ez? Aligha. A jó munkáért, a szorgalomért kapott nagyobb anyagi juttatás megérdemelt pénz. Mi sem természetesebb, mint az, hogy aki így jut a javak birtokába, kényelmesebben rendezze be az életét Tehát korántsem bűn ma már a kocsi, vagy a zártkert, az öröklakás. Am igaz az is, hogy ez még korántsem általános. Viszont azt sem állíthatjuk, hogy teljesen kihalt a régi értelemben vett kollektív élet: csupán arról van szó, hogy az új igényeknek megfelelően ebben is megindult egy egészséges szelekció, s csak a valóban tartalmas, értékes események — például egy sikeres szakvizsga letétele, új lakás avatása, esküvő vagy névadó stb — bírják ki a múló idő kritikáját S az sem igaz, hogy az írás elején említett műszakiak egyáltalán nem törnek nagyobb szakmai sikerre — csak éppen ezt másképp teszek, mint korábban. Talán szerényebben, kisebb publikum előtt, de annál nagyobb sikerrel. Angyal SáaAar Hétköznap a nyíregyházi Tanácsköztársaság téren. (Borget felv.) Magasból Lapozgattam, a nyíregyházi múzeum fényképarchívumában. Itt akadt a kezembe egy 1911 és 12-ben készült sorozat, amely megörökíti a takarék épületét A kor fényképészsegédje minden munkafázist lefotografált. Minden emelet külön-külön képen látható. Érthető volt a buzgalma. Ez az épület a város legmagasabb háza volt, és maradt sokáig. Csupán néhány templomtorony nőtt fölé. Mert Nyíregyháza tipikus kis földszintes város volt. Persze ennek is volt hangulata. Hangulat. Nos volt, és még ma is van valami romantikája a város kis keskeny, fás utcáinak, az apró házak kanyargó sorának. Rezervátumok ezek, amelyekből néhányat érdemes megőrizni, hiszen ez volt egykor a mag. Az ablakok száma és nagysága hajdanvolt vagyoni helyzetről mesél, az udvarok zárt világa városalapítók és építők egyszer szemérmes, másszor büszke életének volt színpada. Érdekes és varázsos világ ez a város. A magasból nézve mesekert makettjének látszik. A magasból nézve alig látszik az ember, a sok nyíregyházi, aki rohanó hétköznapjai közepette alig vette észre: a földszintek köré tornyok sora épült. Toronyházak az Északi Alközpontban. Milyen szenzáció volt néhány éve a kileneeme- letes tömbök hármasa! Aztán a víztorony, ami jelzi: ma már magasra kell nyomni a vizet, toronyházakhoz kell az éltető folyadék. Aztán a pártház fehér hasábja, melynek szimbolikája a messze- nézés. Aztán az irodaház 10 emelete, mely nyüzsgő kaptárként zárja majd magába az emberekei És mindenfelé toronydaruk, amelyek magasházakat emelnek, új emeletes lakóházak elemeit viszik a magasba. Felfelé nő és gyarapszik a város. A kor, a modern élet, a városiasodás szigorú rendje, és törvénye szerint Mind többen látnak a magasból meszire, mind több ember látja fentrőL a várost, amely nap mint nap megújhodik. Békésen megférnek ma betonkolosszusok és vert falu házak, tágas tereken épült lakótelepek és zsúfolt utcák. A fejlődés feszítő ellentmondása ez. Az izmos új erőtől duzzadó felfelé törekvése, és alatta, mellette a gyökér, amiből sarjadt mindez. Érdemes figyelni arra, ami fölénk épül. Érdemes megörökíteni az épülő újat és magasai Megőrzőnk majd szigeteket, akácos kis csendes utcákat Mint nagyon öregeket óvunk majd kiesi házakat, melyeknek titkot rejtő udvaraiba fentről pillantunk majd le. Mert szédítően szép fentről szétnézni És aki fent áll a magasban, az érzi az igazi csodát: a lent alig látható ember emeletei révén óriássá nőtt Mert ő emeli a házat, a tornyot, a csíkos kémény > hatalmas magasát, emeli az ember házává a magas épületet. A templomtorony magasságából ma ember néz lefelé. Arra, amit alkotott és arra, ahol alkotni akar. A templomtorony magasából néz előre és messzire, a körben tárulkozó horizontra. Korunk új dimenziói foglaltatnak abban, ami fentről látszik. -• «** Fel kell menni magasba! Ott érzi az ember, hogy magához tudná ölelni az egész várost. Bürget Lajos
