Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

8. oldal KELET-MAGYAROR3ZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971. július tt. Szakonyi Károly; A TENGERNÉL Ideiben találkoztak elő­ször: a turistairodában. Bertalan szobát keresett, két­ségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektu­sokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vonogat- ta a vállát, hogy nem érti. — Egy kis szobát a tenger­nél. Ne legyen drága. Niksz drága, nem érti? Zimmer!... — Ja, ja, zimmer — bólin­tott újra türelmes mosollyal a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a dmet, de Berta­lan a mellékelt vázlatos tér­képen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre felüdülni, a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó mondta kínlódva. — Maré! Tenger! Egy szobát a tenger­nél... — Aztán széttárt kar­ral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét megakasz­totta egy ősz hajú hölgy ba­rátságos mosolya. Egy pilla­natig várt, aztán meglobog­tatta magán testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drá­ga napot! — Majd én segítek, fiatal­ember, ha megengedi — szólt az ősz hajú hölgy. — En is most érkeztem, éppen szobát keresek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én meg­mondom nekik, értek horvá­tul... így ismerkedtek meg. Aztán néhány nap múlva találkoztak a parton, kö­szöntötték egymást; a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen, mondta ő, köszöni a segítsé­get, igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák... Többet nem is látta a hölgyet, csak most itt, Rovinjban. — Nicsak! — szólította meg Bertalant, amikor az öböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Ta­lán átköltözött Rovinjba? — Á, csak átugrottam a reggeli busszal, borús volt az idő, gondoltam, esni fog, in­kább kirándulok... Szabad le­ülnöm, vagy vár valakit? — Ó, kit várnék? Foglal­jon helyet, legalább nem ül­dögélek olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este tovább­utazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Ve­lence. Persze, mint egy ké- peslapnyi Velence. Volt már Velencében? — Még soha — ült le Ber­talan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. — Le­het itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztri­ga, kagyló, rák, hal... En osztrigát ettem, kitűnő volt. — Az osztrigát nem me­rem — nevetett Bertalan. — A rákot sem. Soha nem et­tem ilyet. — Hát akkor talán halat. A makréla nagyon ízletes. A pincérnő már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mond­ta sietve Bertalan. — Kér­ném szépen — nézett a pin­cérnőre. — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megren­delem. Olaszul beszélt, lá­gyan, dallamosan. Árpikor magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnak az emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok összevissza, meg mutogatok. De maga na­gyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygottá hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal job-' ban beszélek, de ha csak te­hetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szél áradt, édeskés szagot csapott a part­ra : a kerek, tojásdad kavi­csok közé vetődött moszatok, máló testűek émelygős sza­gát. A hölgy elnézett a víz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán, látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek... egy­más hegyén hátán a házak és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszország­ban. — Sokat utazott? ) — Hangversenyeztem. — Áhá, — mondta Berta­lan. t -- Hárfáztam. Hárfamű­vész voltam... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat. A pincérnő elrendezte Ber­talan előtt a terítéket. Egy kis üvegben vörös bort tett eléjük. Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot. Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. Bertalan nekilátott: — Á, hisz, ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátradőlt a nád­széken. Könnyű nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rö­vid ősz haját a ruha színé­hez illő szalag szorította le. Megkóstolta a bort. — Egész­ségére ! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észrevehetett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat; hát­rafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi sport tengerész­öltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. Elhí­zott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alak­jához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a teraszon, másokkal mitsem törődve a vendégek feje fölött kiáltoz- gattak át egymásnak. — Pa­pi, papi, komm, komm!... — a lány a partszegélyhez köze­li asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das is gut? — Aber, Gerhard... — Ó, ja, ja Hilda, dort... — Papi, mammi, komm! Komm hier! —A csa­lád végre a l£ny kívánságára a partszegély mentén telepe­dett le. Átrendezték a szé­keket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyék­ba állitották. A férfi szitko­zódva egy képesújsággal csap- dosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány be­kapcsolta a rádiót, végigre­csegtette a keresőt az állo­másokon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken és sovány combjai közé ej­tett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincérnő azonnal ott ter­mett mellettük. A férfi fél­vállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot és beletemet­kezett ; ékszerekkel teleagga­tott neje fintorogva beleszi­matolt a levegőbe, áttelepe­dett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugodton, ki­bontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpontot keresett, de elégedetlenül fel­fújta az arcát, aztán meg­kocogtatta a képesújság hát­lapját, hogy a férje sürgesse a pincérnőt, hozza már a je­ges italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár megdöccent, a hölgy keze kissé remegett. De mire a fiatalember az ar­cára tekintett, már mosoly­gott: — Na, ugye, jó a mak­réla? — Aztán mielőtt Ber­talan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen... — Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani? — Szörnyű ricsajt csap­Ebben az esztendőben ren­dezik meg először Magyaror­szágon a fiatal művészek országos találkozóját. A FI- MOT színhelye Nyíregyháza lesz. Október 15-től, a Nyírségi Ősz idején kerül sor erre a rendezvényre, amelynek gaz­dája a városi tanács, a KISZ, a Művelődésügyi Mi­nisztérium lesz. Ebben az esztendőben először csak a fiatal képzőművészek és az éremkészítő művészek ad­nak egymásnak találkozót, de a következő évektől nak ezek — bökött a villájá­val a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszallja az illetlen mozdula­tot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük — mondta a hölgy. — Ne za­vartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfogta a poharát, de nem ivott. — És maga? Maga mivel foglalko­zik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egész mással — nevetett Bertalan. — Bőr­díszműves vagyok, egy szö­vetkezetben dolgozom. Kijár­tam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre... — el­hallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincérnő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszá­lat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, mél­tatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és hevesen magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pin­cérnő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünet­ben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül vissza­rakta őket a tálcára és meg­kerülve az asszony kinyúj­tott lábát engedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket — mond­ta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Diesel éknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagy- laltossal is, délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fo­tózták azon a sziklán, ame­lyiken az a partizánemlék­mű van. A fagylaltos ott állt a kocsijával, elzavarták. Be­lelógott a képbe. A lány ült a márványtáblán, és az apu­cija fotózta. — Talán jobb lenne, ha el­mennénk innen — mondta » hölgy. — Csak megisszuk még ezt a kis bort — mondta Berta­lan. — Persze, maga csak ma­radjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sé­tálnék egy kicsit. Fél hétkor indul vissza a busz Icicibe. — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen. — De ha akarja— — Csak nem ijedünk meg tőlük? ( — Na nem, nem... — mond­ta Bertalan. Nem egészen ér­tette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetek? — Töltsön. — Jó kis bor. — Nem értek hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hal­lani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — Sehol. Már nem hárfá- zom. De ne beszéljünk róla. Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa magát. Ha kedve van sétál­ni— — Bocsásson meg —mond­ta Bertalan. — Én nem fog­kezdve a kör állandóan bő­vül. A fiatal művészek orszá­gos találkozójának idején ebben az esztendőben a képző- és éremművészek nagy tárlata jelenti majd az eseményt. Ez alkalommal a Nemzeti Galéria hivatott szakemberei mutatják be az alkotókat és alkotásokat. A FIMOT idején a fiatal alkotók szakmai megbeszé­léseken, találkozókon vesz­nek részt, találkoznak a kö­zönséggel, a megye alkotói­val. Országos művésztalálkozó Konsztantyin Szirtionov: FELDERÍTÉS lalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam vol­na. — Már több mint két évti­zede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbál­tam. De nem szeretek erről' beszélni. A háború alatt... Maga mikor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcso­lom. — Ilyet még nem is hallot­tam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan meg sem értheti. Auswitzban vol­tam. Auswitzról hallott, nem? — Igen, tudom. — Volt ott egy tiszt. Német tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Té­len. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hó­ban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul. Ö meg fel-le járkált előttünk és suhogtatta a korbácsot. Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét, magához rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn, ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult, intett, hogy folytassam. Most már érti? Ugye, nem. — És akkor megfogadta?... — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor hazatér­tem, megalakult a zenekar... tanítani is akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem értettem... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tu­dott bennünket, meg a ze­nét is szerette. Képtelen vol­tam megérteni. Abbahagy­tam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen ért­hető, ugye? — Biztosan van valami magyarázat... Valahogy meg lehet fejteni. Csak azért mon­dom, mert mindent meg le­het fejteni. Úgy gondolom. — Nem tudom. Megrom­lott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. Dieselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőz­tek a vendéglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lu­bickoltak, kinyúltak a szik­lára az Agfáért, fényké­peztek — s közben bömbölt a rádió. A pincérnő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. — Na, igyunk még egy kortyot — mondta a hölgy, — aztán felejtsük el az egészet. Régi história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegyen. Ja, igen, a dómról akartam mondani magának valamit. De mit is? Georgij Dobrovolszkij Vladiszláv Volkov Viktor Pacájev dicső emlékére! A föld alól halál les rád: Meg ne botolj! Agat se reccsents! Előre! Aknamezőn át Felderítő — mindent felderíts! Szerelék: rendben, nem zörög. Harckészültség, kedv: mindenre kész. Kitüntetést szíved fölött Itt hordani tiltja józan ész. Az utolsó szó, búcsúzás, A várt, meg a nem várt ese mény Sűrűsödik így: Indulás! Ha ez lágy, úgy barátin kemény. A Magyarország című he­tilapban a műből közölt részletek nagy érdeklődést keltettek, s sikert arattak. Az érdeklődés és a siker ma­gyarázata kettős. Egyrészt közelmúlt történelmünk olyan területét és témakörét dolgozta fel a szerző, ame­lyet eddig csak töredékeiben ismert a szélesebb közvéle­mény, másrészt a feldolgo­zás módja tömör, mégsem száraz, világos és olvasmá­nyos. Most, hogy a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet vehetjük kézbe, még inkább megerő­síthetjük a hetilapban kö­zölt részletek alanián kiala­kult véleményűnket. A szó jó értelmében vett történeti munkát nyújt át a szerző az olvasónak: tudományos igénnyel készültet, amelyet azonban a szakmán kívül /> deklődő is élvezettel tanul­mányozhat. A nyolc fejezetre, vala­mint bevezetésre és össze­foglalásra tagolt mű a fel- szabadulás utáni három esz­tendő magyar—amerikai kapcsolatainak teljes képét adja. Ezen túlmenően azon­ban foglalkozik azokkal a bel- és külpolitikai esemé­nyekkel is, amelyek e vi­szonyra erőteljes hatást gya­koroltak. Rendkívül érdekes Aztán: Fürkészik a csendet, Meg a messze nyúló harcmezőt. Nfem első e harci eset, De kérheti a végső erőt... Mindez myt másként van, nem így, De halálukban van valami, Mely örök — előtted élet áll Szabályuk, törvényük, Halhatatlan