Kelet-Magyarország, 1971. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

8. oldal KELET-MAGYARORSZ4G — VASÁRNAPI MELLEKLET 1971. szeptember 28. AZ ŐRNAGY Csontos Gábor: T öbbször is szót váltot­tam vele, de beszél­getni, ahogy igazából szerettem volna, sosem sike­rült. Pedig öt napig voltam abban az apró szabolcsi fa­luban, ahol az őrnagy alegy­ségei tevékenykedtek a gá­ton. Volt olyan nap, hogy többször is találkoztunk, job­ban mondva láttam őt, egy éjjel órákig egymás mellett dolgoztunk,, mégsem sikerült feltennem a kérdéseket, amelyeket akartam. Pünkösd szombatján lát­tam először. A falu közepén összefutó utak találkozásánál álltam, éppen az útjelző táb­la alatt, ahol két irányból csapott egybe a szomszéd községekből menekülők ára­data. Szemerkélt az eső, a csúszós, latyakos úttesten lomhán vonultak a háztáji tehénkékkel vontatott sze­kerek, kötélen vonszolódtak a borjak, s fenn a kasban malacok, gyerekek, nők, de főleg öregasszonyok. Az őr­nagy mögöttem állt, arra fi­gyeltem fel hogy rágyújtott. Hátrább léptem és tüzet kér­tem tőle. Szó nélkül nyújtot­ta a cigarettája parazsát, de annyira reszketett a keke, hogy végül kivettem ujjal közül a füstölgő Kossuthot és magam nyomtam cigarettám végéhez. Enyhén elmosolyo­dott és széttárta a tenyerét, hogy erről bíz ő nem tehet. Mindjárt vissza is tette szája sarkára a cigarettát, és ned­vességnyomoktól sáros ho­moktól súlyos vízhatlan kö­penye zsebébe rejtette a ke­zét. Oldalról vizsgáltam az arcát. Frissen volt borotvál­va, füle cimpáján apró hab­csomó száradt, lent, az álla alatt ott maradt jó néhány őszes szőrszál, mint amikor kapkodva borotválkozik az ember, vagy éppen tükör nélkül, ujjaival tapogatva hogy mindenütt rendben van-e a dolog. Előző este hallottam a ta­nácsnál, vagy ahogy egyik pillanatról a másikra min­denki nevezte: az árvíziro­dán, hogy az őrnagyban van minden reményük. Ott vol­tak a szomszédos községek vezetői, a karhatalom tiszt­jei, csak éppen az őrnagy hi­ányzott, Az árvízi hadíterv megbeszélését még ő nyitot­ta meg, de berobbant egy szakaszvezető, és az őrnagy­nak ei kellett mennie, ro­hannia. Egy kétéltű jármű jött érte, egyedül ezek vol­tak még szabadok, homokot ezeken nem hordhattak, a víz ide még nem tört be, ezt küldték hát az őrnagyért is. Nem tudtam meg pontosan később sem, miért kellett akkor este kimennie a gátra az őrnagynak, de az biztos, hogy másnap hajnalban a két szomszédos község kite­lepítése megkezdődött. Most. hogy ott állt mellettem, meg akartam kérdezni, de amikor rám fordította szemét, csak annyit mondtam: — Mégiscsak ideér a víz. Ha az emberek hajlandók el­jönni, az azt jelenti. Szeme sarkából fürkészett, a füsttől a jobb szemét külö­nösen apró réssé szűkítette, talán ellenkezni akart ború­látó véleményemmel, de vé­gül is csak annyit mondott: — Ok nélkül senki sem hagyja el az otthonát. A kitelepítési parancsot már előbb kihirdették azok­ban a községekben, de amíg igazi veszedelmet nem érez­tek az emberek, senki sem mozdult. Most meg, lám. úgy árad. gyúródik a tömeg, hogy megállítani se lehetne. — Őrnagy elvtárs, telefon­hoz kérik — figyeltem fel, amikor éppen előkészítettem magamban a kérdésemet. Rám villantotta a szemét, a sapkájához emelte a kezét, és sarkon fordult. Gondoltam, majd lesz még alkalmam beszélgetni vele. Délutánra megritkult a menekülők áradata. Minden házhoz jutott vendég, az emberek már visz- szatértek falujuk alá a gátra, s itt az idegen asszo­nyok, gyerekek töltötték meg az udvarokat, kapukat. Ott­hontalanul ődöngtek, lesték a térülő-forduló teherautó­kat, és sírtak. Annyi síró asszonyt én még nem lát­tam. Egy-egy kapu előtt ösz- szejöttek néhányan, a házi­gazdák tisztes távolból csó­válták a fejüket, amint az asszonyok rá kezd te k a sirán­kozásra. A gyerekek egy ideig kerek szemmel bámul­ták őket, hogy aztán belefe­ledkezzenek a játékba az árokparton. Nekik még ér­dekes is volt ez az egész. A jószágok, ha éppen más hely nem jutott nekik, az udvaro­kon, valami lombos fa alá kötve szálazták a füvet vagy a szárazon zörgő kukorica­szárat. Ezen az éjjelen az őrnagy mellett emelgettem a Zsáko­kat. Még késő este is jöttek teherautók, férfiakat szállíta­ni, s ment, aki csak bírta ke- zét-lábát. Délután kint jár­tam a gáton, s láttam: a kö­zeli két falut meg lehet men­teni, ha a másfél kilométer­nyi körgátat feljebb tudják hozni a gyorsan emelkedő vízszintnél. S lehet, hogy tá­volabbi falvaknak is életet jelent ez a munka. A zsáko­kat a gát errülső oldalán töl­tötték az emberek, itt is, ott is kiszórta terhét egy döm­per vagy teherautó, aszerint, hol kiáltottak: „ide, ide!” Mindjárt felvonszolták a megtöltött zsákokat a perem* rtx ahol már tenyérnyi hely sem volt, s minden sor zsák újabb órára jelentett csak mentséget. A fáklyák éjféltájban ki­aludtak. Sorra pislan- tak él, kifogyott belő­lük a spiritusz, s nem volt utánpótlás. Sötétben ment tovább az észveszejtő mun- ka. Már a talpak alatt sün­dörgött a víz, hol itt — hol ott kiáltott valaki: „Jön a víz! Ide, emberek!” Zsákokat cibálva a síkos agyagon oda­rohant egy sereg ember, s zuhogtak a zsákok, taposták ókét a lábak, míg csak be nem hegedt a seb. Aztán máshonnan jött a segélykérő kiáltás. Olyan volt ez az éj­szaka mint a rémmese, nem volt itt parancsnok és be­osztott, a sötétben nem lehe­tett látni, ki katona és ki pa­raszt, kín van pantalló, kin van csizma, s órákig nem tudtam, hogy kinek a zsákjá­ba túrom, ömlesztem, lapáto­lom a homokot. Nem villant öngyújtó, gyufa, nem volt ar­ra idő hogy rágyújtsunk, s csak hajnalban ismertem fel a duzzadt szemű, csapzott férfiban az őrnagyot. Jött előbb a kiáltás: „Hé, embe­rek, hátulról jön a víz!” Döbbenten fordultunk meg, s kutattuk a dömperek túrta búzatáblában előcsill&nó vi­zet. Éppen világosodni kez­dett. Mindenki megmeredt és bámulta az alattomosan kú­szó vizet, a víz hullámoztat- ta zöld táblát. Aztán min­denki a másikra nézett, és biztos, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy most az­tán már csak sírni lehet. Az őrnagy is felismert, végig­húzta mocskos öklét verejté- kes homlokán, aztán leült a sáros fűre, s két térde közé ejtette a kezét. Hiába volt hát az embertelen erőfeszítés, feljebb áttört a gát, s há­tunkba került a víz. Volt, aki felkapaszkodott az üresen visszainduló teherautókra, a legtöbben azonban álltak la­pátnyélre támaszkodva vilá­gos reggelig, s csak aztán in­dultak meg a falu irányába, Végig a gáton. — Jön? — kérdeztem meg az őrnagyot. Megrázta a fe­jét. Aztán kért egy cigaret­tát. — Az enyém elázott — mutatta a markában a vizes gubanccá vált cigarettacso­magot. Nyúltam a magámé­ért a nadrágzsebbe, aztán megcsiklandozott a torkom. Vizes papírrongyok és szét­zilált dohánycsomók kerültek elő. Az őrnagy figyelte a mozdulataimat, majd elmo­solyodott. Torz vigyor kúszott az én számra is kicserepese- dett ajkam nagyon kívánta a füstöt, de hiába. ■ — Tudja, mi a tanulság? — kérdezte végül az őrnagy. — Nem ott kell tartani a ci­garettát. — Maga is ott tartotta — néztem rá. — Hisz ez az! Én is most tanultam meg. Azt hittem, ott nem ázik el. Nem is a külső víztől! De annyit iz­zadtunk, mint egy ló. G yalog indultunk neki az útnak, csak néhány őr maradt a gáton. Lát­tuk, hogy keríti be a két megmentettnek hitt falut a Víz. Pedig a gáton belül megállt az áradás, a mocs­kos buborékok kiültek a gát füvére, a pár hajnali óra alatt métert is lejjebb szállt a folyó szintje. A következő napokban a falusiak tétlenségre Voltak kárhoztatva. A két veszé­lyeztetett falu felé nem en­gedtek senkit a katonák, s akik még ott maradtak, né­hány öreget! vagy állatokat mentő férfit, erőnek erejével maguk hurcoltak ki az emel­kedő árból. Az egyik falut teljesen körbevette a víz, az alacsonyabb utcákon méter­nél feljebb ért az ár, s a másikban is emelkedett, csirkék, kispulykák és mala­cok hulláját sodorta ki az udvarokból. A kétéltűek egy pillanatig sem álltak meg, a katonák az őrnagy paran­csára szigorú váltásban dol­goztak, nyolc óra alvás, nyolc óra munka. Teherautók szemes takarmányt hoztak, s a kétéltűeken szállították a magasabb dombokra húzó­dott állatoknak. Itt láttam is­mét az őrnagyot, meztelen felsőtesttel támaszkodott a kétéltű párkányára. Aznap halványan előbujt a napi s reményt öntött az emberek­be. Az őrnagy vállára vett egy zsák kukoricát, s a kö­réje torlódó állatok elé ön­tötte. A következő zsákkal lépésben megindult, hogy vé­gigszórja a szárazon maradt útháton, hogy ne tapossák le egymást az éhes jószágok. Néhány óra múlva, miután láttam, hogy vállára vetett zubbonyával beszáll egy ko­csiba, magam is visszamen­tem a faluba, és fel akartam őt keresni. A mozi előtt álló őr azt mondta: az őrnagy is lefeküdt. — Mikor feküdt le? — kérdeztem. A katona meg­vonta a vállát: — Nem valami régen. De azóta biztosan alszik. Teg­nap se volt ideje lefeküdni. — Megnézném azért — haboztam. — Csak menjen az elvtárs — mondta a katona. — Há­tul menjen fel, a kislépcsőn. A gépházban szállásolt el az őrnagy elvtárs. A szűk lépcsőházban óvatosan haladtam felfelé. Ha alszik, nem zava­rom meg, gondoltam. De amint feldugtam a fejem r szűkt ferde ajtón, mosolygc tekintetével találkoztam.. — Üljön le, s igyon vala­mit — mutatott az asztalra. A mozigépész szerszámai kö­zött cserépkorsóban tej állt és egy zöld üvegben színte­len ital. — Jobb szeretném, ha pálinkát inna. Meghúztam az üveget, bor­zasztó erős kisüsti volt. Rá­tekintettem, de csak meg­rázta a fejét. Magyarázatul megjegyezte: — Úgy hozták. Vagy három üveget vissza­utasítottam. Ezt már nem le­hetett. — Jól jöhet még. Ha nem tudna elaludni, iszik néhány kortyot. — Az igaz. — Nevetett. Re­kedt, de erőteljes hangjában leplezetlen gúny csengett. — Talán magának jót tesz. Ne­kem nincs szükségem altató­ra. Vigye