Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
MTI. június 13. KELET-MAGYARORSZÄG VASÁRNAPI MELLÉKLET 0 «Mal Jevgenyij Jevtusenko Perui lány Éjfél után, mikor az újság Már csak papír, s a szemétbe kerül, Mikor kóbor eb lelt csontot rág Morogva, szeme léptemen feszül. * Ejfél után, mikor ébredez Az ösztön, mely sunyin szunnyad nappal, Mikor — „Hé gringó” — taxis így kérdez: — Akarsz perui nőt? Szűzt, mint angyal? Éjfél után, mikor örömlányok És múzsák kifestik arcukat, Mikor holnapi hazugságok Ellepni készülnek kolumnákat. Mikor látható — éjfél után — A minden és a semmi, kószálok Lima főutcáján, tudván Uj dolgok temetőjén járok. Szeméttől, köpettől, narancshéjtól Bűzlik az utca, mint klozett Nézelődöl: Hírek homályából Előtűnik az ember-környezet. Ez a látszatüresség, vad közöny Érte senki nem felel ma sem. Tegnapról maradt szennyözön Pancsó’ lepelbe öltözötten. Jól csomagolt botrányok, intrikák No meg futballreklám — dögivei, Manekennők orrod előtt ropják Mezítláb, nem tűsarkú cipővel. Rakéták, tengeralattjárók, Autócsodák az aszfalt betonján, Lóverseny, jachtok, sztriptíz, bankettok, — Nyugszanak dolgos parasztok vállán. Verítékük árán szürosöli a Coctailt Hant, Rokefeller, Onassis; Munkától fáradt testük felett a Mao Nixonnal játszik pinpongot is. A kirakatban fehér láma, Pofáján üveg alatt bánat; Bordái közt Vietnam véred árja Folyik a fotón; ez meleget áraszt. Világpiac, tőzsde, öldöklő harc, Melyek rugóit azonnal meg sem érted; Sajnál űzött lámát szerzetes arc — Emberiség, anyád nem tiszteled. Pedig megleckéztette őt a kor, Kitágította horizontjait, És mint élő emlékmű úgy trónol — Büszkén ülve hazugság halmait. Oh, te kirakati fehér láma, Hogy meglapulsz föld beesett mellén, Hulljon le rólad a világ lim-loma, — Élj a Sierra Blanka tetején. Nagyhatalom képviselője Hallgatagon hajtsál ma térdet itt; A szent arcnak legyél tisztelője — Mely bronzba őrzi ősidők ráncait. A vadság gyűrűjében szorongva, Letépett rongyokba burkolódzva, Földkerekség hatalmas hatalma — Ember — lelked gazdagsága. „Gringó, perui nő?!” Lopva szólnak Utánam, de én hallgatagon várok, Nem magyarázom taxisoknak, Hogy már perui nő pártján állok. Fordította: Sigér Imre Parasztsors kőben, vásznon * Pál Gyula festőművész és Nagy Sándor szobrászművész tárlata Nyíregyházán NAGY SÁNDOR SZOBRAI. Két rangos képzőművészeti tárlattal kezdődött meg júniusban a megyeszékhelyen a nyíregyházi nyár kulturális, idegenforgalmi esemény- sorozata. A Krúdy mozi előcsarnokában Pál Gyula nyíregyházi festőművész képeit láthatják az érdeklődők, a sokszínű virágokkal pompázó Benczúr téri szabadtéri színpad kertjében pedig egy Szabolcsból elszármazott szobrászművész, Nagy Sándor szoborkiállítása kelti fel az érdeklődést. Aki figyelmesen megnézi a kép- és szobortárlatot, feltűnő hasonlóságot találhat. Ahogyan a két művész környezetét, a nyírségi embert, a paraszti élet sokszínű világát megformálja, — abban sok a rokon vonás. Mindketten falun éltek, a felszabadulás után Nyíregyházán a Bessenyei György szabadiskolában ismerkedtek meg a képzőművészettel. Pál Gyula kerékgyártó, Nagy Sándor kőműveslegény volt. Élményeik, művészi munkásságuk forrásai a falusi élethez kötődnek. Pál Gyula Szabolcsban maradt, Nagy Sándor útja a fővárosba vezetett. Mégis, amikor — így együtt látjuk munkájuk javát — azt is hihetnénk, ugyanaz a kéz alkotta őket. Pál Gyula kiállításán nagyrészt a különböző megyei és országos tárlatokon, pályázatokon, művésztelepeken szerepelt képeit láthatjuk viszont. Szögletes, csúcsos, egyenes vonalú parasztalakjaiban a munka, a paraszti élet sorsszerűsége feszül, az a gazdag élményanyag, amelyet a művész a falusi évek. során összegyűjtött. A Műcsarnokban is kiállított Botpaládi utca és más alkotások éppúgy helyet kaptak a tárlaton, mint a legfrissebb foganta- tású árvízi kompozíciók. Az „Áradás” félelmetes, vibráló feszültsége és a magasban feltűnő helikopter a kompozíció érettségét jelzi. A Menekülők, az „Elhagyott ház” drámaiságát oldja az árvízi sorozat negyedik darabja, az Ünnep reggelén. A fehér falú új házak optimista színei, az Elhagyott ház kontrasztját adják. A ismert festményeken kívül Pál Gyula alkotóműhelyének legújabb példányai is a nyilvánosság elé kerültek. Egyéni stílustól megformált képeivel hű maradt önmagához a nem paraszti témájú festményeket illetően is. Először adott helyet szabadtéri tárlatnak az ország egyik legszebb csillagos egű kulturális létesítménye. a Móricz Zsigmond szabadtéri színpad. Nagy Sándor ezzel a szobortárlattal jött „haza”, ad számot szülőföldje és a megyeszékhely közönségének, hogyan valósította meg a jó húsz-huszonöt éve maga elé tűzött művészi hivatását. Szobrai arról tanúskodnak, hogy nemcsak régi nyírségi élményei, vázlatai érettek országosan fémjelzett művekké, szabolcsi indíttatása életre szóló útravalóval látta el művészi pályáján. Parasztportréi fejezik ki talán legmarkánsabban azokat a ke- rakterisztikus vonásokat, melyeket a nyírségi emberek között fedezett fel, s formált meg a témához illő egyszerű anyagból, terméskőből, bazaltból, mészkőből. Nagy- nagy művészi alkotóvágy és tehetség kell ahhoz, hogy a rideg, súlyos, nehezen megmunkálható kőre a művész rá tudja erőszakolni kifejezendő gondolatait, érzéseit. Ä formátlan kő az emberi arc kifejező erejének ezerszínű; ségét, az érzelmek gazdag skáláját őrzi a művész vésője nyomán. Érdekes, hogy főként férfi parasztalakjai, portréi hasonlítanak Pál Gyula parasztasszonyainak csúcsos, szögletes vonásaihoz. Nagy Sándor nőalakjai, portréi erőtől duzzadóak. Női portréinak egyik jellegzetessége a mongolos arc. Kisplasztikái — több, mint harmincat láthat a nyíregyházi közönség — nemcsak formában, de színeiben is harmonikusan illeszkednek a kifejezendő tartalomhoz. Talán nem lett volna rossz együtt kiállítani a rokon indítású műveket — Pál Gyula képeit és Nagy Sándor szobrait. De így sem rontja az élményt a zárt és a szabadtéri elhelyezés. Sokkal inkább az, hogy meglehetősen az ismeretlenségbe burkolózva létezik a két tárlat. A Krúdy moziban akkor láthatja az érdeklődő a képeket, ha moziba is akar menni, úgyszintén így a szabadtérin is. A nap jó részében csukott ajtók fogadják a látogatót. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy csak a moziba ' járók lennének kiváncsiak a tárlatokra. P. G. Első szerelem Az egész életemre kiható első szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Úri házakhoz, többek között Trommelék- hoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazat, mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet. Tehát, anyám takarítani Járt. Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk. Hat-hét éves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam. Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám a belső szobában dolgozott. Egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam és néztem, mert azt hittem játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egykorú kislány, Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit. Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt és földöntúlian tiszta, és kedves, és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A WC-t is, ahol csodálatos minőségi fehér papírok voltak egy dobozban. — Vegyél ki egy papírt — mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából és azért, mert beleszerettem. Aznap elhasználtuk a WC- papirok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bohóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezemügyembe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket . meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. Trommel Babyka úgy leste minden művem születését, mint "soha nem látott kinyilatkoztatást Akárcsak én. ö sem volt képes megunni a bohócokat. És természetesen ő is be- lémszeretett. Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő. Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett hogy módjával használjam az egészség- ügyi papírt. És adott egy almát. Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Ba- bykát a magam határtalan birodalmába. Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba. A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson, vagy a kocsik alatt. De ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl volt egy alacsony kerítés, amögött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Ró zsi, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncát. Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal. Az én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni/ de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, telkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének. Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézenfogva mentünk. ö fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban. — Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk. — Szemét — mondta. — Ide nézz! — kiáltottam vidáman és felkaptam egy piros lábast és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem. — Haggyad! Menjünk innen — mondta Babyka. Ledobtam a lábast és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen- fogtam. — Gyere, most olyat mutatok, amilyet még nem láttál! Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon. Trommel Babyka megállt. — No gyere! — mondtam. — Nem akarok — mondta Babyka. — Meglátod, milyen érdekes lesz. — Nem érdekel. Elengedtem a kezét és csodálkozva néztem rá. — Már fáradt vagyok, és itt minden olyan piszkos — mondta Babyka. — Gyere csak, később mái egészen jó út lesz — mondtam, és előre léptem néhányat. — Nem megyek — mondta Babyka és visszafordult. Amíg a házukig értünk^ hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől és azon tépelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén lévő villába és elszaladni. Dehát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az. i ősszel, mikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka . használt kabátját Szürke Bocslcai-kabát volt az akkori divat szerint. Ha az- arcomhoz ért, megéreztem rajta Babykáék lakásának szagát és Babyka arcának illatát. Ahogy most erősen vissza*' ^ gondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt. Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelemből. Császár István
