Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
Családi költségvetések A vitapartner — egy ötven felé közeledő munkás — így érvelt: „Megértem, hogy az egyenlősdi helyett mindenki a végzett munkája szerint kapjon pénzt, de van itt egy kis bökkenő. A magamfajta ember annak idején nem járhatott magasabb iskolába, nem szerzett diplomát, ott maradt a műhelyben. Közben jöttek a gyermekek, hol négy, hol öt. S most egy könnyűszerrel egyetemet végzett fiatalember a főnök, dől hozzá a pénz, vehet magának kocsit, meg öröklakást, ő egyedül többet oszthat be, mint én hatodmagammal. Pedig az én nagyfiam is vágyna kocsira, s igazán nem tehet róla, hogy szerényebb körülmények közé született.” Ha nem is ilyen szélsőséges példából kiindulva, de elég sokan jutnak hasonló következtetésre, miközben látják a növekvő anyagi javak egyre szaporodó jeleit: a kocsit, a víkendházat, az igényesen berendezett lakásokat. Jóllehet, akadnak még olyanok, akik mások kárára, érdemtelenül — és tisztességtelenül — gyarapíta- nak, de a most felvetett probléma kiindulópontja nem ez. Mind többen vannak, akik legálisan, törvényesen érnek el irigylésre méltó anyagi sikereket, s mindez — mint a vitázók mondják — összhangban van jelenlegi elosztási rendszerünkkel. Ebből következik, hogy változást az eredményezne, ha feladnánk a szocialista elosztás mindenkinek végzett munkája szerint — elvét. Ha ezt tennénk, éppen az anyagi javak bőségesebb előállítását ásnánk alá, hiszen a differenciált bérezés az egyik legfontosabb ösztönzője a több és jobb termelésnek. Ez utóbbi viszont feltétele az életviszonyok társadalmi méretű javulásának, annak, hogy először is legyen miből szétosztani. Ilyfen körülmények között van-e biztosíték arra, hogy azok, akik önhibájukon kívül nem juthattak magasabb jövedelmet nyújtó beosztáshoz és népes családjuk van, arányosan hozzájutnak a szükséges javakhoz? Számtalan példa igazolja, hogy miközben a közvetlen elosztásnál szükségszerűen növekednek a különbségek — például a fizetéseknél — addig a családi jövedelmek egyfajta közeledést mutatnak. A napokban mondta például egy jól kereső ismerősöm, hogy egyetemista fiáért havonta hétszáz forintot fizet a kollégiumban, erre jön még az utazgatási pénz, a ruhára való, a könyvek, felszerelések ára, s a zsebpénz. Évenként tizenötezernél is többe kerül nekik mindez. Az ok: családuk- ban az egy főre jutó átlagkereset viszonylag magas és a rendelkezések így állapítják meg a kötelező egyetemi hozzájárulást. Ugyanakkor szobatársa, egy többgyermekes géplakatos fia nemcsak hogy nem fizet, de még kap is az egyetemtől annyit, hogy kitelik belőle a legszükségesebbek fedezete. Ez a gyermek valóban nem tehet arról, hogy az ő szülei nem keresnek havi hatezret, de a társadalom gondoskodik róla, tanulhat, s partnere lehet a jobb anyagiakkal rendelkező társának. A szocialista humanizmusnak nem ez az egyetlen megnyilvánulási formája nálunk. Bár a népgazdaság teherbíróképessége véges. de több gyermek esetében már érezhető a családi pótlék; a bölcsődében, az óvodában, s az iskolai napközi otthonokban méltányosan csökken, illetve igazságosan emelkedik a havidíj összege, ami megint csak a közvetett juttatás fontos eleme. Vagy vegyük például a júliusban életbe lépő lakásrendeletet. Anyagilag a lakbéremelés kezdetben legfeljebb azokat sűjtja, akik az igényüket meghaladó lakásban élnek. Éppen a nagycsaládosok érdekében jutnak