el. Cigarettával kínáltam. Míg rágyújtottam, észrevettem, hogy a film bele van fűzve a vetítőgépbe. Mozdulattal kérdeztem, lehet-e itt ciga­rettázni. — Nyugodtan. Én is szí­vom, ha itthon vagyok. — mosolygott ismét. A prices mellett álló # sámliról felvett egy cédulát. — Nézzei itt járt tegnap a feleségem. Elolvas­tam a nyúlánk betűket: „Szia, apó! Minket is bevé­tettek. Beoltjuk, akiket ti Sóstói művészvendégeink kihúztok. Nem volt szívem felkelteni, annyira aludtál. De az orrod hegyét megcsó­koltam.” Nyúl a papírért: — A végét nem muszáj el­olvasnia. — S kis restellke- déssel hajtja össze a papírt, becsúsztatja a nadrágzsebé­be. Úgy látszik, ennyit sem akart elárulni magából. Ér­tem én, s tudom is, mit mondjak: — Csak vigyázzon, abban a zsebben elázik még a ciga­retta is. Hunyorgat, s a filmgépre mutat: — Tudja, hogy tegnap ve­títettem? — kérdezi. — Csak azért, mert mond­ja. — Mozigépész is voltam egy ideig. Tegnap este, gon­doltam, szerzek egy jó estét a legényeknek. Amikor ha­zajöttek a munkából, s le­feküdtek, befűztem a filmet és rákapcsoltam. Meg se néztem, mit játszok. — Jó film volt legalább? — közben lekukucskálok a résnyi ablakon a nézőtérre. Magasan feltornyozva az egybekapcsolt széksorok, s több csíkban szalmára ve­tett pokrócok. A bakancsok, gumicsizmák szabályosan vi- gyázzban, s mélyen alvó ka­tonák. Az őrnagy ismét ne­vetgél. Inkább csak magá­nak. Elnyomja a csikket a kézbe vett gumicsizma talpá­val. — Tudja, melyik filmet vetítettem? Az Angyalt. Az Angyal lesen, vagy mi a fene a címe. Hurráztak, amikor rákapcsoltam, aztán hallot­tam, miket mondanak: „Nézd a marhái ilyen kocsi­val mászkál. Megnézheti ma­gát, ha jön a víz!” „Az öreg Fileppel ő se bánt volna el! Egy egész szakasz nem tud­ta lecibálni a padlásról.” Aztán egyszer csak csend lett. Lemásztam, s néztem, hát csak a szakács van ébren. Látja, azonmód a film, ahogy leállítottam. Még az Angyal se tudta feltámaszta­ni a szemüket. M osolygok, s előveszem a jegyzetfüzetemet», hogy végre témánál va­gyunk, s most kifaggatom valami igazi hőstettről az őrnagyomat. Kitátom a szá­mat, de amint rápillantok, látom, hogy alszik. Félrebil­lent fejjel édesen fújja a ká­sát. Picit pukkant is a szá­jával, amint kibocsátja a lélegzetet. Zsebbe nyomom a füzetemet, s halkan leóvako­dom a lépcsőn. No, gondo­lom, nincs szerencsém. Az­tán legyintek: ha nincs, hát nincs. Minek nekem a hős­tett? Az alvóra gondolok, amint picit pukkant a szá­jával! meg a katonákra, akik elaludtak az Angyalon, s megnyugszom: csakugyan teljesen felesleges nekem hol­mi hőstettekről beszámol­nom. Nem elég az, hogy lát­tam édesdeden aludni őket? A Szabolcs-Szatmár Me­gyei Tanács szeptemberben immáron második alkalom­mal rendezte meg nemzetkö­zi művésztelepét, hogy itt — a főleg külföldi — vendég- művészek megismerjenek bennünket, s ők is gazdagít­sák képzőművészeti életün­ket. Nap-nap után láthatjuk őket a városunkban is, így nem lesz érdektelen, ha meg­ismerkedünk velük. Vlagyimir Boboríkir\ kö­zépkorú, megnyerő egyéniség. Tádzsikisztán fővárosából, Dusambéból jött, ahol a mű­vészeti főiskola tanára. Még erősen az otthoni világban élj Sóstón csak néhány port­révázlatot készített. Főleg az emberek érdeklik. Szereti az erős színeket — a tadzsik nap úgy látszik lángra lob­bant ja a tárgyakat — szép­nek ígérkezik a dohányfűzé- si jelenetet bemutató kompo­zíciója. Aurelia Borucka-Nowicka asszony férjével jött. ö az egyetlen, aki nem fest, Byd­goszcz város múzeumának művészettörténésze. Djilo Djilov idősebb, nyu­godt természetű művész. Vázlat nélkül festi nagymé­retű olajképeit, ami az adott­ságokat tekintve, nem cse­kély bátorságra vall. Szereti a széles panorámákat, a ma­gasba is felmászik, vágy ké­pes autóstoppal kimenni a határba, hogy pl. a tokaji he­gyet vásznán visszaadja. Tompított színekkel, laza ecsetvonásokbal dolgozik, s a látvány előtti ámulata ott van képein. A csendes, szerény Begzijn Dorzshánd Ulánbátorból, Mongólia fővárosából jött. Egy hétig utazott gyorsvona­ton, ttiíg Nyíregyházára ért. A mongol főváros melletti nagy felszabadulási emlékmű 3x57 méteres mozaikját má­sodmagával készítette. Dorzs­hánd volt az a művész, akit városunknak, s a vidéknek legközönségesebb részei is ér­dekelték. Vlagyimir Frenc fiatal, rendkívül megnyerő, sokolda­lú ember és művész. Lenih- grádban él, de a nyár 4—5 hónapját Távol-Keleten, Kamcsatkában tölti geoló­gusokkal (a felesége is geoló­gus). Ezért van, hogy képei félnomád törzsek közé, rö­vid nyarú tájakra vezetnek. Termékeny művész, sokat szerepel a publikációkban, s külföldi összorosz kiállításo­kon. írással is foglalkozik. Kamcsatkáról második kötete most van nyomdában. Gerencsér Judit fiatal rek­lámgrafikus a férjével. Mé­száros Gézával, s 8 hónapos gyermekükkel jött két hétre. Sopronban született, s a fő­iskolán, ahol 1969-ben vég­zett, Konecsni György tanít­ványa volt. Az 1970-es mű­csarnoki plakátkiállításon két szép művel szerepelt. Sze­reti az élénk színeket, érde­kes színharmóniákat. A mű­vésztelep kiállítása számára egy nagyon érdekes plakát­tervet készített. Mészáros Gésa fiatal fes­tőművész, csak fél hónapig volt Sóstón. A Képzőművé­szeti Gimnázium után Ber- náth Aurél tanítványa volt — 1968-ban végzett —, s most is az ő főiskolai műtermében dolgozik. Másodéves Derko- vits-ösztöndíjas. Bronislaw Nowicki grafi­kusművész Baden-Badenban született, Drezdában járt is­kolába, ezért beszél tökélete­sen németül is. Először or­vostudományt, majd jogot ta­nult, végül autodidakta grafi­kus lett. A háborúban Varsó védőiéként esett fogságba. Egyéni tárlataival bejárta egész Lengyelországot, kül­földön is számos helyen sze­repelt. Sok kitüntetés birto­kosa. A Lengyel Grafikusok Szövetségé elnökségének a tagja. Magyarországon most negyedszer tartózkodik. Rendkívül szabatosan és pontosan dolgozik, lineáris beállítottságú, s keze a fény­képezőgép hitelességével rög­zíti a látványt. Nagy Előd fiatal festőmű­vész a „törzsgárdához” tarto­zik, minthogy a múlt évben is volt Sóstón a telepen. Köz­ben a „Terhesség” című ké­pe, melyet itt készített, a Stú­dió pályázatán díjat nyert. A csendes, szerény, s min­dig tépelődő Nagy Sándor Zoltán festőművész is itt volt tavaly a telepen. Bevallása szerint sokat köszönhet Sós­tónak, emberileg is, művészi­leg is. Az erdő az ő világa, s a mikrostruktúra érdekli, ami nála úgy jut kifejezésre, hogy rendkívül érzékeny folt­hatásokkal egy színben is színesen mutatja be a termé­szet olyan kis részletét, me­lyet csak ő látott meg. Werner Wagner Weimarból, Goethe és a Bauhaus városá­ból jött. Eleinte Sóstó, s kör­nyékének kultúrkörnyezete elkeserítette. Nem volt szá­mára téma. S érdekes volt a metamorfózis. Távolabb meg­találta, ami neki kellett. Kó- taj, s Búj virágos utcái, s tiszta házai megnyerték. Leginkább nagyméretű ak- varelleket készít, nagy foltok­ban. igen élénk színekkel. Három szabolcsi művész — Berecz András, Huszár Ist­ván, Pál Gyula is részt vesz a művésztelep munkájában. A telep zárókiállításán, re­méljük, a vendégeink már nem lesznek a látogatóknak — idegenek. Koroknay Gyufa Fehér Klára: A titokzatos üzenet Laci hat és fél éves, és mo­hón érdeklődik a világ je­lenségei iránt. Már három­éves korában szakadatlanul kérdezősködött: miért nő a fű? Miért hullanak augusz­tusban a csillagok? És hová hullanak? Mikor indul az el­ső menetrendszerű holdraké­ta? Mitől forog az óramuta­tó? Hogyan kell fékezni a villamost? Forró-e a gázláng? Nagyon forró-e? (Majd ki­próbálás után: miért kente be a kezemet olajjal a dok­tor bácsi? Lehet ejtőernyőt csinálni gézből? A kórházi liften miért lehet lefelé is menni? Az autóbusz ajtaja hogyan csukódik magától? Miért ne kérdezzek annyit?) Óvodába életében mind­össze egy napig járt, négy­éves korában. Az óvó néni levitte a csemetéket a térre sétálni, majd amikor vissza­terelte őket az ötemeletes épületbe, az első csoport be­lépett a liftbe. Az első cso­porttal Laci is. Belépett, kö­rülnézett, majd berántotta maga mögött a rácsos vas­ajtót, becsukta a liftajtót, és megnyomta a legközelebbi gombot. A lift lement a pincébe. A nagy kaland a gyerek visításával, az óvó néni rémült kiabálásá­val és Laci kicsapásával végződött. De otthon is... otthon is én nyomom meg a liftgombot” — védekezett zokogva, amikor közölték vele, hogy kitiltatott az or­szág minden óvodájából... Ezek után érthető, hogy a család izgatottan várta az is­kolába indulás nagy napját. Mindenki ellátta jó tanács­csal: legyen szerény, udva­rias, csendes, rendes és leg­főképpen, az ég szent szerelméért, ne nyúl­jon semmihez. Mamá­ja kézen fogva vezette, és egész úton intette: csak ak­kor szólj, ha kérdeznek, csak akkor mozogj, amikor a ta­nító néni megengedte, csak az a tied, amit odaadnak ne­ked és így tovább, és így to­vább. A terembe lépés pillana­táig nem is volt semmi baj. Az osztály küszöbén Laciál­mélkodva megállt, szeme keresztülsiklott húsz pádon és negyven tisztára súrolt gyereken, és a gyönyörűség­től élfulladva kérdezte: „A tábla... hogyan lehet fel-le húzogatni a táblát?” „Se­hogy” — mondta a mama rémülten. „A táblához nem szabad közel menni. Értet­ted”? „Igeh” — válaszolta a fiatalember, és megbabonáz­va bámulta a hatalmas, fe­kete alkotmányt, amin piros vonalak és kockák díszlettek, és alsó peremén ismeretién rendeltetésű krétadarabók csábítottak... Napokon át a tábláról me­sélt. „Én még mindig nem me­hettem a táblához”. „De Lontayt kihívta a tanító né- hi, és megengedte, hogy fel­rajzoljon egy kört”. „Pataki ma két vonalat húzott a táb­lára”. „Ma a kockás táblá­ra rajzoltak”. „Ma a tanító néni lehúzta a felső táblát” ... és aki legjobban viselke­dik, az lesz a hetes... az fog­ja egy hétig törülni a táb*- lát...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents