Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
Rendhagyó pályatársak Ugyan honnan cipeljük kiállhatatlan gőgünket! Az emberpiacokról? A kubikosgödrökből? Nevetséges. Kiss János valamikor rendes bandagazda volt, friss eszét mindig rongyos társai érdekében forgatta, de mióta állami tisztviselő lett belőle, észre se veszi a régi cimborákat. Nagy Péter elnyomott ifjú korában állandóan arra biztatta szaktársait, hogy ha nem hallgatják meg őket az irodán, akkor oda kell verni az asztalra, most viszont akár a lábát taposná az a beosztottja, aki kifogásol valamit. Ilyenek volnánk mi? Aligha. Száz- közül legalább kilencvenen nem felejtették el, hogy honnan indultak, s huszonöt évi „funkciózás” után kimerült idegrendszer az összes szerzeményük. Rájuk csak felnézni lehet, s levett kalappal köszönni nekik. De akadnak rendhagyó pályatársak is. Akadnak azonban a vezető posztokon olyanok is, akik a párt vezető szerepét, a szocialista rendszert látják veszélyeztetve, mihelyt saját személyüket, vagy intézkedéseiket kritizálják. S mivel az ilyenek azt is tudják, hogy tisztességes emberek soha nem akarják bántani a kommunista pártot, eszük ágában sincs kikezdeni önnön hatalmukat, a szocializ- musellenesség hangoztatásával elég nagy csendet tudnak teremteni maguk körül. Ideológusok, lélekmérnökök, politikusok kutatták már az okát ennek a metamorfózisnak, mégse sikerült maradéktalanul elűzni a pártot és a néphatalmat kisajátító „istenségeket”. Az indítékok után keresgélve beszélünk érzékenységről, szubjektivizmusról, tekintélyféltésről, heves vérmérsékletről, pozícióhoz való ragaszkodásról — mindezek azonban korántsem magyarázzák meg, miért válik a mélységből felvergődötteknek egy vékony rétege úrhatnám polgárrá. Megártott neki a „magaslati levegő” — mondják az élettől elszakadt személyre azok, akik korábban is ismerték. S mivel ilyen anakronisztikus figurákkal még ma is találkozhatunk, önkéntelenül felvetődik a kérdés: hát csakugyan igaza lenne annak a francia bölcselőnek, aki szerint „a hatalom elveszti varázsát, mihelyt nem lehet visszaélni ve- ie: Evekkel ezelőtt azt próbáltuk besulykolni a köztudatba, hogy ahol meghalt a bírálat és az önbírálat, ott bizonyosan a beosztottak tehetnek róla, mert nem nyitják ki a szájukat, amikor kell. Ezekre a dörgedelmekre azután higgadt válaszokat kaptunk, miszerint távolról sokkal könnyebb bátorságra biztatni másokat, a helyben dolgozóknak azonban százszor is meg kell rágniuk minden kritikus észrevételt. Nem attól tartanak ma már — hangsúlyozták —, hogy beléjük rekesztik a szót, hanem a láthatatlan, a megfoghatatlan bosszút akarják elkerülni. És példákat sorakoztattak passzív magatartásuk igazolásául fa" hibákat meglátok rendre kimaradnak a juttatásokból, előléptetéskor igencsak megfeledkeznek róluk, : máról holnapra tömeges hibát vesznek észre munkájukban, végül pedig kibírhatatlan helyzetet teremtenek számukra. Se védekezni, se panaszt tenni nem nagyon lehet ilyenkor, mert a „törlesztés” annyira finoman, annyira „véletlenül” történik, hogy7 a védelem után rohangáló szenvedő alanyt végül kinevetik: képzelődik, üldözési mániában szenved, szélonalomharcot folytat. Pedig a hallgatás senkinek se jó, kivéve a hatalmaskodni szerető, a magukat csalhatatlannak képzelő vezetőket. Azaz még ők is tudják, milyen sok egészséges elgondolás, milyen hatalmas alkotó energia rejlik a jobbra törekvő munkások természetes aktivitásában, mégis nagyobbra becsülik ennél a megszokott kényelmet. Néha egyenesen érthetetlen, miért vált ki oly heves ellenállást akár a legjobb szándékú indítvány is. Az egyik iskolaigazgatónak például olyasmit mondott a beosztottja, hogy a korszerűbb módszerek alkalmazása végett (ismertette mire gondolt), az eddigi gyakorlatot meg kellene szüntetni. Nem is gyanította, mekkora méltat- iankodást vált ki ezzel. A tiszteletre méltó igazgató, rögtön így reagált: „Hogy merészel...?!” S a fiatal, ambiciózus tanár ettől úgy elhallgatott, hogy azóta se jött meg a hangja. Régi gondunk a demokratizmus zavartalan működtetése. Alapjában véve a szocializmus elveinek megfelelően alakul nálunk a közélet, az emberek általában jól is érzik magukat ebben a légkörben, csak éppen minduntalan felvetődik: mennyivel többre juthatnánk presztizsféltés és pöffeszkedés nélkül. Vajon miért de- kázzák még manapság is sokan a szükséges bírálatot? Miért latolgatja gyakran még a saját nyugalmára fity- tyet hányó állampolgár is, hogy mit mondjon meg és mit ne? Mondjuk meg úgy, ahogy van. az anyagi függőség