Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
WW. augusztus f: RELET-MÁCYARÖRSZAÖ Szabolcsi munkás—71 A gumigyáriak háza Huszonöt éves a forint NEGYEDSZÁZADOS a második világháború utáni időszak magyar valutája, a forint. 1946. augusztus 1-én a sikeres valutareform véget vetett a pénz történetében példátlan inflációnak. A pengő teljesen elértéktelenedett, mint pénz megszűnt funkcionálni, s ez alapjában veszélyeztette a háborús romokban heverő magyar gazdaság újjáépítését. Ilyen körülmények között a gazdaság helyreállításának, a termelés megszervezésének nélkülözhetetlen feltétele volt a stabilizáció, az értékálló valuta megteremtése. 1946. augusztus elsején nemcsak az új magyar valuta született meg, a stabilizációhoz kapcsolódó új árak — az akkori politikai és gazdasági adottságoknak megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározták. Az infláció kényszerítő hatása miatt olyan időpontban került sor a valutareformra, amikor annak jónéhány fontos feltétele hiányzott. 1946-ban a termelés még nem érte el a háború előtti szint 50 százalékát sem, az alacsony nemzeti jövedelem csak alacsony kereseti viszonyokra adott reális lehetőséget. Az alacsony bérszínvonal részbeni ellensúlyozására olyan árpolitika lépett életbe, amely az élelmiszerek és az alapvető szolgáltatások — lakbér, közlekedés stb. — árát tudatosan alacsonyan, a ruházati és egyéb iparcikkekét pedig magasan állapította meg. A STABILIZÁCIÓ MESZ- SZEMENÖEN sikeresnek bizonyult; meggyorsította a gazdaság újjáépítését, az ipar termelése és az ország nemzeti jövedelme néhány esztendőn belül elérte, sőt némileg meghaladta a háború előtti szintet-Ebben az időpontban *— 1948—1949 táján — elvben és gyakorlatban egyaránt mód lett volna az ériékarányos árrendszer kialakítására, a forint pénzfunkcióinak fokozottabb érvényesítésére. Az ötvenes évek gazdaság- politikája, figyelmen kívül hagyva a gazdasági egyensúly, valamint a tervszerű és arányos fejlesztés követelményeit. az iparosítás meggyorsítására törekedett, s ez a forint vásárlóerejének alakulására is kedvezőtlenül hatott. 1950-ig a fogyasztói árszint minimális mértékben emelkedett. Ettől kezdve azonban gyorsan nőtt az áruhiány, tehát az aránytalanság, a vásárlóerő és az árualap között. Az egyoldalú gazdaságpolitikának ezt a következményét az 1951 végi általános ár- és béremelés kívánta kiküszöbölni. E két intézkedés tulajdonképpen a valuta újólagos stabilizációját jelentette, mégpedig az 1950. évinél kb. 70 százalékkal magasabb fogyasztói árszinten. Más fogalmazásban: a fogyasztói forint vásárlóereje az ötvenes évek első esztendőiben igen nagy mértékben csökkent. GAZDASÁGPOLITIKÁNK A HATVANAS ÉVEK ELEJÉTŐL előbb a mezőgazdaságban, majd 1968 óta a gazdaság minden ágában hasznosítja az áru- és pénzviszonyok gazdaságszervező erejét. A vállalati önállóság pénzügyi vonatkozásban nemcsak azt jelenti, hogy a bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat, Ideértve az állammal szembeni adókötelezettségeket és a bankhiteleket, kamatokat is, hanem azt is, hogy minden gazdasági történés, folyamat elindítója a pénz, a forint. A forint nem konvertibilis valuta, s így az iránta való nemzetközi bizalom nem mérhető az árfolyam alakulásával. Közvetett módon ez a IEGYZET Ahol nem félnek az önállóságtól bizalom Magyarország nemzetközi hitelképességében tükröződik. Számos bizonyítéka van annak, hogy hitel- képességünk jó, nincsenek törlesztési, fizetési nehézségeink. Mindennek „aranyfedezete” a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődése, növekvő exportképessége. A FOGVASZTÓI FORINTRÓL szólva utaltunk annak értékveszteségóre. A gazdaságirányítás reformja során a hatósági árrendszert, vegyes árrendszer váltotta fel; mind a termelés, mind a fogyasztás szférájában egymás mellett alkalmazzuk a fix, a maximált, a korlátozottan változtatható és a szabad árakat. Jogosan vethető fel az a kérdés, vajon ebben a korábbinál kötetlenebb árrendszerben nem romlik-e majd az árszint növekedése következtében a forint stabilitása, értéke? Nos, éppen a forint negyedszázada tanúskodik arról, hogy a valutaértékekre ható árstabilitás nem az ár- mechanizmustól és az árrendszertől, hanem elsősorban a gazdaság arányos és egészséges fejlődésétől függ. Az ár- stabilitást egyensúlyi zavarok esetén — gondoljunk az ötvenes évek elejére — a fix árrendszer sem biztosítja. Az árstabilitás a gazdaságpolitika hatáskörébe tartozik. Más kérdés, hogy nincs és nem is lehetséges abszolút értelemben vett árstabilitás, mert gyorsul a műszaki fejlődés, a termelés és .a fogyasztás struktúrája folyamatosan változik, az utóbbiban állandóan növekszik a tartós fogyasztási cikkek aránya. Mindennek figyelembe vételével irrealitás a valuta értékállandóságáról. abszolút árstabilitásról beszélni. A józan gazdaság- politikának csak az lehet a törekvése, hogy alapvető céljaival, — pl. életszínvonalnövelés, gazdaságfejlesztés, — összhangban alakítsa, befolyásolja a valuta értékének alakulását és az árszínvonalat. Napjainkban éppen ezért a viszonylagos — az évi 1—2 százalékkal változó — árstabilitás a követelmény, amit egyrészt a kormány árpolitikája, másrészt az egyensúlyi helyzet megteremtését, fenntartását szolgáló gazdaság- fejlesztési intézkedései, a népgazdasági tervek biztosítanak. Mellesleg a forint iránti belső bizalom erőteljes dokumentuma a lakosság takarékbetét-állománya, amely a legutóbbi tervidőszakban is megkétszereződött, több, mint 42 milliárdra nőtt. A Nagydobosi Községi Tanács titkárnője, Képíró Gyu- láné mondta a következőket: „hirtelen jött a nagy tanácsi önállóság, de feltaláltuk magunkat. Rájöttünk, hogy minden eddiginél több emberi kapcsolatra van szükségünk, mert csak ebben az esetben tudunk gazdálkodni, helyes döntést hozni. Az önállóság felelőssége az emberi igények és a lehetőségek okos összehangolásában rejlik.” A titkárasszony ezután példákat hozott. Arról, hogyan változott kapcsolatuk a tszszel, hogyan szondázták meg a község közvéleményét a tervezett egészségügyi kombinát ügyében, miként veszik számba a község mozgatható szellemi, anyagi erejét. Minden mondatában érezhető volt: a községi tanács nem az íróasztal mellől szervez, nem a hivatalban dönt, nem aktákba merevített elképzelések szerint dolgozik. Az önállóság felelőssége ugyanis két vonalon is megnyilvánul: az első szakasz a tervek és elképzelések megfogalmazása, a második fázis pedig a megvalósításkor vagy éppen a kudarckor esedékes számadáskor. A község már nem háríthat felelősséget járásra, megyére. Nem hivatkozhat arra, hogy ez vagy az azért épült, „mert éppen ezt adták le”. Jól ismerték fel tehát a nagydobosi községi vezetők: nem a végső beszámoláskor kell ügyesnek és jól fogalmazónak lenni, hanem mindennap. Tervezéskor, előkészítéskor egyaránt. És itt, ezen a ponton van valami nagyszerű a községi tanácsok önállóságában. Először is minimálisra csökken a tévedés lehetősége. Egy-egy elképzelés alapját egy község egészének állásfoglalása támasztja alá. Nem válik vergődéssé egy-egy létesítmény megvalósítása, hiszen egy egész falu lakossága áll mögötte, pénzzel, munkával, akarattal. Nem lesz gond a kész intézmény, létesítmény működtetésével, hiszen igény szülte, igény mozgatja majd munkáját. A nagydobosiak első nagy önálló erőpróbája a község egészségügyi kombinátja. Mindenki tud róla a faluban. Ismerik terveit, tudják, mennyi pénz, munka kell hozzá. A Petőfi tsz mérhetetlen igyekezettel utalja át a községnek az esedékes adót. Lelkes adózó? Igen, tudják, ez a pénz is gyorsítja a falu iakói- nak, a tsz tagjainak egészségügyi ellátását. Szerveződik a társadalmi munka. A lakosság nem vitázik, hogy járda kell-e inkább, vagy a korszerű rendelő. A tanács maga döntött arról, hogy rendelő legyen, de ebben már benne volt Nagydobos véleménye. Lehet, hogy sok helyen félelmetes valaminek tűnt az önállóság, a nagy lehetőség, a döntés felelősségének vállalása. Ez az egy példa azonban érzékelteti: ahol az önállóság a demokratizmussal találkozik, ott se a tanácsnak, se a lakosságnak nincs mitől tartani. Ott a két akarat egy, az simul a központi akarathoz, előreviszi egész megyénk ügyét. Egy-egy falu önálló döntése, mozgó közéleti pezsgése is tevődik össze megyét építő erővé, akarattá. B. L. NAGY EREDMÉNYEKET HOZÖ, de gondoktól serr. mentes negyedszázad valutája a forint. Megalapozta a háborúban súlyos károkat szenvedett és szétzilált magyar gazdaság újjáépítését és konszolidálását, segítette a szocialista gazdaság építésének minden fázisát és folyamatát, az utóbbi években pedig a gazdaságirányítási rendszer fejlesztésének lett nélkülözhetetlen eszköze. Garamvölgyi István A megyeszékhely főterem fiatal, divatosan öltözött nő áll meg a szobor mellett és tájékozódik. Aztán leül a gesztenyefák hűvösében az egyik padra. Ismerős. Mit keres a városban? Úgy tudtam mindig, falun laknak. Köszön. Kóth Erzsiké vagy, ugye? A Kóth István lánya? — Igen. Pillanat alatt elém villan az imerős család. Különösen az apa, az uradalmi parádés kocsis. Ahogy egyenes tartással ült a bakon és kényszeruniformisban vágtázott a báróval vagy annak méltóságos famíliával. Mindig szem előtti szolga volt, cselédkenyeres a családja... De Erzsiké alig tud minderről valamit. Esetleg hallomásból. Picike lány volt még... — Mi járatban, egyedül? — A férjem barátjának van kocsija, ő hozott be egy másik ismerős asszonnyal. Én — Milyen ma a szabolcsi munkás? — Ma még kétlaki. Nem kizárólag a gyári munkából él. Nagyon sok ilyen van nálunk, a gumigyárban. Nem azért dolgoznak, hogy megdicsérjék őket. És a mostani bérkülönbségek olyan kicsik, hogy nem érdekeltek a továbblépésben, mert az nem segít annyit rajtuk, mint a háztáji jószágtartás. Foltos-kék munkaruhában halk szavú, szőke fiatalember: a gumigyári laticelüzem vezetője, Tanka György. 