Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-06 / 132. szám
Vasárnapi melléklet " -■ i ' " ' ■ . —- ' - i'" ■' •' ~ •.■■■■■ n - n imi.i ii 'll. I | T| i»i Jl i l.|, Emberi arculatok Ki ne ismerné a „különben rendes embert?” Nem jobb és nem rosszabb az átlagnál. Legalábbis, amíg ki nem derülnek róla a kulisszatitkok. Ekkor, a helyi szenzáció íekettébre festi, mint az ördög. Sokan, ekkor kapják fel a fejüket, töprengenek: vajon ők ismerték rosz- szul, vagy hol a hiba a minősítésben. De nem mindenkinek a „bakija” kerül a nyilvánosság elé. Vannak, akik környezetük, ismerőseik szemében életük végéig megmaradnak rendes embernek. Azt hihetnénk, divatos szótársítás, amikor valakiről, nem éppen dicsérendő magatartásának említése után megjegyzik: „ettől függetlenül rendes ember.” Felmentő, álhumánus vélemény ez. Akik így „kádereznek”, nem mondják ki a teljes igazságot. Nem akarják jól felfogott érdekeik miatt elmarasztalni a vétkest, akiről sokszor kiderül: nem úgy él, cselekszik, gondolkodik, ahogyan a szocialista erkölcs írott és íratlan normái diktálják. Közvéleményünk az utóbbi években különösen érzékennyé vált az erkölcsi normák megsértőivel szemben. Szigorúbb, kritikusabb a tőlünk idegen magatartás megtestesítőivei. A kritikus, segítő szándékú szellem természetesen ott a legerősebb, ahol az egységes légkör, a nap mint nap kiteljesedő demokratizmus kedvez neki. A közvélemény egy része azonban tartózkodó, óvatos, többnyire csali altkor lép a porondra, amikor a „halott oroszlánba rúghat”. Nem szól, hallgat, amikor érdemes, sőt kötelesség lenne szólni. Miért? Az óvatosságot, a puhányságot, a közönyt már említettük. De nem mindig ezek a vétkesek. A közvélemény erkölcsi felfogásában lappang egy kettősség, ami befolyásolja, sőt meghatározza az értékítéleteket. Nem mérik azonos mércével az ember cselekedeteit, magatartását a munkahelyen és a magánéletben. Aki „bent” — az üzemben, hivatalban, intézménynél — rendes, az „kint”, — otthon, szőkébb lakókörnyezetében, stb. — lehet egészen más ember. Gátlástalan, erőszakos az együttélésben, az emberi érintkezésben. Lehet felelőtlen és közönyös a családi kötelmek iránt, s elhanyagolhatja a gyermeknevelést. Mégsem marasztalják el. Nem egy munkahelyén tapintatos, szerénynek ismert ember válik lakókörnyezetében agresszívvá, han- goskodóvá, a szocialista együttélés elemi szabályait figyelmen kívül hagyó „másik” emberré. A női egyenjogúságról meggyőzően érvelő, intézkedő ember is lehet otthon despota, aki a család, nőtagját másodrendű állampolgárnak tekinti, nem tűr beleszólást a családi ügyek intézésébe. És még sorolhatnánk a „kétéltű" embereket, akik a munkahelyről kilépve lefejtik magukról a feszes „ruhát”, az erkölcsi gátlásokat. A magánéletben adják önmaguk lényegét, a jellemzőt, a meghatározót... 1 Ezek — a „különben rendes emberek” — úgy vélik, a szocialista erkölcsi normák csak „bent” kötelezőek, „kint” már nem. Természetesen nem létezik kétféle szocialista erkölcs, egy házi használatra, egy másik a külvilág számára, ami szerint a közvélemény felületesebb rétege megítéli őket. Sajnos a kettős erkölcs szerint élő emberek igazi arcát akkor ismeri meg a közvélemény, amikor valamilyen durva, általában lebukással, legalábbis erkölcsi lebukással járó üggyel hívják fel magukra a figyelmet. így döbbennek rá az emberek az önzetlennek, tiszta kezűnek ismert „rendes ember” kisebb, nagyobb üzelmeire, zavaros manipulációira. Ki nem tudna példákat környezetéből, a mohóságról, anyagiasságról, a szülőt, nagyszülőt kisemmi ző, majd otthonban elhelyező „köztiszteletben” álló emberről. A magánélet rendezetlenségéből eredő mértéktelen ivászatról. a bíróságon végződő gyermeknevelési csődről. S a háttérben nem mindig olyan emberek vannak, akikre ujjal mutogatnak. Olykor a látszatot megőrzők állnak a dolgok mögött, akikről megrökönyödéssel, vesszük tudomásul a történteket. Megrögzött „színészekről”,, velejéig romlott emberekről van itt szó? Egyáltalán nem, vagy nem elsősorban róluk. Sokkal inkább azokról, akik még a félúton megrekedtek, erkölcsi talajuk ingatag. Vannak emberek, akiknek megfelel ez a kettősség. Tudatosan élnek két külön világban. De a többség jóformán fel sem fogja: milyen űr tátong a kétarcúság mögött. A gyengéivel. hibáival küszködő emberúek belső konfliktusokat, meghasonlást is okoz, szabadulni akar az egyéniséget kettéosztó, a belső egyensúlyt megbontó állapottól. Nem vitás, hogy az első lépésekét a „különben rendestől” a tisztán és egyértelműen rendes úthoz az egyes embereknek kell megtenni. Levetkőzni az ember természetes szépre, jobbra törekvését gúzsba kötő, visszahúzó kötelékeket. Nem kicsi a munkahelyi kollektívák felelőssége se, hogy megtalálják a hangot, a beavatkozás legalkalmasabb időpontját. Nem a magánélet kiteregetése, kikezdése a cél. Az ember önálló, cselekvő lény, szuverén is. Senkinek nem lehet kívülről megszabni, milyen divat szerint öltözködjék, mi legyen a kedvenc időtöltése. De bele kell szólni a szocialista erkölcsi normákat sértő, akár csírájukban meglévő vadhajtások nve- segetésébe. Ez kötelesség, amely nagy tapintatot, őszinte segítő szándékot tételez fel. Tőlünk idegen megközelítése az embernek az, elfogultság. Az ember optimista megközelítése felel meg elveinknek., amely az ember pozitív tulajdonságait tekinti a lapnak. 'Néni csak hisz! az, emberben, reális lehetőségeket is talál a jó vonások erősítésére, a negatív tulajdonságok nyesegetésére. Nem új megállapítás, hogy az embert nem mindig lehet jó', vagy rossz címkével ellátni. „Ez az ember réndés, a másik nem rendes.” Állandóan változik, fejlődik, ahogyan a közösség segítsége és a saját erőfeszítései lehetővé-teszik. A cél: a szocialista ember kialakításé.; melyhez a - valóságban igen rögös, ellentmondásos út vezet. Páll Géza Építők. Képünk Nyíregyházán a Sóstói úton készült. (Elek Emil felvétele) I I II MÉSZÉGETŐK A Bükkben fejtett, égetett mész friss szagát, varázslatos fehérségét az egész országban ismerik. Az erdei emberek ősi mestersége nyomán puttonyokban, háti kosarakban, szekereken eljutott a legtávolabbi zugokba, de még az országhatárokon túlra is. A Borsod megyei, répáshu- tai emberek mészégetők. Stuller Árpád, Füredi Géza és Kőszegi János, mind a hárman apjuktól örökölték ezt a mesterséget, és csináljak már vagy húsz esztendeje. A mészégetés azzal kezdődik, hogy a kemencébe, illetve a kemencére minden kötőanyag nélkül, mészkőből építenek egy kupolát, vagy ahogy ők mondják, egy boksát. Nagy mesterség ez. A boksát úgy kell megcsinálni, hogy egyben tűztér is legyen, a tűz levegőt is kapjon. Aztán a gyomrát megtömik tűzifával. Két ürmétert raknak be, és rendszerint 20 —22 darab selejt gumikereket. Ezt azután meggyújtják. S utána táplálják a tüzet. A tűznek éjszaka is égni kell, ezért a mészégető éjszaka is dolgozik. Hetvenkét óráig működik a tűz a kemencében. Ezalatt 50—60 centiméterrel lesz kisebb a boksa, ennyit enged a kő, a tűztől. Egy ilyen kemencéből aztán 24—30 óra hülés után, amikor már kézzel is hozzá lehet nyúlni, rendszerint 200 mázsa meszet szednek ki. A boksákon épített kőnek a fele lesz égetett mész. A mészégetők a hét 7 napjából hatot családjuktól távol, itt az erdőszélen, közel a műúthő’z, a kemencék mellett töltenek. Egy kis házban laknak, pontosan ugyan úgy, mint azok az emberek, akiknek munkájával együtt jár a vándorbot is. Az ételt otthonról hozzák, mint régen a kubikosok, zsákban a krumplit, táblában a szalonnát, zacskóban a szárított tésztát, be- főttesüvegben a zsírt. Aztán főznek. Hárman vannak, mind a hárman külön-külön főznek, ki-ki a maga szája ize szerint A kis házban, amelynek egyetlen kis ablaka van, csak saját hangjukat hallhatják, hiszen még egy rádiójuk sincs. A kis ház küszöbe előtt, a kemencékben él és dolgozik a tűz, ugyanúgy lélegzik, mint az ember, levegőt vesz, levegőt fúj, vesz, fúj. S a kis ház háta mögött már él a tavaszi erdő. A fák ágain madarak hancú- roznak, s ha a műúton nincs forgalom, ide hallatszik az élet. A mészégetők kevés beszédű emberek. Ha van egy kis idejük, állnak, vagy ülnek a kis ház előtt, nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik, s talán arra gondolnak, azt találgatják. ki hova fut, siet, rohan. Előttük a kemencékben ég és dolgozik a tűz. A kemencék fölött remeg a levegő, úgy hullámzik, csillog a napfényben, hogy az ember azt érzi, meg is foghatná, kí- markolhatna belőle, és vasárnapra talán haza is vihet- né. De ez nem így van. Ezt csak áz ember látja így. A reális valóság a kis ház, amelyben laknak, amely derekuk és fáradt kezük pihentetője, a valóság a föld, amelyből kivájják a kemence helyét, a valóság a mészkő, amely durvára töri és simára csiszolja tenyerüket, a valóság az aszfalt csíkja, amelyen gépkocsik futnak, a valóság az erdő a hátuk mögött, s benne a tavaszt köszöntő madarak éneke. Es a valóság az a lököis repülőgép, amely láthatatlan ugyan, de zajának hangrobbanásai megremegtetik a kis ablak vékony üvegét. Három kemencében ég és dolgozik a tűz, amely értékké eleveníti a holt mészkövet. És a három kemence körül ott van a három mészégető, akik számolják a tűz életének óráit, számolják a napokat és várják a szombatot, amikór hazamehetnek családjukhoz. És soha eszükbe nem jut, hogy tenyerük, emberségük és munkájuk tüzének eredménye, az a mész, amit ők teremtenek, vajon melyik távoli, vagy közeli, régi vagy új ház falára kerül. Oravec Janó*