hőstettük, Álmatlan aggódásuk. Hamvaik felett fejet hajtva Újra arra gondolsz: Helyettük kit küldhettünk volna? nyomon követni, hogyan bontakozott ki egyre világo­sabban az amerikai kor­mányzat látszatelőzékeny­séget és tényleges beavatko­zást jelentő, majd később már csak beavatkozási kísér­leteket célzó politikája. Ki­sebb (mint például az ameri­kai követ és Révai József le­vélváltása az amerikai gé­pek engedély nélküli bere­pülése ügyében) és nagyobb jelentőségű kérdések (mint a nyugatra hurcolt javak visz- szaadása) logikus csoportosí­tásával éri el a szerző, hogy az olvasó fokról fokra meg­ismeri az események alkotta folyamatokat, s azok össze­függéseit. Ennek köszönhető, hogy bár a mű nem túl ter­jedelmes — alig több két és fél száz oldalnál — a témá­ról általa adott kép teljes­nek tekinthető. A bővebb tájékoztatást, il­letve a további részletek fel­lelését elősegítő lábjegyze­tekkel, valamint a forrás­munkák jegyzékével kiegé­szített kötetet nemcsak a tör­ténelmi kérdések iránt ér­deklődők forgathatják ha­szonnal, hanem a széles ol­vasóközönség is, mert közel­múlt történelmünk egy fon­tos részletét ismerhetik meg segítségével. <m) Űrkutatásban — kétségtelen Még szakadatlan a feladat, Mely egymásra nem hasonlíthat™ De ez — így történt, így kétségtelen™ Fordította: Sigér Imre Dr. Várkonyi Péter: Magyar—amerikai kapcsolatok 1945—1948 Hermynia zur Mühlen: A levél Mikor Kajet megismertem, már túl volt a negyvenen és ijesztően csúnya volt. Az ar­cát mintha egy ügyetlen fafa­ragó készítette volna, szinte azt lehetett hinni, hogy egy életen át formálta a durva or­rot, az előreugró csontos ál­lat és a nagy szájat. A sötét­kék szemek még szépek lehet­tek volna, ha nem olyan me­redt, kísérteties pillantást tükröznének, valami ólálko- dót, valami örökké várakozót. Mégis furcsa volt, hogy Ka- je nem talált magának férjet, hisz saját háza, baromfiudva­ra, tehene és lova volt. De ő senkiről se akart hallani. Úgy mondják, 20 évvel ezelőtt volt az életében egy szép fiatal külföldi földmunkás, Borisz. Ez aztán — mesélték gúnyo­san — alaposan kiforgatta A csibész! Amerikába készült és pénzt akart. Az asszony miat­ta adott el két hold földet, 5 tehenet, a nyakláncát, s egy­két családi ékszert, melyben eredeti kövek voltak. Borisz mindent elpakolt, és a kocs­mában kiröhögte. Mikor a munka elfogyott, egy-két hó­napig még vele maradt, élt, mint Marci Hevesen, aztán tavasszal hirtelen eltűnt. Azó­ta Kaje nem1 beszél senkivel, ül az udvaron és vár a bo­lond. Talán túl sokáig nem be­szélt már senkivel, s talán könnyebben fogadott bizal­mába egy teljesen idegent, mint a szomszédokat, akiknek az irigységét már ismerte, mert amikor elhaladtam az udvar mellett, behívott a szobájába. Sokáig kutató szemekkel méregetett, majd mélyet lé­legzett és azt mondta: — Biz­tos hallott már rólam. De nem kell mindent elhinni, amit be­szélnek. Ö nem hagyott el en­gem, vissza fog még jönni. Felállt, kissé nehézkesen, mint az idősebb asszonyok. Egy nagy festett ládához lé­pett, s egy elsárgult levelet vett elő. A dátum már 10 éves volt, a feladóhely New York, Brooklyn. — Ezt írta nekem — mond­ta, s durva kezei végtelen sze­retettel tartották az elsárgult papírt. — Nekem írta. Kedves, jó szavak, az egész szíve ebben a levélben van. — Újra rám nézett, majd határozottan így szólt: — Tudom, hogy szerelmes levél. De szeretném tudni, mi van benne valóban. Minden kedves szót, minden gyengéd mondatot, és azt is, mikor jön, hogy ismét ő legyen az úr az udvaromon. Nagyon értelmetlen képet vághattam, mert Kaje rögtön hozzáfűzte: — Én nem tudok olvasni, asszonyom. És kinek is mertem volna odaadni ezt a levelet. Azok mind gyűlölnek engem. Az asszonyok — mert a falu legszebb férfija az én szeretőm volt, a férfiak pedig — mert egyre se nézek rá. Tu­dom, hogy csak a házam akarják! így őriztem ezt a levelet, olvasatlanul. De gyak­ran kiveszem a ládából, s el­képzelem mi van benne. De most, ha ön elolvasná... na­gyon hálás lennék. Elvettem a levelet. Az írás műveletlen volt és kusza. Elő­ször magamnak akartam elol­vasni. Az asszony fürkésző szemekkel ült mellettem. Úgy nézett, mint egy kiéhezett ember, aki elé ételt tesznek, de hozzányúlnia nem szabad. Elolvastam a levelet egy­szer, kétszer, háromszor és végigfutott a hideg a háta­mon. Olyan durvaságokat, al-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents