Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-04 / 156. szám

Vasárnap! melléklet

Csikós Balázs:

Nemcsak

magánügy

Az egyik üzem személyzeti osztályára jelzés érkezett: N. Á. dolgozójuk részegen olyan tettet követett el, ami miatt a rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte, bizonytalan ideig munkahelyén ne várják. A személyzeti osztályvezető megdöbbenve vette tudomásul az információt. Hogyan jutott ide ez a jó szakmunkás? — tette fel magának a kérdést az osztályvezető. Talán négy esztendeje sincs, hogy ez a fiatal, mint ipari tanuló országos versenyen is részt vett, ahol tisztes helyezést ért el. Szakmájának szinte mestere volt már akkor. Abban az időben az üzem is büszke volt neveltjére. És ime 4 év után rendőrségen ül. Az esetet követően a személyze- r' megdöbbenve látta a bérelszámolóknál, hogy egy jó fél éve már többször is igazolatlanul hiányzott a fiatal szakember. Csökkent keresete is. Mikor léphetett vajon a lejtőre ez a fiú? Egyik napról a másikra nem válnak ilyenekké az emberek — adta meg magának a választ az osztályvezető.

Vannak különös utak, vannak egyéni csalódások, bukások, amikor a gyenge akaratú ember az italban keres vigaszt. A részeges szülő, az otthofti hiányos nevelés, a rossz baráti kör már fiatal korban félrevihet valakit. Ilyen környezetben más mércéje van az erkölcsnek. A munkanélküli, könnyelmű élet itt nem szégyen, sőt nem egy fiatalnak egyenesen tetszik.

Az esetek többsége azonban sablonos úton, csendben fejlődik ki. A munkahelyi környezet, a közvetlen munkatársak lépésről lépésre viszik bele az ivásba a majdani alkoholistákat. Ki ne látna szinte naponta kisebb munkahelyekről (tatarozások, szerelőműhelyek, stb.) fiatal ipari tanulókat, segédmunkásokat egy-egy táskával elillanni italboltba, büfébe, ahol az öregebb szakik ízlése, pénztárcája szerint sörös, boros, vagy pálinkás üvegek kerülnek a táskába. A „fuvarért”, a hallgatásért a fiatal munkás is kap egy-két pohárral. 15—16 éves korban, ha nem is esik jól az ital, de virtusból, büszkeségből megisszák. Néhány hónap, esetleg egy félév és már ezek a fiatalok is zsebbenyúlnak és isznak.

A nagyobb üzemekben munka előtt, de különösen munkaidő után fenyeget a veszély. Egy-egy ártatlannak látszó fogadás: „van egy liter borom rá, vagy egy korsó söröm, hogy az én csapatom győz”. Az; ilyen kihívást nem illik visszautasítani és máris megvan az alkalom. A baj nem ott van, hogy a vesztes fizet egy kört, különösen, ha ez nem mindennapos. A folytatás az szokott lenni, hogy fizet a nyertes és az is, aki a fogadásban nem is volt benne. Ez csak példa, de ugyanilyen alkalom a prémiumfizetés, egy kis különkereset, névnap, születésnap és a többi „jeles”.napok.

Módjával ezek is megtarthatók, senki sem követelheti az aszkétizmust, a kocsmák bezárását. A baj ott van, hogy nem az alkalom miatt, hanem később már az ivás miatt ülnek össze. Ekkor már se névnap, se születésnap nem kell, csupán egy szükséges, a pénz. Előbb a saját kereset megy el, majd egyre azon törik a fejüket, hogy szerezzenek valamilyen úton pénzt. Itt jön a kölcsönkérés, a fusimunka, aztán a kisebb lopás az üzemből és otthonról. A további sor már ismert: a munka nem ízlik, pénzre, egyre több pénzre van szükség. Es szereznek, ha kell fondorlattal, ha kell erőszakkal.

