Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
É. oldal &VT VT ma O'V AT? CmfíV. AG — VAS A RN APT MELT PET ET* 1971. JűTTtm 1 A z ajtó méter vastag teste nesztelenül simult vissza a falba. Kigyulladtak a piros lámpák. Besétáltak az ólomkamrába. Peter Biggs arra gondolt, hogy mégis csak érdemes volt húsz évet itt eltölteni. Ha nem is ebben a mesterséges pokolban, de az előzőekben is. Húsz kemény évet, vastag ólmok között, a sugárzó halál veszedelmes közelségében. Mert ez a kitüntetés most az emberek fölé emeli és a pénzből megveheti Sallynak a villát, és Sally elmehet a fiával, ha akar, Olaszországba. Sajnálta, hogy fent, az irodák folyosóján nem talált tükröt. Aranyozott zöld jelvénye sütötte a mellét. A fene tudja, mikor nézett utoljára tükörbe! Nyakkendőjét Sally kötötte, borbély borotválta. Hirtelen azt sem tudta volna, hogy kövér-e az arca, vagy sovány, ha megkérdezik. Besétáltak az ólomkamrába. Peter Biggs leült az asztalához, a műszerek elé, és kényelmesre igazította a csuklós székét Iszonyú csend volt, mint mindig. Itt bent az élet néma, pontos és zajtalan. Dél felé már kellemetlenül hangzott a gyomorkorgás is. De- hát az nem volt gép, az csak az ember zsigereihez tartozott Egy pillanatnyi szédülést érzett. Az ünnepség jobban megviselte az idegeit, mint tavaly a lánya esküvője. Lehunyta a szemét, és megmasszírozta a homlokát, hogy odagyűljön a vér. Aztán automatikusan nyúlt a kapcsoló nikkelezett gombjához. És akkor elakadt a lélegzete. Határozottan tudta, hogy a szeme előtt mintegy harminc centiméternyire ott van a karja, ujja rajta a gombon, — bár furcsán túl puhának érezte a nikkel hűvös felületét, — de nem látott semmit. Elkapta a kezét. És ránézett. Ott volt, Immár közvetlen a szeme előtt, de még sem látta. Pillantása átszaladt a levegőn, rá a kapcsolóműszerek asztalára. Mi ez? Rosszul van? Kép- rázat? Két kezét tartotta arca elé, de semmi. Lenézett a hasára. A szék lapja. S valami ruha. A lába sehol. Csak a cipők. Meghűlt benne a vér. S akkor a szomszédos asztal mellől állati üvöltés: — Megsemmisültünk! Várjunk csak, várjunk csak! — lihegett remegve. — Az előbb én itt voltam. És most is itt vagyok. De tovább nem jutott a gondolatban. Meghallotta, hogy most 6 maga ordít, és már fel is ugrott és most rohan a másik asztal felé. — Hol vagy, Húg?! — Hol vagy?! — Itt vagyok! — jött a hang a háta mögül. Megállt és megfordult, de senkit sem látott. Aztán megpillantotta a földön lehullott ruháit. És most már emlékezett az apró fémes csengésre is, amikor gyűrűje leesett. — Mi van velünk? — kiáltotta feleslegesen, hiszen csend volt. — At hiszem, meghaltunk! — találgatta a másik, szokott rekedtes hangján. — Hülyeség! — Biggs tisztán érezte, hogy reszket a térde a félelemtől. — Halottak nem beszélnek! — Dehát nem látom magam és téged se látlak! — Ne ordíts! — Te ordítasz! Elhallgattak. Peter Biggs kezdte: — Én azt hiszem, mi egyszerűen csak láthatatlanokká lettünk. — Gondolod? Akkor miért állok én mostan az asztalban? — Hol? — Az asztalban. Benne Legalább is úgy gondolom. P eter Biggs óvatos moz * dulatta! lépett a szék felé, aztán simán átment rai- ta. Sipkay Barna: Az ismeretlen sugárzás — Hát ez őrület! — kiáltotta boldog kétségbeeséssel. — Mi most úgyszólván átalakultunk a saját energiánkká ! — Dehát hogyan? Ilyesmi még nem volt! — De most van. Ezt nem tagadhatod. Elgondolkoztak a hatalmas fizikai problémán. Húg közben megjegyezte: — Érdekes, nem fáj a fogam. — Persze, hogy nem fáj. Hiszen nincs. — Akkor ki sem kell húzni? — Nem. — Hát ez pompás — mondta Húg szórakozottan. — Különös — helyesbítette Biggs. — Nincs fogad, nincs torkod és mégis beszélsz. — Azt hiszem, nagyon hosszú számításokat kell elvégeznünk, apníg megértjük jelenségünket. Biggs a levegőbe csapott: — Ha megoldjuk, nem kétséges a Nobel-díj! — Ha megoldjuk — ismételte meg komoran Húg. — De én e pillanatban a legnagyobb zavarban vagyok, mert nem tudom felvenni a ceruzámat. — Nem tudod felvenni? Miért? — Próbáld meg. Biggs odébb akarta tolni a széket, hogy az asztalhoz lépjen, de a keze keresztülcsúszott rajta, mint a levegőn. — Persze, — morogta. — Hiszen csupán energiák vagyunk. — Esetleg diktáljuk majd a számításainkat. Újszerűén kezdtek gondolkozni. De nagyon nehezen ment, mert nem láttak semmit önmagukból. Pokoli lesz, ha odakint megszólalnak — ez jutott eszébe Biggsnek és elmosolyodott: mit szól majd Sally, ha hazamegy? Hirtelen vágya támadt, hogy itthagyja az atomkísérleti teledet, de tudta, hogy még hat órája van a munkaidőből. Szórakozottan le akart ülni. A lendülettől azonban becsúszott a padlóba, pedig ott ölnyi vastag volt az ólom. — Hát ez fantasztikus! — ugrott talpra és nagy zavarral folytatta: — Azt hiszem, nyugodtan hazamehetünk, hiszen így képtelenség dolgozni. Egyszerűen nem tudjuk megfogni az anyagot. — Menjünk haza — egyezett bele Húg, aki nem rég nősült. Odaálltak az ajtó elé és Biggs megnyomta a piros gombot. De a gomb meg se mozdult. Óránként ellenőrzés jött, Biggs most erre célzott, amikor keserűen megjegyezte: — Persze, az ajtót se tudjuk kinyitni. Most várhatjuk, amíg McKansy idedugja a képét. ! biztosító ajtókon, élvezve a könnyedséget. Szinte repülve értek fel, az irodai folyosókra. * » Hank, régi kollégájuk közeledett. — Ezt megtréfáljuk — súgta oda Húgnak Biggs. Pedig soha életében még nem tréfált meg senkit. — Álljunk meg. Hank egészen hozzájuk ért. Biggs elébe terpeszkedett és teljes tüdővel rákiáltott: Huuuú! Hank nyugodtan átsietett rajta, akár a ködön, még a szempillája se rebbent meg. Biggs rémülten bámult utána, Hank félrehajtott, gondolkozó fejét célozgatva pillantásával. — Te Húg, mondd, én nem kiáltottam? Húg is oda volt a csodálkozástól — Majd berepedt a dobhártyám. — Lehetséges, hogy Hank mégsem hallotta meg? — Nem tudom — Húgnak remegett a hangja. — Pedig nem hallotta, annyi szent! — Borzasztó! — nyögte Biggs és arra gondolt, hogy akkor a felesége se hall majd semmit. — Azt hiszem, a mi jelenségünk páratlan az emberiség történetében. Állandó hivogató szavakkal siettek egymás mellett, be az igazgatóhoz. Ezen a helyzeten változtatni kell! Ez rosszabb a halálnál! Tudni, látni és hallani és mégis levegőként élni az emberek között! Egyelőre nem merték tovább gondolni sorsukat. Valami utolsó reményük szólította őket az igazgatóhoz, aki nyugodt mosolyával már annyi kétségen keresztül vezette az intézet alkalmazottait. Az igazgató épnen a had-,,, ügyi államtitkárral ' tartott megbeszélést. — Igazgató -úr!— < kezdte tiszteletlenül Biggs, mivel nem volt módjában, hogy meg is mutassa magát. Az igazgató sovány, csinos arca ragyogó mosollyal tapadt az államtitkárra. Szép zengésű, mély hangját mindnyájan szerették, — most nevetett. — Ugyan, államtitkár uram! Biggsnek fogalma sincs arról. Halvány fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen mit csinál! Az atomfizikus megmerevedett. Hogy ő? Hogy ő nem tudja, mit csinál? Mit mondanak róla? Jól hallotta? Szerencse, hogy a diri nem hallja az ő hangját Beszéljenek csak tovább! A z államtitkár elegáns Clark Gable bajusza diszkréten őszült, s ezzel olyan kitűnően lehetett mosolyogni. — Hát azt semmi esetre se vette észre, hogy tíz éve minden lépését figyelték embereink. Pedig sokszor még ott is aludtak, a saját lakásán, a másik szobában, amíg ő családi életét élte... közbevetve jegyzem meg, valóságos humor, ahogyan ez a Biggs él... heti egyszer színház, egyszer fürdő, és egyszer a hitvesi ágy... Jóízűen kacagtak. Biggs elhűlt és a vér a fejébe szökött. Ezek itt csakugyan róla beszélnek. És hogyan! És bemocskolják legszentebb családi titkait! És hogyan jutottak hozzá?! És kik kísérik tíz éve az ő lépteit?! Hát rablógyilkos ő, vagy fegyenc? — A legjobb, uram, — vetette közbe az igazgató, — ha Biggs nem,tud semmit. Túlságosan együgyű ahhoz, semmint eszébe jutna, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Biggs lázasan gondolkozott. „Uramisten, hát mit is csinálok én? Reggel bemegyek a kísérteti telepre, elfoglalom helyem az ólomkamra műszerasztalánál, és figyelem az atommaghasadás jelenségeit. Aztán hazamegyek. — Tehát úgy gondolja, hogy embereink ezután is nyomában maradjanak, és ő végezze tovább munkáját? — Igen. — És a másik? Az a fiatal? Az igazgató legyintett. — Hamarosan kidobjuk. Nem sok haszna van. Húg felordított. — Hát ez gyönyörű! Biggs feléje kapott, hogy hallgasson, de azok semmit sem vettek észre, úgy sem. Az államtitkár felállt. — Tehát bizonyos benne, hogy az eddigieknél sokszo- Tosan hatékonyabb atombomba kulcsát találta meg az önök... , — Biggs — segített az igazgató. — ...no, igen, az önök Biggs-sze. — Teljesen nyugodt lehet — biztosította az igazgató. — A Biggs-fél'e atombomba ötszázezer embert pusztít el egy szemvillanás alatt — Elfújni őket, mint a legyeket — hessentett fehér kezével az államtitkár. — Mint a legyeket — bólintott az igazgató. — Nagyszerű — helyeselt a másik. Biggs úgy érezte, elájuL Atombomba? Hogy ő atombombán dolgozik? Dehát hiszen... csupán energiakérdés az ami... igen, végeredményében... nem, ez nem igaz. Ez nem igaz! Odaugrott az igazgatóhoz, és teljes erejéből pofonütötte. *De a tenyere átcsúszott az igazgató fején. — Rohadt disznók! Aljas bitangok! — Gondolom — folytatta az államtitkár, — jó lenne a Szaharában kipróbálni, mint a franciáknak. Az igazgató kétkedőn rázta a fejét. — Gyakorlatilag ez nagy veszéllyel járna a környező afrikai államokra. — Teljes értékű próba lenne — vonta fel a vállát gúnyos mentegetőzéssel a hadügyminiszter belső tanácsnoka. Aztán elköszöntek. Az igazgató visszaült asztalához és egy terjedelmes jelentés olvasásába mélyed! — Mit szólsz ehhez? — kérdezte elképedve Húg. — A legnagyobb aljasság! Elvetemült aljasság! — dühöngött Biggs, és iszonyú ütéseket mért az igazgató fejére. De hasztalan. — Ne fogyaszd az energiádat! — figyelmeztette jóakarattal a társa. — Ne feledd, hogy most már csak egy adott energiahalmaz vagyunk, s nem pótlódunk. Takarékoskodnunk kell önmagunkkal. — Igazad van — csendesedett le Biggs. — Erre még nem gondoltam. Hogy a csudába jutott az eszedbe? És még téged akartak kidobni! Több eszed van, mint itt az egész vacaknak. — Hát, nem mondom... — egyezett bele Húg. — De tanácslom, hogy menjünk. Biggs undorral nézte a csinos igazgatót. — Kár, hogy nem tudok köpni. Hogy nem tudom a kitüntetésemet a pofájába vágni. „Az emberiség jótevője vagy!” Ezt merte nekem mondani. Amikor a mellemre tűzte azt a bilétát. És áz emberiség gyilkosa lennék, ha nem ér bennül»» két ez a baleset. — Menjünk — sürgette Húg. Elindultak. Akkor robbant be az ajtón Hank. — Riadó! — kiáltotta. Az igazgató halálsápadtan felpattant. — Biggs és Huggerty megsemmisültek, McKansy meghalt! Ismeretlen sugárzás a kamrában! — Lehetetlen! — hebegte az igazgató. — Ez maga a pokol! Nem ismerjük a sugarat! Játszunk a halállal! Reszketve álltak mindketten. Biggs felkacagott. — Hát biz ennek befüstöltek! Húg nógatta. — Hagyd már a fenébe. Menjünk haza. Utálok rájuk nézni. Biggs: — Én is. Menjünk haza. És most már tényleg elindultak. Biggs megjegyezte: — Most már nyugodtan mehetünk toronyiránt. Úgy lényegesen rövidebb az út. aj yugodtan nekilendült ' a falnak. Valami Villant, és rettenetesen fejbevágta. — De Peter Biggs! — hallotta a felesége hangját. — Miért akarod a fejeddel átütni az ágy deszkáját? Biggs felült. Ámultán nézett a feleségére. Azután megtapogatta a karját. Semmi kétség van és létezik. — Mondd, Sally, ki vagyok én? — Peter Biggs vagy és számtantanár — felelte Sally dühösen, és oldalra fordulva befúrta a fejét párnájába. — Nem tudom, miért éppen hajnali háromkor kell ezt megkérdezni tőlem. — Többet nem olvasok este újságot — sóhajtott boldogan Biggs és lefeküdt ő is. — De azért kiváncsi vagyok, hogy Húgnak fáj-e a foga, vagy sem ? _ Sally nem szólt semmit. Meg volt a véleményét. Darázs Endre: PADLÁSSZOBA* Magasságokban éltem én, Egy fordított világban, Hol félig égben a szegény S a módos mély szobában, Mely, mint a hörcsög rejteke Teli jó élelemmel, Mert fillérekért termeli Az éhes szegényember. Kezünk ügyében volt a Nap, Telisteli arannyal, De tudtuk, ki beléje kap, Az összeégve meghal S így inkább tengődtünk tovább Rézfillérre vadászva S csillagokon tapostunk át A koszos lépcsőházba. •A napokban elhunyt, kétszeres József Attila-ÓÍJas kóltflM emlékezve közöljük Padlásszoba című versét. 1 rnalmas óra volt. Égtek a türelmetlenségtől, hogy mielőbb beszámolhassanak energia-mivoltukróL Végre McKansy szőrös majomábrázata jelent meg a vastag ólom nyílásában. A fekete szemöldökrengeteg alatt álmos szemek pislogtak. Aztán kerekre nyíltak, a duzzadt ajkak megremegtek és McKansy felnyögött. — Semmi baj! — szólt rá vidáman Biggs. De McKansy úgy tett, mintha nem hallotta volna. Egy pillanatig még némán rámeredt a földre hullott ruhadarabokra, aztán kiugrott. És a nagy ólom ajtó becsapódott. — McKansy! — üvöltöttek fel. — Ne csukj be minket! Kétségbeesve nyomultak a falnak. S minden erőlködés nélkül egyszercsak kint voltak a folyosón. Biggs megkönnyebbülten mosolygott. — Hát persze. Minek is vártunk ennyit? — Hát ez pompás! — örült Húg is. — Meniünk, de időnként figyelmeztessük egymást, nehogy eltűnjünk “gymás elől. — Helyes. Hangtalanul jutottak át a A nagyobb szavak puffad- tan hevertek szerteszét — akár többnapos hullák a sivatagban, a karavánutak mentén. A nagyobb szavak és a már régebben elhullottak, melyekről a húst is lerágta már a hőség, a homokvihar, a dögkeselyűk csapata: csontvázukkal is elfeledetten simultak a nyári Szaharába. — Apokaliptikus! —mondta volna Dagadt fülű még az elején, betonerkélyéről a kettős út fölé kihajolva. Hadoszlopok közelednek, zúgnak el alattuk, maguk mögött eszményi csendet hagyva. Beszakadt hidak, kidőlt oszlopok, néhány tehetetlenül vonagló páncélos az árokszélen. Eszményi csend — majd később, esetleg napok múltán távoli csatazaj. Csatazaj! Nagy kezdőbetűkkel! Szép, nagy szavakkal! Csanády János: Eay irányú közlekedés Kezdetben hajlamos volt még a patetikus megközelítésre. „Fölkapom ezt a szüntelen dübörgést, hatalmas, lila bélű szilvásgombóccá gyúrom, s pirított‘morzsával megtetézve — lenyelem”! — Magamba gyűröm! — így érezte. Később csökkent az építkezés irama. Más utakra terelődtek a konvojok. S időnként, amikor elhúzta a betonloggiára néző, üvegfalnak is bejllő ablak sárga függönyét, egy-egy új, tízemeletes ház tűnt szemébe, égbe- bökve a tetőn — lépcsőházanként — sorakozó tévéantennáit. Lassanként egész csapat emelkedett belőlük a déli látóhatáron: olyan egyformán, mintha egymást szülték volna. Aztán az éjszakák — kísérteties nappalokká váltak. Áradat indult — s az álom óráiban. Ezek voltak a fekete nappalok. Említették ugyan néha egymásnak: Rómában sem volt nagyobb zaj, szombat délután és vasárnap este a Villa Chigi árnyas dombokra épült lakónegyedének erkélyein. Mely alatt hét végén — és egész héten át — százezer gépkocsi áramlott, a főközlekedési út kereszteződésénél megtorpanva — a tengerpartra. Igen, ez amolyan színes kis mentőbólyának elment — ideig-óráig. De míg ott vendégek — turisták voltak, itt a sajátjukban laknak. Hát a nagy szavak pátosza lassan kikopott, tisztára kivezetett a betonsivatagba. Egyébként belülről otthonos volt. Feketére lakkozott vastartókon keskeny lécpolcok; épphogy csak megtámaszkodott rajtuk a sok könyv. Kétoldalt, a falak hosszában. Kedves, magukfabrikálta, rafiaburás álló- és függőlámpa. Kis kávézóasztal, vaslábakon. Különböző székek. Egy keskeny heverő. Nem lehetett a falnak támaszkodni, mert apró lábai — alattomosan csúszva — azonnal megindultak a sima parketton. Amíg csak a fal melletti részen egy félbeszabott léc le nem süllyedt néhány hüvelyknyivel. Attól kezdve — nagy zökkenéssel s megnyugvó sóhajt kiváltva — akadt meg a dtkó Mb« ebben a természetes üregben. A másik szobában, a hasonló priccsel egyvonalban, az ágyneműs fonott kosár mellett éppen elfért a gyermekágy. Színes polcokat építettek a konyha felőli sarokba; ezek szépen elfedték azt a két vastag csővezetéket is, amely az emeletek hosszában futott át a szobán. A polcokon gyermekjátékok, varróholmik hevertek. Meséskönyvek, amelyek időnként tarka lepkéket, csodamalao- kákat, a legkisebb fiú történeteit bocsátották az Apokalipszisbe. A nagy szavak rég elhagy ták őket is. Szigorú világban, kegyetlen erők ellenében győzedelmeskedett a kis pásztorfiú. Személyautók kezdtek sorakozni a hátsó front felől, közvetlenül az épület alá húzott parkolóhelyeken. Rajtuk túl sorjáztak a parkosított gyermek- játszóterek. Ezeket is autóutak szegélyezték. Fűnyírógépek pufogtak már az első tavaszon, éjjel-nappal. Motorkerékpárok ékelődtek az autók közt sötétlő, tenyérnyi aszfaltokra. Szüntelenül javították őket. A másik oldar