27 éves, de hosszú út vezetett a gyárig. Érettségi után Nyír- lugoson kultúrotthon vezető és könyvtáros. — Hogyan jutott el a gumigyárig a szebbnek tartott munkától? Újsághirdetés nyomán — Egy újsághirdetést olvastam, jártam a vegyipari technikumba, aztán segédmunkás lettem a körfutózó- ban. Meglepődtem egy kicsit, mert azelőtt nem melóztam még. Fél év után felviszik a technológiai osztályra, technológusnak. Ismét szép munka, tisztaság, utcai ruha, íróasztal... Tanulni is lehet. Miért akart mégis mást? — Elsírtam magam, hogy napi négyórai munka nem elégít ki. így aztán lemehettem üzembe. — Munkaruha — és üzemvezető. Most minek tartja magát, munkásnak vagy műszakinak, alkalmazottnak? — Munkásnak. Meg ők is. 41 fős üzemet bíztak rá. Károm szakmunkás dolgozik ott, a többi betanított: 18 nő és 20 férfi. — Igaz, kacskaringós volt idáig az utam. Valahonnan eljöttem, s munkás lettem. De hát a szabolcsi munkásság szinte egészében ilyennek látszik. A naponta 110 ezer forint értéket előállító üzemben figyelemmel kísérheti a saját sorsát: hogyan válnak az emberek lassanként gyári dolgozókká? Hogyan ismerkednek szótlanul az első napokban. milyen meghatóan ragaszkodnak betanítójukhoz, hogyan értik egyre jobban a munkafolyamatok miértjét, s hogyan ízlelik meg a közösség összetartozását. — A mi üzemünk piszkos. A gépek régiek, a technológia is az, a munka egészségre ártalmas. Ez rányomja bélyegét az emberek hangulatára, s meghatározza, milyen hangnemben beszélhet a cső-’ portvezető velük. Nem szabad kiabálni, vagy lekicsinyelni sehol sem, — de itt különösen nem! Gyorsan robbannak az indulatok, feszültek az idegek. Túl szépen hangzik, de én személyes példával akarom ezt megértetni mindenkivel: kizárólag csendesen beszélek. A kultúrotthonban szerzett tapasztalatok jól kamatoznak: a hangoskodó falusi legényekből csendes szórakozók lettek. Dudálják a két órát.» — Mi a jellemzője a mai szabolcsi munkásnak? — A kialakulatlanság. Az általam ideálisnak tartott munkéstípustól az átlag még messze van. A döntő az, hogy a többség nem érzi még igazán a saját ügyének a gyár ügyét. Dudálják a két órát. s veszi a táskáját, indul... Csak kereseti lehetőséget lát a gyárban, s nem is mindig véglegeset. Öt év kell még, hogy kötődjön, gondolkodjon. — Mit kellene azért tenni, hogy gyorsuljon a folyamat? — Többet adnék az emberek képzésére. Arra. hogy a munkás ne csak azt tudja, amit épp csinál. S a fizikai munkások ötödé — másfél ezerből! — nem végezte el még a nyolc osztályt! A képzésre, a szakképzésre is ide értve, sokkal több áldozatot hoznék, — s anyagi áldozatokról is beszélek. Arról beszélgetünk, hogy a gyárban nincs is lehetőség a munkaidőn túli együttlétre. Klub kellene, sportpálya, közös rendezvények, s hasonlók. — De például a kispálya ügye. Nevetségesnek tartom, amikor azon bukik meg, hogy a rendészet nem engedi meg. — Milyen a fiatalok helyzete a gyárban? — A gumigyárnak nincs múltja, csak jelene és jövője. A dolgozók zöme fiatal, őket kell munkássá ^alakítani. Meg kell teremteni a megélés — igen, nem megélhetés! — feltételeit. S először a lakásra gondolok, amiben a gyár nem sokat tud tenni. — Hogyan alakulnak a keresetek? — Jól is, nem is. Magyarázni tudom, megértetni nem. Az üzemnek adott az átlagbér szintje: 1700 forint. 1300 alá nem lehet keresettel menni, mert itthagy az ember, tehát a maximum 2100 forint lehet. Ez azt jelenti, hogy a kiugróan jó munkát nem tudjuk megfizetni, ami pedig nagy baj. Arra szeretnék lehetőséget kapni, hogy bértömegben számoljanak. — Ezt sok gazdasági vezető szeretné... De mit tenne vele, hiszen akkor ugyanilyen átlag jönne ki? — Csak akkor nem 41 főnek, hanem 5—6-tal kevesebbnek. Jobban megfizetném őket, többet tudnék követelni, s többet is nyújtanának érte. Óriásit nőne a termelékenység. Pótolni a hiánvzó tízezreket — Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi munkatempó visszafogott, senki sem nyújtja azt, amire képes volna? — Igen, azt jelenti. Ez szinte köztudomású, újat nem mondok vele. Bár tudom, hogy a bértömeg bevezetésének nagy munkaerőmozgás lenne az eredménye, de akkor oda kerülhetnének az emberek, ahonnan most nagyon hiányoznak. Ez a fegyelemmel is összefüggésben van. Most mesterségesen munkaerőhiányt csináltunk, az rányomja bélyegét a munkaerkölcsre is. Volt egy dolgozó, akire panaszkodott a párja — fizetésük a közös teljesítménytől függött, — hogy túl sokat lóg. Nem is bíráltam meg igazán, de ő azzal vágott vissza, hogy ilyen munkahelyet bárhol talál. Azóta se jött be a gyárba. — Úgy jellemezte előbb a szabolcsi munkást, hogy ket- laki. És saját magára ez vonatkozik-e? — Nem, nekem nincs más keresetem. Mi csak építkezünk. összeálltunk négyen a gyárból: egy lakatos megköt technikus rajtam kívül. Társasházat építünk, de mi magunk. Mi hordtuk Nyéklád- házáról a folyamkavicsot, Bodrogkeresztúrról a követ. És 23 ember gyűlt össze az alapozáshoz, s 300 üveg sört ittunk meg két nap: az volt a feltétel, hogy sör legyen. A lakatos kőműves is, az öccse vízvezetékes, a másiknak a sógora asztalos, ezenkívül rengetegen segítenek a gyárból. Minden szabad időnkben ott dolgozzuk kérgesre a tenyerünket. így, munkával pótoljuk a hiányzó tízezreket. Másképp nem tudtunk volna gyorsan és olcsón lakáshoz jutni, de kellett, s ez összetart minket, mert a „muszáj” nagy úr. Kun István Erzsiké köszönt... már bevásároltam, ök elmentek a méteráru boltba. Rájuk várok. Úgy beszéltük meg, itt találkozunk. — Mit vettél? Nincs is veled csak a táska. — Benn van az már a kocsi hátuljában. Fürdőszobát csinálunk, aztán egyes dolgokat nem kaptam Bátorban. Itt vettem meg. Egész héten nálunk vannak a mesterek. Most is úgy hagytam otthon őket. Csinálják a munkájukat, viszem a hiányzó dolgokat. — A férjed? — Ő a járásnál dolgozik. Statisztikus. Motorral jár be a faluból. Reggel 7-kor megy. délután fél 6 körül otthon van — Te? — Nekem nincs fizetéses állásom. Azt mondja a férjem, foglaljam el magam otthon. Megélünk. Gyerek még nincs... Aztán, reggelit készítek a férjemnek. Ebédet nem kell tenni, vesz a járási helyen... Tartok baromfit, sertést, meg rendben a házat. Szép kertünk van. Egyik sógor vagy 150 ezret kapott tavaly is almából. A mienk még nincs olyan erősen termőre, de amilyen most is, biztosan szépen hoz... Szóval, én csak a ház körül dolgozgatom. Talán, ha gyerek lesz... az én helyzetem is másképp alakul... — Akkor jól vagytok. — Jól. Hanem reggel volt egy kis ijedelmem. Egy kerékpáros mellett, mikor szembe egy teherautó jött, félelmetes kitérőt csinált Sanyi, a férjem barátja. Kicsit megijedtem. Ezért is mondom én a férjemnek, hagyja-a kocsit — Talán venni akar? — Rajta volna, mert... a pénzen nem múlik. De én ellene vagyok. Eljuthat az ember ma aihová akar. Nem feltétlen kell hozzá saját autó. Lehet, nem jól gondolom, de nekem ez az álláspontom. — Már hova gondolod, hogy el lehet jutni? — Voltunk eddig a férjemmel az ország egy pár szép helyén. Most külföldre akartunk menni. A lengyel Tátrába, vagy a jugoszláv tengerpartra. De hát közbejött a fürdőszoba-csináltatás. Alig jutottunk mesterekhez. A férjemnek is rámegy egy hete a szabadságából... A téren áthaladó járdán egy másik fiatal nő közeledik. Közben integet. Erzsiké, a hajdani kis Kóth Erzsi köszön és elmegy. Milyen messze van már az apja cselédvilágától! tasztaJogfr t