sem válik a demonratizmus egészségére. A mi rendszerünkben bérből és fizetésből él a lakosság túlnyomó része, és bátran mondhatjuk, hogy egyre biztatóbb körülmények között. Közhely már, hogy nem látni csikkszedőket, toprongyos csavargókat, énekes koldusokat, in- ségkonyhán toporgó éhezőket. Dolgozhat aki akar, s ezért több-kevesebb anyagi járandóságot vihet haza, könnyebben, vagy nehezebben megél belőle. De csak addig, ameddig dolgozik, mert teli torokból kiáltottuk és kiáltjuk ma is közös óhajtásként: aki nem dolgozik, ne is egyék! Akit menesztenek munkahelyéről, mert odamondogatott felettesének, az mit csináljon? Az ilyen nem vonulhat vissza a birtokára, mint az egykori dzsentrik, hanem késedelem nélkül új kereset után kell néznie. Ez pedig külön gondot, sok utánajárást, plusz idegeskedést jelent, ezért legtöbben aligha vállalják szívesen. Inkább meghúzzák magukat ott, ahol vannak. Nyugtalankodunk, mérgelődünk a bajok miatt, s ez á nyugtalanság nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is. E szakadatlan javítani akarásnak köszönhetjük a többi között, hogy az utóbbi tizenöt évben kihevertük szocialista rendünk gyermekbetegségeit. Ha szépen óhajtunk boldogulni ezután is, akkor következetesen útját kell állni a pöffeszkedőknek, az önkényeskedőknek, mindazoknak, akik magukat csalhatatlanoknak képzelik, mert úgy gondolják, hogy személyükben testesül meg a néphatalom. F. Nagy István CSENDES DÉLELŐTTI PIHENÉS A BENCZÚR TÉREN. (BÜRGET LAJOS FELVÉTELE) Micsoda siker! — Másenyka! — ordítottam befutva a konyhába. — Ez aztán siker! Elsöprő siker! Az általam készített hóeltakarító kombájn tervrajzát elfogadta a tudományos minősítő bizottság! — Mondtam én, hogy minden jó, ha a vége jó — suttogta a feleségem, és a terített asztalba mutatott. Ott már illatoztak a finom ételek. középen pedig ingerlőn díszelgett a pezsgősüveg. Miután egy pohárral felhajtottunk, ezt mondtam: A hóeltakaritó kombájnom tervrajza ördögien jól sikerült! Utolérhetetlen! A legideálisabb gép, majd hogy nem örökmozgó. Képzeld, milyen elmés szerkezet. Van egy hatalmas gőzkazánja, amelynek örökmozgását is köszönheti. A gép összekotor- ja a havat, felmarkolja és betáplálja a kazánba. Itt a hó átalakul gőzzé, azaz a gép mozgató energiájává, mellyel új havat gyűjt, ami aztán ismét gőzzé változik. Ez a folyamat állandóan ismétlődik. Nagyszerű, ugye? — Én mindig zseniális tervezőnek tartottalak, — sutG. Kemoklidze: togta meghatódottan a feleségem. — Én már akkor is hittem neked, amikor még senki sem hitt. Emlékszel, harminc évvel ezelőtt, házasságunk első hónapjaiban, amikor megkonstruáltál egy lapátot, mindenki kinevetett. De én hittem a képességeidben ! —■ Miféle lapátról is beszélsz te tulajdonképpen? Mi a fészkes fenének terveztem volna én lapátot? — Nem egyszerű lapát volt —■ magyarázta a feleségem —, hanem hóeltakarító lapát. Volt rajta egv nyomógomb is... — Minek terveztem volna én ilyen lapátot — morogtam sértődötten —, vajon minek? Különben is, kinek nézel te engem? — Ez nem mese! Ez tény — mondta keményen. — Csak te egyszerűen elfelejtetted. — Nem, nem — tiltakoztam kézzel, lábbal — ez lehetetlen! Egyáltalán mire jó az — lapát nyomógombbal? Nagy viccmester vagy te, Másenyka. Ügyesebb dolog lesz, ha felhajtunk még egy pohárka pezsgőt a boldogságunkra ! Másenyka felemelte a telt poharat, kiitta, majd észbekapva azt mondta: — Jaj, igaz is, neked ma teheráruküldeményed érkezett! — Küldemény fehéráruként? — örültem meg és felhajtottam az italt. — Ez nem rossz. Nézzük, mi van a csomagban! A folyosón idomtalan, hosszúkás láda éktelenkedett. Az italtól egyre derűsebb hangulatban nekiestem fel- oontásának. Ügyes mozdulatokkal felnyitottam a tetejét, s nagy nehezen kiemeltem belőle egy nehéz fémlapátot, melyen nyomógomb is díszlett. Mellékelve ott voit egy levél is: „Tisztelt Ivanov elvtársi Örömmel közöljük önnel, hogy harmincéves szorgos és kitartó munka után üzemünkben ráálltunk az ön tervei alapján készített hóeltakarító lapát sorozatgyártására. Gratulálunk önnek és emlékül megküldjük a futószalagról lekerült első lapátot. Tervezőmunkájához új sikereket kívánunk!” — Drágám —, mondtam feleszmélve keserű mosoly- lyal, miközben odamentem az asztalhoz és töltöttem — ezt megünnepeljük egy pohár itallal. Arra iszunk, hogy hosszú-hosszú életet éljünk, hogy negyven év múlva ismét megünnepelhessük az általam tervezett, s az állami minősítő bizottság által már elfogadott kombájn szériagyártásának az első példányát... Forditótta. Sigér Imre
