Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
Páll Géza: Utak és emberek Az utak — esetünkben külföldre — vezetnek, s hogy szóba hozzuk, egy véletlenül hallott telefonbeszélgetés adta az ötletet. Két hölgy társalgóit a vonalban arról, hogy milyen „lébecolás” kezdődött az egyikük munkahelyén, mert a kisfőnök külföldre utazott. „Valószínű, megint hoz egy csomó cuccot. Ugyanis, mindig így szokta...” — jegyezte meg az egyik hölgy, s még hozzáfűzte, hogy a főnöke imádja a csencselést... Először talán válasszuk szét a pletykát, a rosszindulatot és az egyeseknél valóban divó mohóságot, szerzési vágyat, ami különösen fellángol egy-egy kínálkozó külföldi út alkalmával. Azt szinte nem kell bizonygatni, hogy a külföldre utazók nagy többsége nem, „csen- cselni”, üzletelni megy külföldre, hanem a jól megérdemelt szabadságát tölteni, vagy hivatalosan, tapasztalatcsere, tanulás, okulás szándékával. Vannak emberek, akik nem gépkocsira, családi házra, víkendházra gyűjtenek, hanem összerakják a pénzt és nyakukba veszik a világot. Ki-ki pénztárcája és érdeklődési köre szerint. Megyénkből is ezrek és ezrek ismerkednek a környező baráti országok tájaival, lakóinak életével, kötnek hosszabb időre szóló barátságot. Természetesen a hazaérkezők általában nem jönnek üres kézzel, egy-egy ajándék a család itthon maradt tagjainak, a szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak kellemes perceket szerez. Az út során megtakarított pénzecske örömöt kamatozik. Nem is ezekhez az apró ajándékokhoz van egy kis szavunk, hanem a másfajta cikkelvhez... A külföldet járók között ugyanis jócskán akadnak olyanok is, akik nem látni, élményeket szerezni óhajtanak, hanem a búsás haszon izgatja őket. Olykor a vélt haszon, hisz nem egyszer derül ki, hogy az első hallásra olcsónak tűnő áru itthon sem kerül többe. Csupán az árak és árfolyamok tévesztették meg a járatlan túristát. Az utóbbi években — éppen a baráti országokkal egyre szorosabbra fűződő kereskedelmi kapcsolatok révén — mindjobban kiegyenlítődtek az árkülönbségek az azonos árucikkek között. Egyre kevesebb az olyan „menő’- árucikk, amit érdemes lenne kintről behozni a turistáknak. Ám a megszállott üzletelők találnak rést, kifinomult információs készségükkel naprakészen tájékozódnak, mii érdemes vinni és mit lehet hozni... A munka és erőfeszítés nélküli jövedelemkiegészítés sok embert kísérthet. Egyesek esküsznek rá, megtérül az útiköltsége annak, aki ismeri a „lapjárást”. Nem tömegjelenség ez, nem is kívánjuk általánosítani a tapasztalatokat. Valójában nem sok emberről van szó, mégis érdemes néhány percet náluk időzni. A gátlástalan üzletelők ugyanis — ha a számuk nem is nagy —, mérhetetlen'erkölcsi károkat okozhatnak- .fii ne szégyenkezne, amikor külföIdöfTjárva csencsélő Honfitársakba ütközik, akik így „öregbítik" nevünket külföldön. Becsületes énibérek százai, ezrei pironkodjanak néhány miatt? Az egyik nagy külföldi áruházban történt, amikor nagy létszámú magyar túristacsoport tartózkodott a baráti ország városában: az áruház hangosbemondója közölte, az a magyar túrista, aki az első emeleten az oszlopok alatt árulja a holmiját, azonnal hagyja el az áruházat... Legalább kétszáz magyar túrista volt a hatalmas áruházban. Mindegyik leforrázva távozott, vétkesnek érezte magát, pedig többségük csak néhány apró emléktárgyat akart vásárolni... A hírnevünkre nem éppen kényes ügyeskedőket megtalálhatjuk a kempingtábor bliccelői között, akik a barátságra hivatkozva nem akarnak fizetni. Vagy éppen a zsenge kukorica és más szabadföldi növények, gyümölcsöskertek megvámolása közben folytatnak eszmecserét a mezőőrrel, vagy éppen a városokban a parkolóhely jegyszedő emberével. Kirívó esetek, minden magyar állampolgárnak nem kell szégyenkezni miattuk. De külföldön másként kerülnek latba az inkorrektségek végül is a. rendes turisták számlájára megy a „játék”. Talán még nagyobb az a esöndes — és sok helyen bocsánatos — kártevés, amit itthon végeznek az üzleti céllal utazgatok. Ez sem tömeges jelenség, de vannak, ahol eltűrik, hogy a munkahelyi zsibvásáron cseréljenek gazdát a külföldi holmik — mindez természetesen munkaidőben. Nem a kicsinyesség mondatja velünk ezt sem — hisz teleíbncsevegés, feketekávézás, kollektív horgolás, fociterefere mellett is éppoly értékesek a percek, az órák. A munkaerkölcsöt — ha az jó az adott üzemben, hivatalban, intézménynél — aligha lehet kikezdeni ilyesmivel. Sokkal inkább fertőzi ez az emoeren gondolkodását, egészséges életvitelét. Megfertőzheti a „gyengébbeket”, kedvet, hajlamot ébreszthet a követésre. Rontja a közszellemet, tehát nem lenne szabad eltűrni. Hogyan lehetne józanságra, „viselkedésre” tanítani a külföldi utak vámszedőit? A törvények megsértőivel szemben jól alkalmazott és hatásos eszközökkel rendelkezünk. Az sem kétséges, hogy minden magyar állampolgárnak jogában áll útlevelet kérni, külföldre utazni. Ezen a „nagy szűrőn” legfeljebb azok akadhatnak fenn, akik törvénybe ütköző cselekedeteik miatt önmagukat fosztják meg a külföldre utazás jogától. De a kisebb szűrőkön könnyűszerrel átbújhatnak a törvényeket ugyan betű szerint nem sértők, de az ilyen „szereplésre” nem méltó honfitársak. Ezért lenne ilyen nevelő funkciójuk is a munkahelyi kollektíváknak. Az egyes országokba szóló útlevél ;ket a munkahelyi vezetők, szb- titkár, stb. írja alá és javasolja az utazást. Mi lenne, ha a notórius — és közismert üzletelő néni kapná meg a szükséges aláírást? Az bizonyos, hogy szembe kellene nézni az illetővel és megmondani az okot, amiért nem tartják ildomosnak az utazást. Megérné, jó figyelmeztetés lenne, hogy leszokjon az erkölcsösnek éppen nem mondható jövedelemszerzésről. Egy kicsivel jobb munkával megszerezhető a nagyobb jövedelem egyenesebb úton is. A többség szerencsére jobban tud örülni az így kapott jövedelem-kiegészítésnek. Irány Budapest! Kántor Hona nyíregyházi forgalmi szolgálattevő engedélyt ad az indulásra. (Hammel József felvétele) Bürget Lajos: A KICSI A ház végében egy föld- hányás volt. Ezt nevezték ki várnak. A védőknek a legkülönbözőbb fegyvereik voltak. Műanyag kard, kovás pisztoly, rácsogó géppisztoly, fapuska. A támadók hason csúsztak a siligó homokban a föld- hányás felé. Nekik is voltak fegyvereik. Háromévesek, ötévesek, lányok és fiúk vívták a napi kis játékháborút. Eddig mindennap a várvédők győztek. A rögök, amit dobáltak, visszavonulásra késztették a támadókat. De ma valami különös történt. A kócos kis Peti nem adta fel. Kúszott a rögzápor- bán, majd felpattant, és lerántotta a fő védőt, Csabát, A siker azonban csak pillanatnyi volt. A többi védő nekiesett Petinek, és lete- perték a földre. Kezéből kivették a szikrázó pisztolyt. — Ezért lakolsz! — kiabálta Csaba, akinek önérzetét mélyen sértette, hogy a nálánál kisebb legyőzte. — Mi győztünk! Mi győztünk! — kiabált reményt vesztetten Peti. — Lerántottam a vezért! Ez nem jár! Ez csalás! De Csaba oda sem figyelt. Peti kezét hátrakötötték. A vár mögé, a régi ház falához vezették. Peti rúgott és harapott volna, de hiába Társai, a többi támadó, messziről figyelte. Közbelépni senki nem mert. Féltek Csabától, aki erős volt. Mi lesz, ha holnap nem játszik velük? — Bíróságot! Haditörvényt! — kiáltották a védők, akik bosszút akartak állni a kis hősön. Peti bátorsága is elpárolgott. Nagy kék szemében két könnycsepp jelent meg, Lecsurgott az arcán. Maszat- nyorn támadt a nyomában. — Mit érdemel ez a bűnös, aki megtámadta a vezért? Kiáltott a szeplős Lajos. ' — Kivégzést! Zúgta rá a többi. De Csaba csendet intett. Műanyag kardjának hegyét Peti hasának szegezte. Odanyomta a falhoz. — Csaltál! — kiáltotta a szemébe. Csaltál! Érted? Hogy mertél győzni? Hogy mertél felmászni a várra? Tudod, hogy csak tüzelni szabad? Peti csak nézett. Már nem sírt. Erezte, hogy itt most valami olyan történik, amit ő a kicsi, még nem ért meg. Aztán csendesen megszólalt: — Neked könnyű. Te nagyobb vagy. Úgyis az van, amit te akarsz. De nekünk miért kell mindig kikapni? Miért csak ti lehettek a győztesek? Ez nem igazság! És nekem miért kell mindig fogolynak lenni? Csend lett. A gyerekek Csabát nézték. Igaz is. Miért kell mindig fogolynak lenni? Miért mindig Peti a fogoly? Csaba rándított egyet a vállán. — Csak. Mert te vagy a legkisebb. Aztán leeresztette a kardját. — Oldozzátok ki. “ Peti elment a faltól. Né- hányan utánamentek. A többiek is elszéledtek. Csak Lajos maradt Csabával. Már nem volt kedvük játszani. Másnap a földhányást eltolta egy gép. A régi ház mellett megszűntek a várháborúk. Csak az utolsó emléke maradt meg. Tálán mindörökre.