majd gyermekenként olyan előnyökhöz egyesek, amelyek nagyon is érzékelhetők lesznek a családi költségvetésben. Sőt: a nyíregyházi tervezetből olvashatjuk ki, hogy állami lakás igénylésénél kizáró ok lesz, ha valakinek kocsija van, vagy a családtagokra jutó havi jövedelem meghaladja az átlagot. így például, ha egy jól kereső, kis létszámú család szebb, tágasabb lakást akar, zsebbe kell nyúlnia, míg egy szerényebb keretek között lévő munkáscsalád — a kedvezmények által — viszonylag elenyésző ösz- szegért juthat állami lakáshoz. (S még erre a „belépő” pénzre is részletfizetést engedélyeznek!) Persze, nemcsak központi intézkedésekkel lehet segíteni a kevesebb pénzből élő nagycsaládokon. Mind gyakrabban hallani arról, hogy a vállalatok is gondolnak rájuk; hol a szociális keretből juttatnak pénzt, hol a többgyermekes nődolgozóknak adnak pluszszabadságot. Termelőszövetkezeteink közül is mind több hasít ki egy részt az évi nyereségből az idős emberek, vagy éppen az aprógyermekes családok támogatására. Az is igaz viszont, hogy mindez ma még igen csekély összeg, pedig telne többre is — de már valami, ami a jövőben még inkább szaporodhat. • Szélsőséges példából indultunk ki, s ennek is van egy másik oldala, ami inkább tipikus. Az a fiatal mérnök, közgazdász, aki — állítólag — „játszi könnyedséggel” végezte a magasabb iskolát, aligha jut egyből olyan anyagi körülmények közé, hogy szupermodemül rendezze be az életét. Egyetem után is keményen, szívósan kell megdolgoznia a javakért, felelősségteljes poszton kell bizonyítania több éven át, hogy nem hiába tanult, ök pedig azzal érvelnek: mire kijöttünk az egyetemről, mások elfoglalták a jó helyeket — és sokan közülük türelmetlenek. Korántsem volna helyes bizonygatni, hogy az említett központi és helyi intézkedések, vagy a közvetett juttatások egy csapásra kiegyenlítik a családi jövedelmeket. Alhumanizmushoz vezetne, ha például egy magasan kvalifikált alkotó, feltaláló — aki munkájával száz és ezer család életét teszi szebbé — annyit keresne, kapna meg a társadalmi össztermékből, mint egy szakma nélküli segédmunkás. Különbségek még hosz- szú időn át törvényszerűen lesznek. Ám mind az iparban, mind a mezőgazdaságban olyan új követelményekkel állunk majd szemben, melyeknek teljesítése képzett szakembereket kíván. A felnövő generáció tagjai között fokozatosan elmosódik majd például a mérnök—munkás megkülönböztetés, lesznek gépsorok, melyek mérnöki képesítésű kezelőket igényelnek. S egyfajta juttatás az is — méghozzá nem is szerény! — hogy államunk igyekszik megteremteni a feltételeket is mindehhez. Addig viszont sok még a tennivaló országosan és helyileg is, technikailag és erkölcsileg is, hogy a múltban vagy az objektiv körülményekben gyökerező gondok a családi költségvetésekben gyorsabban apadjanak. Angyal Sándor Az épülő új és a régi... Krutiüa József rajza. Kőbányai György: Az idézet Egy levelet hoztak nékem; Amerikából jött, meg kell fejteni, mint egy elmosódott, régen felírt receptet ami már egyedül segíthet A húgom írta — mondotta az olvasó, pesti öregember. — Los Angelesben él már 38 éve, jól megy sora, csomagokat is küld néha, de most az én segítségemet kéri. Eszébe jutott egy vers, nesn tud nyugodni tőle, megírja, amit tud belőle: meg kell szerezni, el kell küldeni néki! Olvasom a levelét, amit Szerén írt Amerikából, hogy „Drága Józsikám, most valami bogár ment a fejembe és nem tudom megfogni, egy verset mondok magamban mindig, és akárhol vagyok, mindig csak mondom és nem tudom honnét van, pedig egyszer szavaltam odahaza az isko’-ban. Leírcan, amit tudok belőle, unszol belülről ez a dolog. Már az összes Arany János és Vörösmarty Mihályt és amit lehetett itt, mindent megvettem, és nincs meg. Most azt gondoljátok, hogy Szénánké hugunk meg van bolondulva, pedig nem, csak nem tudok szabadulni tőle, meg kell tudnom, mi ez, és amit én akarok, azt nem adom fel, és egy kis verssel csak elbírok, nagyon kérlek, szerezzétek meg és azonnal küldjétek el._” Hatvanegy éves ez az elszármazott pesti asszony, ez a Szerén, aki, mikor idehaza kislány volt még. az Elemér utcában lakott, a Murányi utcába járt abc-t tanulni, és bátyjára* lett bízva délutánonként, a Józsira -— 70 éves már ez a Józsi —, ő vitte magával a Ligetbe, a fás körbe. ahol még a Fefldnek nem volt kőszínház, csak fából épült teátruma, s a palánkon be is lehetett leskelődni. Ez a Szerén — meséli az olvasó, ez a Józsi bácsi, aki most verstöredékkel járja a várost. mint egy nehezen beváltható. életmentő gyógyszer receptjével — színésznő szeretett volna lenni, de az elemi után varrni tanult, a varráshoz is gyenge volt, a tüdeje..., abba is hagyta, mikor férjhez ment, ezért is ülték hajóra oly hamar, az első háború után. Sosem kért semmit, csak most: honnét való ez a vers? Segítsen! Helyesíráshibásak a sorok, nehezen olvashatók, ennyit lehetett kibetűzni: „Jöjj árbocomra, jöjj és pihenj meg ott. — Jő tengerész, én nem pihenhetek ott, a vágy ragad engem, s a szívem beteg. — Sietnem kell az óceánon _ át hogv megláthassam a távoli hazát” Ki tudja ezt miből van? Meg kell tudni: léleüonentés, már csak ez a fosztó kötél, szakadozó vers köt 40 év és egy óceán távolából haza, ide, Pesthez egy Los Angelesben élő magyar asszonyt A szerkesztőségben senki sem ismer rá. G., a színész, aki arról híres, hogy minden magyar verset ismer, és az ő beugratós játéka, hogy ki írta a „Mi fehérük ott a síkon, távolban”-t (merthogy az népköltészet), még ő sem tudta. A Múzeum körúti antikvárius, aki költem ény es könyvek eladásában és eladók visszautasításában töltött él egy életet csak támpontot adott: talán Ábrányi, talán Vajda., Hajszoltuk a verset, mármár társasjáték lett Lemásoltuk 5—10 példányban a töredéket. így adtuk kézről kézre: ki tudja? ' Ss tegnap, az egyik Népköztársaság úti cukrászdában felállt egy idős hölgy, és az asztalomhoz lépett: „Én ezt tudom, de csak az elejét nem az egészet” és behunyta a szemét és mondta éneklő hangon. mint egy kisiskolás; „Vándormadár. A gálya reng... s a méla tengerész ’fáradt szemével a magasba néz. — Borongó, síró alkonyég alatt Lát fönn repülni vándormadarat... Maradj velünk! Itt éden a világ! Balzsam a lég. nem hervad a virág! Feledd hazádat. úgyis mostoha! Hazát feledni? Nem lehet soha!” ( — Ki írta?! — Azt nem tudom. Kérem, mikor volt az? Iskolai vizsgán szavaltam. De ha így is segítettem. írják meg Amerikába, hogy özvegy Lantos Arturoé minden jót kíván. Most már könnyebb volt megtalálni a verset Vajdához nem is kellett nyúlni. Ábrányi Emil „Költemények” című kötetében fejezetkezdő vers: „Vadmadár”. A fejezet címe: „Haza” és az 1877-ben írt vers előtt a mottó: „Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel nem kívánom...” ■ Kimásoltuk az elfeledett költő versét, s léleikmentő küldeményével expressz légipostával átküldtük Amerikába.