A családi tragédiákig, az urh-kocsiig, és a börtöncelláig az út hosszú. Vannak ugyan véletlen esetek, „be- lecseppenések”, de ez a kivétel. A végkifejlődéshez, a lejtő teljes megjárásához legtöbször évek kellenek. Segíteni nyilván nem a lejtő alján, hanem valahol az elején lehetne. Igen, de hol van a lejtő eleje? Mikor és ki szóljon, hogy barátom ez már nem vezet jóra. Egy születésnapi meghívást elrontani nem lehet. Egy futballmeccs utáni pohár sör helyett azt ajánlani, fogadjanak inkább mozijegybe, vagy a vesztes vegye meg X. Y. írónak a legújabb könyvét, nevetségesen haitna.

A figyelmeztetés, a baráti jó szó idejére és hogyanjára recept nincsen. Azonban az sem igaz, amit az esetek után állítani szoktak a munkatársak: mi észre se vettük, hogy a barátunk elzüllött. Nincs olyan kollektíva, ahol nem vennék észre; vagy nem tudnának róla, hogy N., vagy Z. a kelleténél többet jár a kocsmába.

Ki szóljon hát? Szólhat bárki. Ez nincs funkcióhoz kötve. Természetesen a szakmai felettes szólhat hivatalból, a szakszervezeti és pártbizalmi, a személyzetis kötelességből, ha fiatal az illető, a KISZ-titkár is figyelmeztetheti. Nem egyszerű és nem könnyű dolog ez. Haragost senki sem akar szerezni. Márpedig a figyelmeztetést az emberek többsége rossz néven veszi. Egy emberért, annak családjáért azonban ilyen kockázatot is érdemes vállalni.

Nemcsak közvetlen módszerek vannak, más példáján is lehet nevelni. Ahogy a szólás tartja: a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle. Ha az üzemben nem társadalmi bíróság előtt vonják felelősségre a vétkest, az emberek közé legtöbbször csak pletyka- szintig jut el az eset.

Amikor a bíróság elítél egy embert garázdaságért,

részegen elkövetett karambolért, lopásért, betörésért, az üzemben legtöbbször csak suttognak róla, de az illetékesek nevelő példaként nem használják fel. Hozzáértő jogász, vagy más vezető ilyen esetben a tényeknek megfelelő helyzetet ismertethetné a kollektívával és bemutatná az oda vezető utat is. Nyilván egy-két ember találva érezné magát ebbpl a példából.

Segíteni addig lehet, míg a baj nem hatalmasodott cl. Félreértés ne essék, lebeszéléssel nem mindenkit lehet jó útra téríteni. Vannak megrögzött alkoholisták, akik a börtön, vagy az elvonókúra után is ott folytatják, ahol abbahagyták. Azonban az egy-két kivétel miatt passzivitásba vonulni és lemondani a kollektíva nevelő erejéről nagy kár lenne. Az emberekben megvan a jóra- való hajlam, de a gyengébb jelleműeknél támogatni kell ennek érvényrejutását.

Sokszor és sokan közömbösek vagyunk. Pedig ismerjük az alkoholizmus társadalmi hatását. Nemcsak az alkohol rabja sínyli meg, de a családja, környezete is, végső soron a társadalomnak is ártanak. Bátran mondhatjuk, ilyen esetben az egyes ember magatartása nem lehet csak magánügy. A közérdek kívánja, idejében segítsen a kollektíva, még akkor is, ha akadnak sikertelen példák.

Sóstó, 1971. (Elek Emil felvétele)

Gesztelyi Nagy Zoltán:

AZ ÓRA

A vidám társaság az alközpont egyik lakásában már kimerítette a szórakozás leg- beváltabb formáit. Akkor szólalt meg a ház leánya:

— Láttátok már apa lomtárát? Fiatalkorában azzal dicsekedett a barátainak, hogy tud órát javítani. Rengeteg pénzébe került. Elvállalta a munkát, fröccsért, szívességből, aztán elvitte az óráshoz. Itt van egy polc, tele olyan órákkal, amelyeket már nem tud többé megjavítani senki.

A családfő jó humorérzékkel fogadta lánya csúfolódását. Elővette a fiókot. Tele óraroncsokkal. Karórák, zsebórák. Fedéllel, fedél, nélkül, szíjjal, szíj nélkül.

Az egyik vendég egy rozsdás hátú ócska kis női karórához nyúlt Kivette. Szórakozottan felhúzta. Füléhez tartotta. Ez volt a szokása. Mivelhogy órás volt az istenadta.

— Fogadjunk, Frlci, hogy a bizományi becsüse sem fogadná eL

Az órás felkapta a fejét

Mi ez? A mesterségében sértik meg Hirtelen, kapásból válaszolt:

— Fogadjunk, hogy lemegyek a körútra és félóra alatt eladom az első járókelőnek egy százasért Na jó, nem az

elsőnek. Az első három közűi

valamelyiknek.

A baráti társaság felujjongott. Újabb szórakozás! Fogadás! Egyszerre tízen kívánták elvágni a kezeket. És az órás öt perc múlva lenn. találta magát a hűvös nyári estében, kezében az órával. Furcsán érezte magát. Még soha nem adott el semmit életében. Mindig csak dolgozott, bérért. Most ezt hogyan kell csinálni?

Két férfit, egy szerelmespárt és egy idős, sánta asz- szonyt elengedett maga mellett. Mert azt kikötötte, hogy a három járókelő csak azokra vonatkozik, akiket megszólít

A sarki söntés csaposa jött hatodiknak szembe vele. Fenn, az erkélyen a szurkoló társaság kuncogása abbamaradt Sportszerűségből, nehogy megzavarják az alkut

Az órás, szíjánál fogva a karórát, mutatta:

— Elnézést a megszólításért, uram. Ez egy kitűnő karóra. Sokat ér. De nekem csak egy százasra lenne

szükségem. Megérné önnek?

A csapos némi habozás után mogorván megszólalt:

— Csak egy ötvenes van nálam...

Az órás megértette, hogy a karjára kell fűznie az órát Mintha a sajátja lenne.

Egy idős, munkás kinézésű férfi közeledett. Az órás megszólította:

— Hadd ne magyarázzam,

miért, de sürgősen szükségem van egy százasra. Nézze. Tizenöt köves. Még így, használtan is megéri a tízszeresét.

— Majd aztán keresi rajtam a rendőrség, ügyi?

Az órás nagy lélekzetet vett:

— Ha kívánja, igazolhatom magam. Saját órám! — hazudta rendületlenül.

A munkás ezt mondta:

— Jól van, ha magának ennyit ér. De nincs nálam pénz. Várjon meg, hazaug- rok, kérek az asszonytól és jövök vissza.

Az órás boldogan nézett utána. A munkás eltűnt a sarkon. Az órás fel-alá sétált, lecsatolta az órát, meg vissza. Húsz perc múlva be-.

látta, hogy a munkás nem fog visszajönni.

Vidám, zárórás társaság közeledett ekkor, egymásba karolva. Vagy nyolcán, harminc év körüli férfiak és nők. Az órás nagyot lélek- zett. Elébük állt.

— Elnézés! Kizárt a feleségem. De nincs egy vasam sem. Vegyék meg egy százasért az órámat.

A társaság megállt. Az órát senki sem nézte.

— Szegény kartárs, — mondta végül az egyik fiatal férfi. — Ica, úgyis hozzád megyünk. Hadd vigyük magunkkal.

— Én csak az órámat.«

Nézzék meg. Ér ez egy százast? — és körbeadta.

Az előbbi fiatalember elővett egy félliteres üveget a felöltője zsebéből:

— Szevasz. Húzd meg. Kizárás ellen igen jó.

— Mit lehetett tenni, meghúzta.

— Vegyétek meg! — sírt az órás.

— Hát ha neked ez olyan sürgős. — Az egyik fiatalember hanyagul zsebrevágta az órát, elővett egy papírpénzt és odadobta. Az órás meg sem nézte, összesodorta, kavicsot tett bele, feldobta az erkélyre.

A házigazda megnézte a pénzt és a lányához fordult:

— így becsméreld máskor apádat.