Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

197! augusrt’ie is nTAr\*AO^P7Hr! Ä MrtÄ! A holnap gyárai NÉPGAZDASÁGI ÉRDEK — s nekünk, szabolcsiaknak külön öröm — hogy a ne­gyedik 5 éves terv során nem­csak folytatódik, hanem új lendületet vesz az iparfejlesz­tés, -telepítés az országnak ezen a részén. A tervtörvény külön is hangsúlyozza az Al­föld s ezenbelül Szabolcs- Szatmár megye intenzívebb fejlesztését, a még itt meglé­vő munkaerő- és egyéb tarta­lékok célszerű kihasználását. Igaz, utóbb alábbhagyott a munkahelyek utáni ingázás megyénkből, de végérvénye­sen csakis akkor szűnik meg ez a gond, ha a központi tá­mogatás párosul a jó helyi kezdeményezésekkel, a hely­ben meglévő erők okos fel- használásával. Mert nem elég csupán afelett ünnepet ülni, hogy a kormány százmilliók­kal segíti a vidéki ipartelepí­tést, vagy hogy külön kedvez­ményt élvez az a fővárosi gyár, amely — többek között — Szabolcs-Szatmárt választja leendő új telepe színhelyéül. Kettős követelménynek kell eleget tenni a vidéki iparfej­lesztésnél. Amellett, hogy az Alföldön létesülő új gyárak­nak enyhíteniük kell a táj foglalkoztatási gondjain, nem lehet lemondani ennek fejé­ben a gazdaságos termelésről sem. Magyarán szólva: túl nagy luxus lenne a népgazda­ságnak, ha az iparfejlesztés valamiféle egyoldalú, „ingye­nes ajándék” lenne, amiért nem jár ellenszolgáltatás. A befektetett százmilliók sem az égből pottyannak, tehát jogos az igény, hogy ezek az új gyá­rak mielőbb hasznot hajtsa­nak a népgazdaságnak. VALAMELY GYÁR ered­ményességét jelentősen befo­lyásolja a technikai színvonal, az automatizálás foka stb., de Igaz: legtöbb mégis az embe­Hatályos jogszabály írja elő, hogy a mezőgazdasági szakosított állattenyésztési telepeken milyen munkakö­rülmény, illetve milyen szin­tű munkavégzés lehet. Mi­nimumkövetelmény a beta­nított vagy szakmunkás-bi­zonyítvány. Ennek a követelménynek kíván eleget tenni, a lehető­séget biztosítani a Tisza menti Tsz-ek Területi Szö­vetsége. Sikeres tárgyalások alapján a Mátészalkai Ba­ross László Mezőgazdasági reken múlik, akik a gépeket irányítják, a munkát szerve­zik. Ha ilyen szempontból néz­zük a fejlesztés ígéretesen szép tervét, messzemenően igazat kell adnunk annak a felszólalónak, aki a szakszer­vezetek megyei küldöttérte­kezletén néhány hónappal ez­előtt a szakmunkás-utánpót­lás, egyáltalán a munkássá nevelés gondjait ostorozta. Jóllehet, a negyedik 5 éves terv során is csak az anyagi lehetőségekhez mérten léte­sülnek új munkahelyek me­gyénkben, de ha számításba vesszük azt is, hogy pótolni kell majd azokat is, akik nyugdíj­ba mennek, akkor kitűnik: több, mint 40 ezer új munkás üzembe lépésével állunk szemben. Ez pedig többirányú tennivalóval jár. Mindenek­előtt: intenzív és következe­tes szakmunkásképzést szük­séges megteremteni, hiszen, ha akadnak is olyan munka­körök, ahol nincs szükség kü­lönösebb szakmai tudásra, — a holnap gyárai másfajta igényt támasztanak. Aztán to­vább: ha a mostani erőfeszí­tések az új szakmunkások ne­velésére számbelileg ered­ménnyel is járnak, a szak­munkásoklevél még csupán belépőjegy az üzembe, an­nak tulajdonosa korántsem lesz munkás egyik napról a másikra. GAZDASÁGI VEZETŐK mondják erre: a legkönnyebb dolog beszélni erről az igény­ről, sokkal nehezebb csele­kedni. Érvelésként azt hozzák fel, hogy a gazdasági reform — a nagyobb önállósággal — egyebek között az utánpótlás nevelését is a vállalatok — különösen pedig a tanácsi vál­lalatok — nyakába szakasztot­tá. Ez pedig korántsem olcsó mulatság: tanműhely kell, ok­tató kell, pluszkiadások je­Technikum közreműködésé­vel felnőtt levelező szak­munkásképzés kezdődik idén szeptembertől. Az oktatás, a képzés a szövetséghez tarto­zó gazdaságok 12 szarvas- marha és 6 sertés szakosított telep dolgozói részére, hely­ben történik. A korszerű, modem tele­pek kulturált munkakörül­ményei lehetővé teszik, hogy minél több nő is folyamato­san dolgozhasson ilyen he­lyen. A beiskolázásra kerü­lő tsz-tagok mintegy 25 szá­zaléka nő. lentkeznek s aztán, ha végez a tanuló, státuszt kell neki szerezni, ami a létszámgazdál­kodás szigorított rendszerében nem is olyan egyszerű dolog. Amikor erről a kérdésről váltottunk szót a Szabolcs Ci­pőgyár igazgatójával a közel­múltban, megerősítette ezeket a nehézségeket. Majd arról beszélt: ők mégsem hátrálnak meg. „Inkább valamivel ke­vesebb legyen az év végi ré­szesedés, de áldozunk a saját nevelésű szakmunkásokra. Mi már mfegtanultuk, hogy igazán csak az ilyen, nálunk nevel­kedett fiatalokra lehet számí­tani a nehéz órákban is.” Az­tán elsorolta, mi mindennel kedveskednek a tanulóknak, — az ember majdcsak arra gondolt, hogy itt „kényezte­tik” a fiatalokat. (Jutalom a jó tanulóknak, ajándék a végzősöknek, biztos állás a felszabadulóknak stb.). Nem egyedüli a cipőgyári példa, de nem is általános. Pedig az újságok hirdetései bizonyítják: már a mi me­gyénkben is jó néhány válla­lat küzd munkaerő-, s főleg szakemberhiánnyal. Kétség­telen, hogy egyszerűbb dolog — s olcsóbb is — hirdetés út­ján szakembert szerezni, mint éveken át jelentős költ­séggel nevelni, — de kevés­bé tartós az ilyen megoldás. PERSZE, A MUNKÁS- UTÁNPÓTLÁS csak részben tanintézeti kérdés. Megfigyel­hető az is vállalatainknál, hogy a gyors és lártványos nye­reség érdekében elhanyagol­ják azokat a szociális léte­sítményeket, amelyeknek pe­dig igencsak nagy szerepük van a munkássá válásban. Különösen szembetűnő ez a fiataloknál, akik már divato­san szeretnek munkába men­ni, tisztán távozni onnan, igé­nyük van a jó ellátásra csak­úgy, mint a művelődésre, a továbbfejlődésre — a gyáron belül is. Aligha lehet magas igényeket támasztani azzal a munkással szemben, aki nyűg­nek veszi a gyárban eltöltött műszakot, mert egészségtelen a műhely, szűk és piszkos az öltöző, nem tud lefürödni munka végeztével. Az ilyen helyzet szinte melegágya a hányavetiségnek, a fegyelme­zetlenségnek, ahonnan már csak egy lépés az igénytelen­ség. Pedig igazán csak akkor örülhetünk az új és a leendő gyáraknak, ha mielőbb mér­hetőek lesznek azok gazdasági eredményei is. Ehhez pedig jó szakmunkások kellenek, akiket itt helyben kell meg­találni és felvértezni a bonyo­lultabb feladatok megoldásá­ra. Angyal Sándor Szakmunkásképzés — helyben Marek Antoni Wasilewski: TELEVIGASZ Miután — hála a modern tudománynak, melynek segít­ségével az ember számára rég­óta óhajtott televigaszt felta­lálták —, mindennapi életünk sokkal szebb és egyszerűbb lett. Ez a — merem állítani —, korszakalkotó találmány óv minket és mindenkit az öngyilkosságtól, önzéstől, ön­csonkítástól, öntúlbecsüléstől és számos le nem írható egyéb szerencsétlenségtől. Csak fel kell tárcsázni a megfelelő te­lefonszámot — amennyiben van az embernek telefonja —, mely a televigasz találmánya szerint is még mindig a meg nem valósítható vágyálmok közé tartozik, s az ember, ha megkapta a televígasz-kap- csolást, mindent frissen és fel­szabadultan elmond, ami a