Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-10 / 161. szám

1. oldat KELET-MAGYARORSZÄG *971. JÖth» » Ukapáink, nagyapáink még fel sem cseperedtek, már ke­nyérkereső munkát is tudták végezni. A munkafogásokat — szántás, vetés, aratás, cséplés, betakarítás — a családi házban menet közben sajátították el. Es ez elég volt nekik egy életre. Iskola? Csak a kiváltságosak privilégiuma, a szegény népnek egy-két osztály töredék része jutott. > Apáink a létfenntartáshoz, a kenyérkeresethez legszüksé­gesebb ismereteiket szintén a szülői háztól és a környezettől kapták, de a kapitalizmus erősebb térhódítása, a háborúkra való készülés az uralkodó osztályt arra késztette, hogy ha va­lamelyest csekélyt is, de mégiscsak konkrét tudást juttasson alattvalóinak. Es több-kevesebb sikerrel ez is majdnem elég­nek bizonyult egy életre. A mi — negyvenes generációnk — otthonról, a szülői ház­tól, környezettől hozott ismerete a társadalmi, gazdasági, po­litikai változások következtében szinte semmisnek bizonyult. És az iskolából hozott ismeretanyag is elenyészően csekély a technikai változásokhoz képest. A tudomány változásairól ne is beszéljünk. Tudásunkat, ismereteinket felnőtt fejjel pótol­juk, igyekszünk a technikai, kulturális, tudományos változá­sokhoz igazítani. Hogy példával is éljek, mi vagyunk az a nemzedék, akinek a kezében az ostor és a gyeplő egyik napról a másikra kormánykerékké és gázpedállá, indítókarrá és elektromos nyomógombbá változott. Ezt azonban nem hagy­hatjuk örökségül a tizenéveseinkre, konkrétabban iskolás korú fiataljainkra. Amíg apáink idejében az iskoláskor végének éveire meg­szerzett ismeret egy életre szólt, addig ma az iskolás korban szerzett tudás a tudomány és a technika fejlődésének követ­keztében legfeljebb ha tíz évre elegendő. Még pontosabban: tudományos becslések szerint a ma élő tizenévesek a tudomá­nyos-technikai forradalom nem is pontosan felmérhető üte­mének következtében életük folyamán arra kényszerülnek, hogy háromszor, négyszer változtassanak foglalkozást, szak­mát, ezzel együtt ugyanennyiszer generálisan újjítsák fel tu­dásukat. Es itt érkeznék dolgozatom maradandójának a lényegé­hez: a családi ház és az iskola jól összehangolt erőfeszítése kell ahhoz, hogy a ma felnövekvő generációját biztoskezűen ké­szítsük fel az életre. Nem értek egyet azzal a szülői nézettel, hogy a betanított munkásnak, meg a szakmunkásnak minek az iskola, hogy a gyárban, az üzemben, meg a földeken is dolgozni kell, javakat termelni. Ez utóbbi igaz is, csakhogy éppen az nem mindegy — sem egyénnek, sem társadalomnak —, hogy mennyit, milyen minő­séget és mennyi idő alatt termel egy-egy dolgozó, és az sem, hogy ért-e a gépekhez, technikához, ésszerűen használja-e őket, vagy tönkreteszi. A jövő építésének az alfája és ómegája a sokoldalú, képzett munkás, aki a termelési technológiák, tudomány dik­tálta gyors változásaihoz hamar — egyéni szempontból az sem közömbös, hogy könnyen, vagy izzadva — képes alkalmazkod­ni. Természetes, hogy a változások követelte ismereteket nem a ma iskolájában és nem az iskolás korban kell elsajátítani, hanem majd kint az életben. De azt az alapot, amire távla­tokban építeni lehet, azt igenis iskolás korban az Iskolában és otthon kell útravalóként a ma tizenéveseinek a tarisznyájába tenni. Hogy ebből mit ad az iskola és mit ad a szülői ház? Korunkban a tudás döntő többségét az iskola adja. Fel­adata, hogy ne zsúfolja tele tanulói fejét elavult, megmereve­dett ismeretekkel, hanem, hogy készítse fel tanulóit dinami­kus, általános műveltséggel, fejlődőképes és változást bíró szaktudással, fejlett gondolkodással és ítélőképességgel, esz­mei-politikai tudatossággal, a szép, a humánum iránti fogé­konysággal. Ebbe a komplexumba kell a szülői háznak beleilleszkedni, vállalva saját tudása fejlesztését maga és gyereke érdekében, hogy közös erővel felnevelhessük a változó körülményekhez alkalmazkodni tudó utódokat. Sigér Imre tanár Vízszintes: 1. Hóbortoskodás, viccelő­dés. 6. Igekötő. 7. Ilona bece­neve. 8. Visszaás!!! 9. Egy, olaszul. 11. Sál betűi keverve. 12. Sokat... (szórja a pénzt). 14. Vissza: e pillanatban. 16. Megfejtendő. 18. Bőg. 20. Há­ziszárnyas. 21. Részvénytársa­ság. 22. Mezőgazdasági gép. 24. Ógörög építészeti stílus. 25. Az élő szervezet legkisebb egysége. 27. Föld alatti ter­més. 28. Ókori nép. 29. Ke­reskedelmi árat megállapít. Függőleges: 1. Ritka ' fértirteivünk.' 2. Római'Öl. 3. Az Al-Duna mel­lékfolyója. 4, Nátrium vegy­jele. 5. Megfejtendő. 6. Meg­fejtendő. 10. Félig olvadó! 11. Kártyalap. 13. Vissza: régi súlymérték. 14. Képes rá. 15. Tengerész. 17. Felforgat, pusz­tít. 19. Párosszülöttek egyike. 21. Megfejtendő. 23. EJA. 24. Zenei kemény hangsor. 26. Tóth Kálmán. 27. Libahang. Megfejtendő: Négy európai főváros (víz­szintes 16, függőleges 5, 6, 21.) Múlt heti megfejtés: Trinidad és Tobago — Haiti — Dominica. Könyvjutalmat nyertek: Varga Ibolya Nyíregyháza, Kovács Ágnes és Robika Pát- roha, Grosz Katalin Kisvárda. Krecsmáry László: Jaj, de furcsát álmodtam! Jaj, de furcsát álmodtam! — Csikó voltam álmomban, nyerítettem, nyargaltam, rengett a föld alattam.­Furcsábbat is álmodtam — lekvár voltam álmomban, rákentek a kenyérre és megettek ebédre— Aztán meg azt álmodtam: jártam a fővárhsban, SZEGÉN*/ MOHAMED Szöveg: Cs. Horváth Tibor Rajz: Gugi Sándor és egy hajón a Dunán én voltam a kapitány— Egyebet is álmodtam — mozdony voltam álmomban, tolattam és prüszköltem, s jó hosszúkat fütyültem— Es még azt is álmodtam, — s a számat csak tátottám • hogy űrhajóban ültem, a kozmoszba repültem, s mikor leszálltam volna kényelmesen a Holdra: megfordultam hirtelen, s leestem — a padlóra! Volt egyszer Tiszafüred ha­tárában, ott, ahol a Tisza ha­talmas kanyarral fordít hátat a Napnak, egy szegény legény és egy gazdag földesúr. A sze­gény legénynek több volt a szívében, mint a zsebében, a gazdag földesúr viszont ra­vasz róka volt, megdolgoztat­ta a cselédeit, hogy minél több termése legyen és aranya a zsebében. Egyszer a szegény legény meghallotta, hogy a jó szívű és igazságos Mátyás ki­rály éppen Tiszafüreden át igyekszik Debrecen városa fe­lé. Gyorsan kihúzott a répa­táblából egy jól megtermett cukorrépát és éles bicskájá­val olyan gyönyörű lovacskát faragott ki belőle, hogy bár­melyik király eltátotta volna a száját, ha látja. Mátyás ki­rály látta is, mert a szegény legény elébe sietett és szíve mélyéből feltörő sóhajjal át­nyújtotta a királynak e sza­vakkal: — Igazságos Mátyás király. Fogadd el tőlem ezt a cse­kélységet. Szeretlek, tisztel­lek, amiért mindig a szegény­nek szolgáltatsz igazságot. mátyás megörült a répából ki­faragott lovacskának, el is tá­totta a száját, majd pénzes­zacskójába nyúlt és mosolyog­va öntötte az aranyakat a szegény legény markába. A legény azon nyomban gazdag­gá vált, mert amikor meg­számlálta, ezer arany gazdája lett. Megtudta ezt a gazdag föl­desúr. Jó volna neki is egy­könnyen ezer arany. Gyorsan kiválasztott legszebb paripái közül egyet, ami száz aranyat is megért és utánavágtatott a királynak. Éppen a hortobá­gyi pusztában érte utói. Le­ugrott a lováról, a földön csúszva mászott a király elé: — Igazságos Mátyás király — fébegíe aki a szegényt pártfogolod, fogadd el tőlem, nagyon szegény embertől ezt a csekélységet. — Es átnyújtot­ta a királynak a fényes szőrű paripát. Mátyás király gyanúsan nézte, aztán megkérdezte: — Milyen szegény vagy te, hogy egy drága paripát tudsz nekem ajándékozni? — Ö, nagyon-nagyon sze­gény, igazságos királyom Nincs nekem semmim, csak ami rajtam van. Mátyás király végignézte, s mindjárt átlátott a gazdag földesúron, mert annak ruhá­ján csakúgy villogtak-csörög- tek az aranypitykék. — Köszönöm! — mondta barátságot mutatva a király. — Hogy én se legyek szűk­markú, fogadd el tőlem vi­szonzásul ezt a nagyon értékes ajándékot. Azzal átnyújtotta neki a szegény legénytől kapott, ré­pából kifaragott lovacskát. De mert látta, hogy a gazdag fot- desúr nagyon pislog, meg hozzátette: — Vidd csak. Roppant nagy értéke van, kimondhatatlan nagy vagyon. Ezer aranyat er. Alig egy órája ezer aranyat adtam érte. Most már a tiéd. A gazdag földesúr a loJ vacskának kifaragott répával a hóna alatt, lógó fejjel bal­lagott haza. Egész úton marta fejét a méreg, egy helyen be­lehasalt a hortobágyi dús le­gelőbe és öklével verte dühé­ben a füvet. Mire hazaért, nem bírta tovább: ordítva végigrohant Tiszafüreden^ majd belevetette magát a Ti­szába, éppen ott, ahol a nagy habos folyó ma is hatalmas kanyarral fordít hátat a Napnak. Azóta hívják Tiszafürednél a Tiszának ezt a sarló alakű széles kanyarját „Mátyás-ka« nyar”-nak. Napraforgó Nyár végére megérett a napraforgó barna magva. Zsuzska féltve őrizgette: — Szükség lesz rá hóban, fagyban, jó lesz majd a hi­deg télben, tollborzoló szél­ben, amikor a hó jéggé der­med — árvamadár eledel­nek. Pár hét múlva sebbel-lob- bal, mejött a tél bunkósbot­tal. Lépte nyomán minden fagyott, megálltak a kis patakok. Odafenn a magas égen, felhők ültek hófehéren Aztán egyre lejjebb száll­tak, majdnem súrolták a fákat. Esett a hó szüntele­nül, erdőn-mezőn, a ház kö­rül. Zsuzska reggel arra éb­redt, frissen esett hó fehér­lett, réten-völgyön, dombon- hegyen. — Csip-csip, a mag mind rl/*0D LE MAR, A PUSKÁM- .MMK-El 4 MáSMAtírj..MíMKf HADD LASSUh HUM... Kte IfSJ A JELMEZVERSENY UHUK... eison/M...HUM. 91 Ó7 Keret/macat* Dl F/WElJfTEK. CSAK. M/AJDJAR.TXÍUG- < RJK ASOAESűlF ZZ EAJOAIMAS VOIT f HEM CSODA ’ HűG¥ SZEGEM? '4MMOMEOET . EióMrgi&f V AOUH • (A jövő szombati számunkban folytatjuk) ott maradt, új tavaszig a hé alatt. Zsuzska kiszólt: — Gyertek ide, naprafor-j gó reggelire. Délben is szólt: — Van elég napraforgó-- mag-ebéd. — Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ug­ráltak, kapott enni a ma­dárhad. így múlott el 1—2 hónap, már csak árnya volt a hónak, lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta — fogytán a mag. Alig-alig elegendő a tavaszig. Legvégén csak egy szem maradt: — Kinek adjam, kis ma­darak? — Ne adj engem senkinek szem, ültess el a kis kerted­ben — s mondta volna ta­lán tovább, de a lics-pocs udvaron át Csűri veréb oda- röppént, elcsente, s már vit­te, ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe, déli szél jött, lelkendezve. — Mi újság van? — táto- gott, s elejtette a csöpp ma­got. De akkor már azt sem bánta, tavaszt érzett a ha­tárban. Emitt nyíló hóvirá­gok, amott ennivalót látott. Mikor a mag földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duz­zadt, dagadt, puffadozott. A megolvadt, hótól-ázott, pu­ha földben kicsirázott. Ke­rekedtek a levelek, a szára megnövekedett. Zsuzska mérte, méricskélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőttön nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőt­te a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott, s nemsokára aranytányér lett virága. Addig nézte fenn a napot, barnára értek a ma­gok. Mikor elhullott a szir­ma, súlyos fejét alig bírta. Nyár végére megérett a nap­raforgó barna magva. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóban-fagy- ban, jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szél­ben, mikor a víz jéggé der­med — árvamadár-eledel- nek. Donászy Magdolna Szülők fóruma Alkalmazkodni GYEREKEKNEK a változó körülményekhez TÖRD A FEIED! A MÁTYÁS-KANYAR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents