Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

8. oí<?a?

Í97I. Jűnttrs ff.

KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPÍ MELLÉKLET*

Csurka István:

AZ ÖR

Könyvhéti újdonságokról

Ki lehetett az első őr? Ki találta fel magát a fogalmat, ki állította az első őrt?

Na, most elsétálok még a sarokig, ott hátat fordítok a lámpának és felnézek a holdra, és addig megfejtem ezt a találós kérdést. Én most őr vagyok. Nyugalom van, csendes éjszaka — kissé hűvös, — béke. a feladatom nem túl nehéz. Hány őr állt már itt előttem? És hány őr állt már szerte a világon, különböző posztokon. Még húsz lépés a sarokig. Nem hiszem, hogy addig eszembe jut. Eszembe jut? Ez nem juthat eszembe, mert én ezt nem tudom, nem számoltam meg, nem is számolhattam, tehát én azt csak kitalálhatom, illetve kikövetkeztetem. Nahát, gyerünk. Mi az őr? Most hagyjuk a szolgálati szabályzatot, mert ezzel nem sokra megyünk. Miért ne. Az őr mindig őr volt, az, ami ma. Igenis, nézzük csak a mai őrt. Engem. Lényegében ugyanilyen volt az első őr is, csak nem ilyen fegyverrel a vállán őrködött. Az nem vitás.

Lidinek hogy rebben szét az ajka. Ilyen könnyed, ilyen varázslatos mozgó nincs még egy a természetben. Lidi ajka. Nekem a szempillám is durvábban mozog, mint neki az ajka. Ha egyszer a körülmények olyanok lennének. .. Kellene egy szép nagy. fűtött lakás. Letérdelnék Lidi elé és megcsókolnám a két térdét. Két ennivaló térdét. Aztán bedugnám a fejem a szoknyája alá és a fejemre borítanám a szoknyáját. Az arcomat a combjára szorítanám, oda, ahol a harisnyának vége van.

Ennek nincs értelme. Én most őr vagyok. Éjszaka van, a géppisztoly csöve egészen átmelegedett a tenyerem alatt és Lidi nem engedné meg ezt úgysem. Legfeljebb, ha elvenném feleségül.

Mit mondjak, azért ez egy kis túlzás. Kálnoki honvéd, maga egy fantaszta. Mire akar maga megnősülni?

— Jelentem, nem akarok megnősülni.

— Szóval nem is szereti a menyasszonyát ?

— Jelentem, szeretem. Igaz, még nem a menyasszonyom. Csak úgy járok vele.

Ha kapok kimenőt. Ha nem kapok kimenőt, nem járok vele. Legfeljebb gondolatban. No. gyere, karolj belém Lidi.

Hű, a mindenségit. Ezt kellene rendszeresíteni a Magyar Néphadseregben. Minden őr, éjszakai őrségben azzal a hölggyel járhat, állhat, akit szeret. A menyasszonyával. Ej. ha ezt a vezérkar magáévá tenné. Mert a lányokon nem múlna, a lányok jönnének. Kart karba fűzve, a fejét ide hajtaná a vállamra, és minden fordulóban egy puszi.

Én helytállnék így is, nem vitás. És a nők éberek.

Több szem többet lát.

Hadititokba nem lennének beavatva, a körletbe természetesen nem lennének beeresztve, csupán a külső őrök mellé lennének rendszeresítve. Ez igen.

No, hülyeség. Egyszer tudnám normális gondolatokkal végigállni a hét órát. Lukács azt mondja, hogy ő, amikor elkezdi a szolgálatot, elkezd egy problémán gondolkodni, és azt boncolgatja szisztemikusan egész idő alatt. A múltkor például eltervezte, hogy milyen családi házat fog építeni magádnak, mennyiért, mikor, mindent a legapróbb részletekig.

— És azt, hogy a feleségeddel mit fogsz csinálni benne, azt nem?

— Nincs feleségem.

— De majd lesz.

— Természetesen.

— És arra nem gondoltál?

— Az nem gondolat, téma, az ábránd.

— Téged nem érdekelnék a nők?

— De igen. Csak egy nőt nem lehet megtervezni.

— Ez igaz.

— Majd ha meglesz a ház, lesz bele feleség is...

Azért a Lukács egy nagy marha. Én meg ábrándozom, az igaz. Nem tudok koncentrálni. Mennyivel szebb lett volna, ha szépen végiggondolom, hogy milyen és hányféle fegyverzetű őr volt eddig a történelemben.

A római őr...

Mire gondolt a római őr a hirtelen hűvösödő, csillagos mediterrán éjszakában? Katonáskodni is a rómaiak tanították meg a világot. A fegyverforgatáshoz többé- kevésbé minden nép értett, de ez úgyszólván lényegtelen. A hadsereg erejét a szervezettség adja és a szervezés római találmány.

No. jó, hát bölcseletből ennyi elég.

— Alszol, Lldikém?

Ülnék az ágya szélén és simogatnám.

Azt sem tudom, milyen ágyon alszik. És miben? Hálóingben vagy pizsamában?

Hálóing! Pizsama! A melle! A dereka! A hasa!

Állj! Képzelet állj! Gyázz! Az istenit neki. No, holnap a sportfoglalkozáson meghajtom magam, mégiscsak disz- nóság, hogy folyton ezen jár az eszem.

Na, jön a felvezető. Hallom. Most váltják Rappait. Éjszaka már többet nem kerül rám sor.

Lidi alszik. Vajon tudja, hogy szeretem?

Az ünnepi könyvhétre megjelenő újdonságok között tallózva három kiadó hat újdonságát emeltük ki a könyvhalomból, nemcsak érdekességük miatt, hanem a tematikai gazdagság ízelítőjeként is. A Kossuth Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot Domokos József műve, Ac him L. Andrásról, a békéscsabai „parasztkirály”-ról. Áchimmal magával, s mozgalmával még inkább, sokat foglalkoztak, de teljes, átfogó képet most első ízben kaphatunk. A szerző nem szorítkozik arra, hogy csupán Áchim, „a csizmás senki” életrajzának pontos megfogalmazója legyen. Többet akar, s valósít meg. Áchim alakján át a kort, s a társadalmi hátteret mutatja, azokat az erőket és ellenerőket, amelyek véressé tették, emeltek, illetve amelyek gáncsolták, mocskolták, s ami végül is halálához vezetett. Az igényes, a fellelhető források teljességére támaszkodó munka méltó emléket állít a 100 esztendeje született parasztpolitikusnak, a demokratikus agrármozgalmak egyik vezéralakjának.

„Egy tarisznyára való újabb akarat” az élet jobbítására így kommendálja Nyílj meg, ég! címmel kötetbe gyűjtött novelláit Galambos Lajos. Való igaz, ráfér az életre a jobbítás, ám ahol garmadával a baj, az emberi gyatraság, ott a segítség és az erény is kéznél — így valahogy gondoljuk és érezzük a novelláskötetet végigolvasván. Galambos 22 írása, bár nem azonos kidolgozottságú, csiszolású tükör, de képe embernek és kornak, akár az 1848-as Kenéz Imréről szóljon a szerző, akár Simon Jánosáéról, a nehéz sorsú munkásasszonyról. A szerző konfliktusteremtő készségét, emberábrázolása erőteljességét nem szükséges az olvasónak bemutatni, hisz művei sokasága megtette ezt. Mostani no- velláskötete — a Kossuth újdonsága ez is — hű e hagyományokhoz, s nem formai bűvészkedéssel, hanem a tartalom igazságával kívánja megnyerni az olvasót.

A mongol népi forradalom 50. évfordulója tiszteletére jelentette meg az Európa Könyvkiadó Fiaváró öregapó címmel azt az elbeszélés- kötetet, amelyben 15 szerző 25 írása ad képet e távoli baráti nép múltjáról, jelenéről. A Kara György és Zahemszky László válogatta anyag érdekes, távoli világba, mitikus múltba, s változások tüzében

égő jelénbe kalauzolja az olvasót. Szengin Erdene és Bjambin Rincsen nevét jegyeztük meg elsősorban a kötet szerzői közül, s haszonnal forgattuk a jegyzeteket, olvastuk az utószót, amik elősegítették a tájékozódást e kevéssé ismert, de sajátos olvasmányélményeket kínáló irodalomban.

Sajátos olvasmányélményt nyújt az Európa—Magyar Helikon gondozásában megjelent újdonság is, az Avva- kum protopópa önéletírása — Jepifanyil szerzetes önéletírása című, szép kiállítású kötet. A két dokumentum a XVII. századból származó rendkívül becses emlék, a szláv egyház reformja miatti küzdelem páratlan krónikája. Petrov Avvakum egyszerre volt fanatikus és világosan látó, gyűlölködést szító és gyűlölködést elítélő. Megrendítő a hite diktálta ereje, s megdöbbentő a hite szülte vaksága a realitások iránt. Ilyesfajta műveknél furcsán hangzik, de ebben az esetben igaz: az olvasó nem tudja letenni a könyvet, oly bőven áradnak a messzi múltat felelevenítő ismeretek, esetek, alakok, s oly megragadó ez az ellentmondásos, vakbuzgót és népszónokot összegyúró, de mindenképpen emberi sors.

Aligha vállalt kockázatot a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor újabb kiadásban bocsátotta közre Goda Gábor egyik nagy sikerű könyvét, a

Megyénk egyáltalán nem szégyenkezhet a művelődés új, modern formáinak, kísérletező műhelyeinek gondozásában. Évek óta élő kapcsolat köti össze több művelődési házunkat, klubunkat a fővárosi népművelési intézményekkel, köztük az Országos Népművelési Intézettel. Felmérések, kísérletek színhelye több szabolcsi művelődési otthon, könyvtár, klub. Országosan is figyelmet keltett a nagykállói szövetkezeti kulturális társulás, a nyíregyházi tanyai népművelés korszerűsítése, a nyírbátori zenei napok programja. Nemrég kapta meg a kiváló címet a tiszai oki körzeti könyvtár és a vajai művelődési otthon.

Nem leltárt akartunk készíteni a szabolcsi kulturális sikerekről. kezdeményezésekről, hisz jól ismertek régi és mostani gondjaink, melyek sok munkát adnak a népművelőknek, a párt-, álVoZí egyszer egy család-ot. Irodalmunknak egyéni ízeket, meglátásokat nyújtó alkotója e művében — „regényes krónikában”, mint maga mondja — saját családja sorsát állítja elénk. Érdekes sors ez? Mindenképpen, mért éppen elég „érdekességről” gondoskodott a történelem, az elmúlt évtizedek. A finom humortól a nyers szókimondásig, az érzelmek visszafogottságától a lemeztelenítő őszinteségig terjed az a skála, amelyen játszva a szerző nem „egy családot”, hanem egy kort örökít meg.

A kiadó könyvheti újdonságai közül kiválasztott másik mű szerzője fiatal író, elsőkötetes, Császár Istvánnak hívják, az irodalmi folyóiratok olvasói már többször találkozhattak nevével. Mostani, Fejforgás című kötete 16 írást fog össze. Tizenhat olyan írást, amelyek váltakozó színvonalon, s gazdag, vagy szerényebb mondanivalóval, de minden esetben a jelenből sarjadzottak. A szerzőt az emberi magatartás állandósága és változékonysága izgatja, s bár felfedezőútjain nem ritka a zsákutca, az érdektelen, perifériára szorult, vegetáló ember, néhány emlékezetes alakkal, helyzettel, s érdekes gondolattal is megajándékozza a felfedezőúton társként vele tartó olvasók

lami, művelődési szerveknek. . De az, is tény, hogy megyénkben van mit közkinccíé tenni a népművelőknek, van mit tanulni egymástól.

A kiváló népművelési tapasztalatokat jó lenné mindenütt elterjeszteni. Sok művelődési házunk, klubunk lehetne kiváló, mozdulhatna ki a megszokottságból, ha jobban kihasználná adottságait, jobban megtalálná a módját a hagyományos és az újszerű népművelésnek, az igényfelkeltéstől az árnyaltabb, gondosabb szervezésig. A nyári továbbképzések programjában bizonyára helyet kapnak az értékes tapasztalatok, de itt csak a népművelők egy része lehet jelen. Jó lenné, ha a körzeti művelődési intézmények mindennapos segítő, patronáló munkájában is helyet kapna az új törekvések megismertetése, közkinccsé tevése.

(P)

Sxomráky Sándor s

Megszületett

Már csak a világot kellene magamban újra összerakni érted; száz félig született, széthullt arcból néked az egyetlen enyémet.

Már csak a korai pusztulás irtózatát kell elfelednem; a kihűlt égbolt éveit rámnyíló gyanútlan szemedben.

Már csak a célja vesztett szó hitét kell fürkésző csöndedben elérnem; a társtalanul lüktető zenét csípőid vérkörében.

Gyhrmeklépted már itt kisér a sorsalatti éjszakában.

Megseületett egyetlen arcód. Eltévedtem, de jönnöd kell utánam.

Mezey Katalin:

Repülés

sosem ültem repülőgépen

emlékszem rá

befúj a szél a ponyvaablakon

lebegteti a fülessapkát, viaszosvászon a bordázaton

gyöngyözik a karfiolhab.

m.

Tanulni a jóktól

Kerekes Imre:

Fegyvertemetés

Lábujjhegyen érkezett a vihar, először a fenyőerdő tetején lépdelt gyengéden és csak később taposott a fák közé. A villámok kéken pislogtak át a tűleveleken.

Botorkálva mentek, nem igazították egymáshoz a lépést. Német katonazubbony lötyögött rajtuk, az egyikről két gomb hiányzott.

Az alacsony, aki Valamikor kövér volt, azt mondta, menjenek az erdőn át. Nem tudta biztosan, hogy arra rövi- debb-e az út. De ha átszelik az erdőt, messze kerülnek a háborútól.

Az ágyúzás még ódahallatszott, sűrűn kontrázott az égiháborúnak. A fák rongyosak voltak; kérgüket géppisztolysorozatok tépték le. Nemrég oroszok fésülték át az érdőt, s kitakarították a szétbomló ellenséget.

— Vihar jön — mondta a hosszú. Mindig hosszú volt, de ott az erdőben még inkább az. A hús nem lehetett rajta több 26 kilónál. A csontja is könnyű és lika- csos, mint a madaraké.

— Menjünk tovább — mondta a harmadik. — Vihar jön, ott sűrűbb az erdő. — Vonszolta a vállát, flekkti- fusza volt, zörgött a szíve, kopasz fején a serkenő haj között fehér foltok.

ő botlott meg a németben. Lé volt takarva vastagon tű- lévéllel, még a feje is. Kiugrott a tűlevélpaplán alól és farzsébéhez kapott. Egyetlen töltény volt a csőben. Nem vette élő a revolvert, inkább hátrált a fáig.

A fa gyönyörűen felépített fényő vólt. Rúdja tökéletesén egyenes, kemény gerinc. Árboc a zöld vitorla közepén.

A német a fához nyomta a hátát, a lábát szétvetétte. A zubbony bal karján, meg a nadrág bal szárán a térd fölött tenyérnyi barna folt.

— Németek vagytok? — kérdezte, de inkább csak lehelte a szót. A másik három •azért értette. Az exkövér lehunyta a fél szemét, mintha kacsintana. A lágerben mindenki tudta róla, hogy idegbajos.

— Igen, — mondta a flek- kes, de ezt is alig tudta tisztán kinyögni, ebbe is bele- zörgött a szíve.

Hosszú és fullasztó csend lett, mind a hárman gyanúsan harapták a levegőt.

— Maguk zsidók — mondta a német.

— Csak mi ketten... *— felelte az alacsony, s magára meg a flekkesre mutatott. A hosszú mögöttük állt, onnan horgászta a német tekintetét. Az nem tudott menekülni a barna foltók miatt, Ott lőtték át, kötés volt rajta.

— Csak kéttén? — kérdezte a német.

— Csak...

— Van valami szándékuk?

— Nincs — mondta a hoszszú. Sokára mondta ki, s nem éppen tisztán.

— Mondják meg, ha el akarnak intézni.

Mind a hárman hallgattak, a német kezét figyelték. Az egyik lógott a foltos zubbonyban, a másikat meg kamasztartásban csöngette.

— Sebesült vagyok — mondta.

— Látjuk... — a flekkes válasznak szánta, de elhárap- ta a végét, s ettől úgy hangzott, mint aki nem is akarta kimondani.

— Vége... — mondta a német, s máris megbánta. így nem lehetett befejezni. — Vihar jön... — folytatta. — Ott van egy bunker. A védelem mindig bunkerben állt.

— Mindegy — mondta a flekkes —, régen nem álltam esőben. — Nem akart bunkerbe menni. Irtózott attól, hogy a bunker falát érintse, s betonsapkát viseljen. Az agya még nem működött tisztán, a láz megviselté az idegsejteket. Kígyók kísérték, még a fekhelyről, ahol a lázát töltötte. Szalmaszálak a pokróc alatt. Először a térdé regenerálódott, mindig szeretett sétálni.

— Ki ez? — kérdezte, a németre biccentett a fejével.

— Ez egy ember — mondta az exkövér. Rákacsintott a hosszúra, az meg összerán- dult. Áramütést érzett a karjában, éppen villámlott, és ezzel el is múlt a sokk.

Most jöttek rá, hogy a német éppen olyan pucér, mint ők. Már el is felejtették mikor volt utoljára ember a német. Zubbony volt, derékszíj, rangjelzés, lövés a halántékon, állkapocs, kapca, szögesdrót, áram. Egyszerre csak homlok lett, két szem, orr, tüdő, tekintet. Nem tudták, hogy a németnél revolver van.

Zavartan álltak, lámpalá- zasan. A német szeme a séb- láztól csillogott, s átdöfte a nyelvüket. Szó nélkül meredtek rá, nem léptek se közelebb, se hátra.

„Meg kell ölni” — morogta a hosszú nyelve alatt, és úgy remegett benne az elhatározás, mint négerben az ítélet. Jogász volt, tudta, mi a rend, foga alatt már elmosí- rozott a vádbeszéd. A védő leült, az ítélet kinyúlt az asztalon, a bíró még ünnepélyesen állt, s hallgatott a pont

után. A törvény igazságtalan és enyhe, a halálos ítéletet csak egyszer lehet végrehajtani.

Az exkövér gyanút fogott, mért a seblázas szeme ha7 sonlított a bolondokéhoz. A I német bolond, be akarja csalni a bunkerba, s á nyíláshoz csövet vezet. A láger- bélinek gázpasztilla is lehet a zsebében. Ha leül elalszik, a bunkerben ülni kell, a flekkes gyenge, a hosszú jogász pedig összecsuklik, és mennél hosszabb valaki, annál jobban.

A flekkes levetette a német katonazubbonyt, amit indulás előtt szedtek magukra a lágerben. Halomban hevert az udvaron. A civil nadrágokat is ott találták, a bakancs maradt a régi. A lábcsontok is, azok nem fogynak le. A csontok tartották magukat a lágerben.

— Elnézést — mondta a német —, ha megbántottam magukat.

— Nem volt vita köztünk — mondta a flekkes.

— Nem, vita nem volt... —

folytatta a német filozofikus lágysággal, — csak éppen fel-