szívén, máján, gyomrán, ve­séjén és másutt van elraktá­rozva. Pontosan így tett a minap Szczesny Flimon kolléga is: — Jó napot! — mondta a televigasz vonalának. — Sú­lyos lelki depresszióban gyöt­rődöm. —r Kritikusban? — így a televigasz túlsó oldaláról egy hang. — Igen. Kritikus depresz- szióban. — Fogadja őszinte részvé­tem. — Hogyan? — morogta Szczesny Flimon. — Nincs szükségem az együttérzésére, ahhoz itt van számomra a Charitás. Önök azért létez­nek, hogy engem telefonon keresztül megvigasztaljanak és alaposah kiönthessem ba- jaimat-gondjaimat. ön egy közönséges tökfej, uram. Ért engem, uram? Egy tökfej. ön nem alkalmas a televigasz- hivatalhoz, helyezkedjék el inkább egy vidéki termelő- szövetkezetben ! — Jól van, uram. Biztatni én is tudom. Csak ne hagyja el magát, ön megsértett egy hivatásos pszichológust hiva­tásának gyakorlásában tele­fonon. Mégis, ha elveszítené a türelmét, akkor tudom majd, hol találom meg... Akkor az­után nem ismerek semmiféle kegyelmet. — Fenyeget engem, uram? Maga szomorú büdös szegfű. Még az a jó, hogy maga egy hivatalból kirendelt televi­gasztaló, különben belerúg­nék a... feleljen... — Értem, uram, ön azt kí­vánja, hogy én olyan maga­san repüljek a levegőbe, hogy fenn az égbolt alatt meghal­jak az éhségtől, mielőtt visz- szatérnék a mi szép és cso­dálatos Földünkre... Ez régi szólásmondás. Valami újabb nem jut az eszébe? Nem is csodálkozom, hogy depresz- szióban szenved. Mivel ön egy kis szürke tömegecske, egy részecskéje annak az óriá­si tömegnek, mely benépesíti a világot, egy ici-pici csava- rocska mindössze, egy senki, ami nem válik ki a milliár- dokból. Ön tulajdonképpen egy közöséges x-szel is pótol­ható lenne, miután- olyanból, mint ön, ezer is akad. Most aztán megfejtettem önt. Lám, lám, semmi új nem jut eszé­be, semmi új alakítás, semmi új ötlet vagy gondolat. Sem­mi sem rajzolódik ki agyában, semmi figyelmet nem szentel­nek a többiek magának. Sem­mi esélye sincs előrelépni az élet létrafokain, valami újat, eredetit kigondolni. Maga csak mindig az ezerszer hal­lott mondásokat ismételgeti, mint egy tarka tollú papagáj. Semmi találékonyság, semmi Szabolcsi munkás — 71 A dohán) os \ Isszanáz — Akkor Nyíregyházán nem is volt más munkahely nők­nek. A dohányfermentáló egyedüli nagyüzem volt a vá­rosban, s felvettek. Augusz­tus 31-én épp húsz éve, hogy Varga Erzsébet a fermentáló­ban dolgozik. Előbb vörös­keresztes iskolát végzett a gyár megbízásából, azután műszaki átképzését, s így lett minőségi ellenőr. Egy racizás után évekig hőfokoló volt, most pedig raktáros, csoport- vezető, mikor mire van szük­ség. Szereli, de... — Sokan megmaradtak ré­giek a fermentálóban. Miért? Annyira megszerették ezt a munkahelyet? — Én is szeretem ezt a munkát, bár ez nem jelenti, hogy biztosan innen megyek nyugdíjba. Egyre nehezebb ugyanis. Kevés a létszám, tíz éve kétszerannyi emberrel ol­dottunk meg egy feladatot, mint manapság. — Hogyan dolgoznak itt a munkásnők? — A munka nem könnyű, bár sok a könnyítés, és ke­vesebb fizikai erő kell. Ah­hoz képest, ahogyan kezdtük, növekedet az életszínvonal. Nagyobbak az igények is. Most a legtöbb gondot a kis­gyermekeseknek okoz a mun­ka. Műszakot nem tudnak vállalni, éjjel-nappali bölcső­de vagy óvoda pedig nincsen. — És az idénymunkások? — Vannak, akik visszatér­nek minden évben. — Miért nehéz itt a mun­ka? — Régen olyan nikotinos volt a fermentáló folyosó, hogy alig lehetett elviselni. Most már vannak elszívóbe- berendezések, s tűrhetővé vált. De sokáig nem bírja itt az ember egészségileg. A ni­kotin most a legkevesebb, a huzat és a lépcsőzés ártalma­sabb. És szezonban a csoport- vezetőnek az idegesség. Fele­lek mások munkájáért, de ha egy dolgozó hanyagul végzi a dolgát, nem beszélhetek úgy vele, ahogy megérdemelné. Nem bíznak bennük? — A munka változott-e? — Mikor bekerültem, sok­fajta dohányt termesztettek, ma csak négyet-ötöt. A válo­gatónőknek is könnyebb. Ha valaki bejön a dohánygyárba, egy hét alatt megtanulja. Ré­gen sok éves gyakorlat kel­lett hozzá. becsvágy, semmi célratörés. Semmi jövő nem áll maga előtt Hallja? Néhány pillanatig csend uralkodott a telefonkagyló­ban, azután a drót másik vé­gén zokogás rázta meg Szczesny Flimon kollégát: — Honnan tudja ezeket, pszichológus uram? — A mi televigasz-hivata- lunkban kizárólag első rangú szakemberek dolgoznak. Meg is tudom fejteni az ön lelki depressziójának a lényegét, önnek e pillanatban ugyanis kétezer zlotyra lenne szüksé­ge, de semmi pénze nincs. Na, rátapintottam a lényegre? — Igen, uram, tökéletesen így van... De honnan tudja ezt? — Már megint ez az örökös honnan? Ez kérem egyáltalán nem fontos. Csak az, hogy mi­előbb megvigasztalódjon. — Szépet és igazat mond, vigasztaljon tovább, kérem! Szczesny Flimon kollégának eme kérésében minden remé­nye ott lappangott. — Igen, igen, én televigaszt nyújtok önnek, uram — foly­tatta a hivatal pszichológusa —, de nekem is szükségem lenne kétezer zlotyra és kép­zelje, egyetlen fityingem sincs! És nagyot sóhajtva, letette a kagylót — Mi a véleménye a do­hánygyáriakról? — Szeretem őket és meg is egyezünk. Magánéletük átla­gos. Megbízhatóak. A régiek összeforrottak. A műszaki vo­nalon nem nagyon becsülik a nőket. Nő csak egy műszak­vezető van a gyárban, a töb­bi férfi. Nem bíznak talán bennük? — Elégedett? — Igen is, nem is. A fize­tésem lehetne több. Amikor a tanulást kezdtük, többen mentek tovább. Nekem csa­ládi körülményeim olyanok voltak, hogy nem tehettem, később pedig nem láttam ér­telmét. Akik tanultak, azok­nak sem magasabb a fizeté­sük, sem a beosztásuk. — A hangulat milyen a gyárban? — Vannak különböző ter­mészetű emberek, különösen ahol sok nő dolgozik együtt. S akadnak egészen nagyszá- júak is, akik könnyen páni­kot keltenek. De a hangosko- dót leszereli a főnök, behi­vatja és elbeszélget vele. Megbecsülés, fizetés — Valami társadalmi funk­ciót tölt-e be? — 12 évig bizalmi voltam, de lemondtam. Elég volt. Nem mindig úgy van a gyakorlat­ban, mint az elméletben. Ami például elhangzik a gyűlése­ken, azt nem mindig valósít­ják meg. — Mire gondol? — Hangoztatták például ko­rábban, hogy segítenek, mert soknak van lakásproblémája. E célra a vállalat félretett 110 ezer forintot a kis keresetű fizikai dolgozóknak. Én is je­lentkeztem, kaptam is volna 30 ezer forintot, de végül nem kértem. Úgy tájékoztattak, hogy ezzel csak az OTP-köl- csön csökken, de nekem 90 ezer forintot azért be kelle­ne fizetnem. így a 110 ezer forint — úgy tudom — meg­van, senki nem tudja hasz­nálni. — főbizottság működik a vállalatnál? — Volt, de nyugdíjba ment a vezetője, s azóta nem tudok róla, hogy lenne. A KISZ- szervezet működik, azt tu­dom. S inkább a szocialista brigádok tevékenykednek job- uan. — Mit tart a gyár egészé­ről? — Sajnos, itt is megindult a vándorlás. Tavasz óta nyolc régi dolgozó ment el. Koráb­ban ilyen sorozatos kilépések nem voltak. Mindez azért történhetett meg, mert annyi év után nem érezték eléggé a megbecsülést, s azt, hogy megfizetik őket. Most válto­zott az üzem szervezete, még nem tudom, mi lesz. De: csak annyit kellene ígérni, ameny- nyit meg is lehet valósítani. Felelni mindenért — Igazán kulturált munka­helynek tartja a gyárat? — Nem. Sokat fejlődtünk, de lenne tennivaló még. Több gondot kellene fordítani pél­dául az öltöző és mosdó tisz­tán tartására. Annyira elter­jedt az öltözőben egy fekete bogár, hogy már attól félünk, haza visszük. Nem bánt, de utálatos. Az ebédlő jó, az étel sikerül, mikor hogy. Nők­nek elég is. — Dolgozna-e ott, ahol ezek nincsenek? — Nem. Még ha a fizetésem több lenne, akkor sem. A meglétük a munkához hozzá­tartozik. Természetes, meg­szoktuk. Bár amikor kezd­tünk, ezek még nem voltak. — Ha még egyszer elkezde­né, ugyanígy csinálná? — Nem jönnék ide. Megún- tam már, vagy belefáradtam. Ha újra kezdeném, iskolára mennék, akármilyen áron. — A dohányba bele lehet fáradni? — Bele. De nem a dohány­ba, az csak egy anyag. Szín­érzék kell hozzá, hogy valaki szét tudja válogatni. Nekem a kisujjamban van, mit hová kell tenni. A dohány béké­sebb anyag, mint az ember. Engem az merít ki, hogy em­berekkel kell bánni. Mindig újakkal, betanítani és felelni balesetért, minőségért, telje­sítményért. Húsz év hosszú idő, s már nemcsak a dohány- fermentáló dolgozik Nyíregy­házán. — Dohányzik? — Nem. Elég nikotint be-; szívtam, cigaretta nem kell. Kan István £ leint ü'vész Elképesztő, — persze a naiv emberkéknek — hogy egyesek miből teremtenek maguknak plusz forintokat, mellékes keresetet. Az új lakónegyed egyik bérházá­nak lakói évek óta nem tudnak szellőztetni, mert az egyik lakó köménymagos-ropogós sütésére rendezkedett be. A kis mennyiségben kellemes, ttöményebb formá­ban ellenben igen kellemetlen olajszag már a szom­széd lakások szekrényeit is átjárta. A ruhák is átvették az olajszagot... A „civilben” az egyik vállalatot tisztviselőként bol­dogító férj — és a háztartást vezető feleség — azonban nem vesz tudomást a homlokráncolásról, a haragos te­kintetekről. Éjjelente sütögetik a ropogóst, aztán állami gépkocsin el is szállítják a megrendelőknek. A bosz- szankodó lakók nem is a dolog erkölcsi oldalát fesze­getik — mármint azt, hogy iparszerben űzik iparenge­dély nélkül a busásan jövedelmező közjátékot — őket egyedül a szagok izgatják. Mert a szagok meg tudják keseríteni a lakótársak mindennapjait. Ennek árán azonban az élelmes, sőt túl élelmes pogácsasütők min­den évben Európa legszebb tájait keresik fel, Isztam­bultól Madridig. Addig nyugodtak a lakótársak, szellőztethetnek, él­vezhetik a napfény, a friss levegő áldását. Végre ki­nyújtózkodhatnak a lakásukban, nem tolakszik be a hívatlan vendég: az olajgőz. De gyors lábon járnak a napok, az elegáns, saját kocsi befut elegáns gazdái­val és kezdődik, azaz folytatódik az égő olajjal végzett áldozat a nagy úr előtt. Százezer forint körüli vikend- házat és gyümölcsöst eredményezett eddig az éjszakai pogácsasütögetés, nem beszélve a külföldi utakról, ru­hákról, bútorokról... De a lakótársaknak nem az fáj. Hanem az olaj­gőz, a szag... ami kis mennyiségben kellemes, tömé­nyebb formában ellenben igen kellemetlen... Azt csak mellékesen újságolták, hogy a pogácsasütö ismét üstö­kön ragadta a szerencsét. Eltartási szerződést kötött egy idős emberrel, akinek a napjai már meg vannak számlálva. Viszont a háza, amelyet örököl, legalább kétszázezer forintot ér. Testvérek között is.„ P. G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents