Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

*. eMaCt TJtst r-r ?,t'a c.V ^ ■anncf'r tf* XT A e« Ä PM A PT Z.CPT.T wf T9TT. május 9. Mivel tölti munkaidejét? A lecsavarhatóság! — ez az oly annyira örömteli, boldogí­tó tulajdonsága ennek a ke­rek és lapos edénynek. Ami­kor az ember lecsavarja a fe­delét... már e mozdulatra ösz- ssefut szájában a nyál; ki­vált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az az­napi ebédet. Amióta Marcovaldo segéd­munkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minekutána lecsavar­ta a fedőt, s mohón beszippan­totta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evő­eszközt, melyet ott tart min­dig a hátsó zsebében. Minde­nekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kis­sé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval olyan halmazálla­potba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve!... Egészen tömbszerű lett, meg­merevedett. Ekkor aztán egy­szeriben kitűnik, hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni!” — gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első fa­latokat, farkasétvággyal, se­besen. Elszomorítóak ezek az első tálatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd si­vársága. De aztán máris jön a boldogság: lassanként e szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, iD lata. Marcovaldo immár las­súra fogja a máj szólást: leül egy utcai padra, közel a mun­kahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamen­ne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszapo­rodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik, az utcán, miköz­ben elnézi a járókelőket; az­tán iszik egyet az utcai csap­ból Ha épp ősz van, lehető- leg olyan padot választ, aho- vá süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozs­davörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a mor­zsákat meg a verebek csipe­getik fel, amikor épp senki 6em jár arra. „Vajon miért, ho£y itt oly örömmel fedezem fel a fele­ségem főztjének ízeit, míg ha otthon ebédelek, a sok sí- rás, veszekedés, meg szemre- hányás közepette azt se tu­dom, mit eszek?” — gondol­ja Marcovaldo. Majd még rá­döbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorá­ból maradt!” S már újra ked­vetlen — tán mert maradékot kell ennie, hideg, s kissé avas maradékot, vagy mert az alu­mínium éthordótól fémes íze van az ételnek; de legalább e gondolat motoszkál a fejé­ben: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle — népi ízlik az ebéd!” Egyszer csak észreveszi, Izzadtak és üvöltöztek a kölykök, dulakodásuk port kavart a grundon. Gyötörték egymást és a szegény futballt, amely rojtosra rugdosva dongott naphosszat a vén Hügel kerítése mellett. A vén Hügel ült a ribizkebokrai között, Csongor szivart szí­vott és zordnak látszott ra­gyás arca. Figyelte a kerítés lécein át a duhaj kölyköket, elszántan vigyázta _ fiatal meggyfáit, eperágyását, ká­posztapalántáit. A gyerekek még a játék mámorában se mertek a léckerítés közelé­ben csatározni, s a vén Hü- gelnek fel kellett állnia sám­lijáról, hogy izgatott kíván­csisága elől egy pillanatra se szökjenek meg azok az átko­zott kedves fattyák a vihar­vert labdájukkal. Morogva vette ki szájából a szivart, amikor egy fekete Volga gurult a grundra, hogy tolatás nélkül fordul­hasson meg. A ragyogó kocsi visszatért ugyan a keskeny utcába, de mindjárt meg is állt. Tarka ingű sofőr szállt ki belőle, olyasféle, akire a hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz’ ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítat­tal kaparássza ki az éthordó fenekéről — ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s me­gint csak elfogja a szomorú­ság. Ekkor összerakja, bebu­gyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordó­nak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak já­rás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, be­tér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy a kö­zeli cukrászdába ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt el­nézi a pult üvege mögött so­rakozó süteményeket, az ele­gáns csokoládésdobozokat, elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy va­lójában nem kíván az égvi­lágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meg­győzze magát: nem éhét, csu­pán az időt kívánja elütni. •Kifordul az utcára. A villa­mosok már megint zsúfol­tak, nemsokára vége az ebéd­szünetnek; elindul, vissza a gyárba. Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem; biztos a gazda­ságosság okéból — nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Há­rom este egymás után kol­bász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost az a kolbász kutyaeledelnek ké­szülhetett: már a szagától el­ment az ember étvágya. Ami meg a répát illeti —1 ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo mindig is ki nem álhatott. Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsí­rosán. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap-nap után ugyanaz a csalódás ér­te. A negyedik napon bele­túrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a pádról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak néz­ték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelék­kel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rá­szánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból le­szólt egy kisfiú: — Hé, te ember! Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa föld­szinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépa-főzeléket kol­básszal. — Jó dolgod van! — Hát... — Képzeld csak: nekem vén Hügel gondolkodás nél­kül rámondta, hogy huligán. Az öreg ismerte a sofőrt, nem tudta elképzelni, mit ke­reshet itt a világ végén, a nyugdíjasok zsákutcájában a vezérigazgató gépkocsijával. A sofőr észrevette, egye­nesen hozzá tartott. — Erőt, egészséget, Flórián bácsi — köszönt illedelme­sen, de az öregnek úgy tűnt, hogy kissé tolakodóan tá­maszkodik a léckerítésre. — Neked is. Hogyhogy er­re jársz? — A vezér küldött. Azt üze­ni Flórián bácsinak, hogy délután jöjjön fel velünk a Jácintosra. Valami hepaj lesz. Egy kicsit kikapcsolód­nak a fejesek. — A vén Hügel nem tudta megállni, hogy bele ne fújja a szivarfüstöt a sofőr arcába. — Mi közöm ehhez? Én már régen kikapcsolódtam. Ilyesmiért nem kell fölmen­nem a Jácintosra. — Akkor mit mondják a vezérnek? — Várj, az asszonynak is szava van ehhez. rántott velőt kell ennem! Marcovaldo belenézett a párkányon lévő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omla- tag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcim- pával szívta be az illatát. — Miért? Tán bem szere­ted a velőt?... — kérdezte. — Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az abla­kon! — Hát a főtt kolbászt sze­reted-e? — Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — Nos, akkor add a tá­nyérodat, neked adom az enyémet — Éljen! — A gyerek bol­dog volt. Leadta Marcovaldó- nak a díszes majolikatá­nyért, s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtot­ta az éthordót s pléhvilláját. Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pe­dig vele szemben, egy pá­don. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gon­doltak, hogy még sosem et­tek ilyen jót. Egyszer csak a gyerek háta mögött feltűnt egy kisasz- szony. — Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magá­nak? — Az a bácsi! — mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt maj- szolást, megállt a szájában a falat — Dobja el! Mit hallok?! Dobja el rögtön! — De hisz olyan jő... — És hol a tányérja? Meg a villája? — A bácsinál. „ — rebeg- te a kisfiú, s megint Mar­covaldóra mutatott, aki a le­vegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszel­gett. A nő elkezdett ordibálni: — Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!... Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velő­maradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tá­nyért, villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig há­tat fordított. Hallotta az ét­hordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, hogy durván be­csapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt; már nem lehetett jól rácsavami a fedelét. Zsebre vágta az egészet és elindult, vissza a gyárba. Telegdi Polgár István for­dítása. Délután friss lombú szilfák között kapaszkodott fel a he­gyekbe a fekete Volga. A sofőr kitette bal könyökét az ablakon, cifra ingujját lo­bogtatta a szél. Tánczene csörömpölt az autórádióban, rigók lendültek magasba az útmenti bokrokból. A vén Hügel nagyon kívánta a szi­vart, de nem akart rágyújta­ni az előkelő autóban, kí­mélnie kellett a feleségét is, aki sohasem állhatta a szi­varfüstöt. Kissé szomorúnak és félszegnek érezte magát az öreg. Ráadásul kényelmetlen volt a melegben a sötétkék ürmeplőruha, a bordó nyak­kendő, lába is égett a ritkán viselt barna cipőben. Sorompónál fékezett az autó. Előbújt az erdész zer- getollas kalapjában a deszka­bódéból, tisztelgés féle moz­A FELMÉRÉSEK IZGA­LOMBA HOZTAK, csaknem szíven ütöttek. Van-e izgal­masabb kérdés, van-e ami jobban foglalkoztatja ma ha­zánk lakosságát, mint az a nagy jelentőségű probléma, amelyről lépten-nyomon sta­tisztikák, felmérések készül­nek: mivel, hogyan töltjük szabad időnket? Ha lehet hinni a számok­nak, a szociológusoknak, a kutatóknak, a pszichológu­soknak, akkor egyre rosz- szabbul. Mert mit csinálunk a szabad időnkben? Keveset járunk színházba. Keveset járunk kirándulni. Keveset járunk futballmeccsre. Keve­set foglalkozunk a gyerekek­kel, a férjjel, a feleséggel. Ke­veset végzünk a családi ott­honban házi munkát (termé­szetesen a mosogatást és a nagymosást értve ezalatt). Keveset olvasunk. Keveset nézzük a televíziónak azokat a műsorait, amelyeket ta­nácsolnak, ezzel szemben an­nál többet bámuljuk a kép­ernyőt olyankor, amikor az mások szerint elég káros. Végtére is tehát nem lehet tudni, hogy mivel töltjük a szabad időnket. Ami pedig egyre növekszik. És azt talán lehet tudni, hogy mivel foglalkozunk munkaidőben? Mert úgy igaz, hogy az egyre zsugorodik, legalábbis elméletileg, a sza­porodó túlórákat nem szá­molva, de azért mégiscsak ez* teremti meg a szaporodó szabad időhöz is a pénzt. Az ember úgy képzelné el a dol­got, hogy előbb megvizsgál­juk: mivel töltjük munka­időnket, hogy aztán ennek alapján lehessen egyre több szabad időnk. Ezzel szemben a szociológusokat, a kutató­kat, a statisztikusokat, a pszichológusokat főleg a sza­bad idő izgatja. HAT MIVEL TÖLTJÜK A MUNKAIDŐNKET? Mindenekelőtt természete­sen munkával. Nincs igazuk azoknak a cinikusoknak, akik úgy vélekednek, hogy nálunk soha nem dolgozik senki a munkahelyén. Ez nem lehet így, végtére is azért szépen gyarapodunk, s minden érték forrása a munka, amint azt a szintén munkaidőben jegy­zetelt politikai gazdaságtani brosúrák, Marx nyomán olyan határozottan állítják. De... Munkaidőben nemcsak dol­gozunk, mert rengeteg olyan teendőnk van, amit csak munkaidőben lehet elvégezni. Először is táplálkoznunk kell, s elmúltak azok az idők, amikor a dolgozó kénytelen volt papírba csomagolva ma­gával vinni az elemózsiát, vagy kis lábaskában az étel­kéjét. Most már mindenütt van büfé, ahol ki-ki bevásá­rolhat. Igaz, hogy mivel csín­ján kell bánni a beruházá­dulattal köszönt, lehajolt, hogy bekukkantson az uta­sokra. Sokáig bogarászott a papírral, amelyet a sofőr nyújtott át neki, majd fel­engedte a sorompót. „Ez is csendőr lehetett a múltban, most meg itt pöffeszkedik a piszok” — vélte hangosan a vén Hügel. Az autó mehetett tovább. — Nem is tudtam, hogy ide engedély kell — mondta a fehér hajú asszony, — Védett terület — közöl­te a sofőr hanyagul és to­vább fütyülte a rádióban csörömpölő tánczene dalla­mát. A vén Hügel nem szólt semmit. Változatlanul szo- marúnák és felszegnek érez­te magát. Hajdan, amikor a gyár párttitkára volt és va­sárnapon kánt kijárt gom­sokkal, ezek a büfék minde­nütt a kelleténél kisebbek. Következésképpen: nemcsak elmegyünk a büfébe, nem­csak eszünk valamit, hanem a kettő között álldogálunk is egy darabig. Annál is inkább, mert az eladó is dolgozik, kö­vetkezésképpen ő sem csupán munkával tölti a munkaide­jét. Például éppen cseng a telefon... Ha végzett a büfében, haza kell telefonálnia a szom­szédba, hogy amikor jön a postás, adják át neki az öt­ven forintos tv-előfizetési díjat. A postás ugyanis mun­kaidőben jön a pénzért, csek­ken befizetni nem lehet, il­letőleg elég körülményes a dolog. A szomszédasszony az­tán megkéri a dolgozót, hogy ha már úgyis benn van a városban, szerezzen banánt, mert állítólag néhány üzlet­be érkezett. És csakugyan, az iroda ablakából oda lehet lát­ni a nagy csemegére, amely előtt hosszú sor áll. Nem vi­tás, hogy itt van banán. A dolgozó gyorsan leszalad, mert más dolgozók már meg­tették, s ha nem iparkodik, hanem tovább dolgozik, hop­pon marad azokkal szemben, akik nem dolgoztak és ipar­kodtak a csemegébe. A BANÄNÜGY LEBO­NYOLÍTÁSA UTÁN ideje megtárgyalni a belkereskede­lem helyzetét különösen és fejlődésünk gátjait általában. Mégiscsak tűrhetetlen hely­zet, hogy aki reggeltől estig megállás nélkül dolgozik, hátrányban van azokkal szemben, akik csak bejárnak és mímelik a munkát. A rö­vid eszmecsere harcos elha­tározással fejeződik be: ide­je, hogy a gazdasági ösztön­zőkön változtassanak az ille­tékesek az egyetlen lehetsé­ges, igazságos módon úgy, hogy mások többet dolgozza­nak, mi pedig többet keres­sünk. Mire ez is megvan, elérke­zik az ebédidő. Az üzemi ét­terembe nagyon pontosan kell menni, mert egy vállalat mű­ködésében lehetnek fenn­akadások, de egy konyháé­ban nem. Ebéd után aztán meg lehet főzni a feketét, hogy ennyi hajsza után egy kicsit felélénküljön az em­ber. Egy pillantás az ablak­ból a gyárudvarra: munkaru­hás emberek sütkéreznek a napsütésben. Tehetik, még maradt néhány percük az ebédidőből. Egyébként sem sietős, mert a technológián, ahol a rajzokat, a leírásokat keresték az új munkához, kö­zölték velük, hogy Mici né­ni, az irattáros légótanfolya- mon van, jöjjenek vissza majd úgy másfél óra múlva... Szegény gyerek közben ha­zaért az iskolából. Újabb te­lefon a szomszédasszonynak: lenne szíves áthívni a köly- köt, mert a legutóbbi szülői baszni a hegyekbe, még nem kellet engedély. Bánta, hogy eljött, szenvedet a félszeg ér­zéstől, nem tudta, miféle ide­gen emberek között kell el- töltenie a délutánt, ahelyett, hogy a kertjében üldögélne és nézné a kerítés mögül a focizó kölyköket Tucatnyi férfi vette körbe a Jácintosra érkező autót Valósággal kiemelték a ko­csiból a vén Hügelt Nem is tudta pontosan, mi történik vele, nem volt elég higgadt­sága, hogy megnézze az em­bereket. — Köszönjük, hogy eljött, Flórián bácsi — ölelgette hosszú karjaival a vezérigaz­gató. Az öreg pontosan tudta, hogy ki a vezér, hiszen a segédje volt a kettes martin- kemencénél, de most váLa­értekezleten az osztályfőnök azt kérte, foglalkozzanak vé­le a szülők többet. Hát hogy­ne foglalkoznának, de hát munkaidő után már késő van, ha az ember hazamegy, már azt sem tudja, hogy hol áll a feje. A gyerek elég pimaszul válaszol a kérdésekre, ettől beáll a főfájás, gyerünk le az orvosi rendelőbe. Ott mások is vannak, várni kell egy ki­csit. Az orvos csóválja a fe­jét: szörnyű mennyi az ide­ges ember, ez a mai hajszá­val teli élet nem tesz jót az egészségnek. Szerencsére még másfél óra, s vége van a munkanap­nap. Néhány gyors intézke­dés, a többi ráér, nem ég a ház, a szocializmus felépítése egész történelmi időszak, nem szabad egy műszakban elin­tézni. És aztán ki lehet már tódulni a kapun. Hullára fá­radva, az egész napi munká­tól. Már annak, aki teheti. Mert a műhelyben bizony vagy százan ma is túlóráznak, megjött Mici néni a légóról, megvannak a papírok, s a munka sürgős. Az igazgató most tart értekezletet a ve­zetőkkel, mert egész nap nem értek rá abban a hajszában. Aki azonban olyan szeren­csés volt, hogy a munkaidő végén letelt a munkaideje, hozzáláthat végre a szabad idő hasznos eltöltéséhez. És most előtte áll az egész délután. Szegény —legalább­is így tartják a szociológu­sok, a kutatók, a pszichológu­sok, — tulajdonképpen nem is tudja, hogy mit kezdjen vele. Mindenesetre rohan be­vásárolni, aztán valahogy fel­tülekszik a buszra, s bár mos­ni kellene, otthon hullafárad- tan végignyúlik a heverőn. Pihen a kultúrálatlan, fogal­ma nincs róla, hogyan kell kulturáltan eltölteni a szabad időt. Talán, ha egyszer minde­nütt alaposan megvizsgálják majd a munkaidő hasznos el­töltésének lehetőségeit, s biz­tosítják is annak feltételeit, nem beszélünk majd annyit a szabad időről sem. Mert az igazság az, hogy aki heti negyvennégy, vagy negyven- nyolc órát tölt a munkahe­lyén, az mindenképpen ala­posan elfárad. Akármivel te­lik is el az ideje. Vannak bi­zony nagyon fárasztó tevé­kenységek, amelyeket azon­ban semmiképpen pem lehet munkának nevezni, a szó köz­gazdaságtani értelmében. Ér­téket nem hoznak létre, csak fáradtságot. EZ AZ A FÁRADTSÁG, amelyet olyan nehéz kipihen­ni szabad időben. És a má­sik az, amire azt mondja a magyar közmondás, hogy jól végzett munka után édes a pihenés. Ilyent kívánok szív­ből valamennyiüknek. hogy álomszerű hatást tett rá a fiatalember, aki csupa ide­gen' és roppant finom holmi­kat viselt magán. A vezér körül legyeskedő férfiák is mind ilyen, úrfélék voltak, hegyes orrú könnyű cipőben, keskeny nyakkendővel, szűk nadrágban. „Még a frizurá­juk is olyan szépfiús. Most ezek vezetik a gyárat” — gondolta a vén Hügel és ke­reste a feleségét, hogy ne érezze magát annyira árvá­nak. Aztán egyre több ismerős jött hozzá kezet szorítani. Csengeri a kovácsüzemből, Gold a tmk-ból, Rámás az acélműből. Hozták maguk­kal a fiatalabbakat is. Any“ nyian voltak, hegy a vén Hügel mozogni is alig tudott közöttük. — Hát ti mit kerestek itt? — kérdezte csodálkozva az öreg. — Azt, amit a többi szo­cialista brigádvezető! — fe­lelte nevetve a mélák terme­tű Rámás, akinek szintén' sebhelye? volt az arca, akár­csak a vén Hügelé. Együtt Gerencsér Miklós: Fenn a Jácintoson Italo Calvino: AZ ÉTHORDÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents