Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
' fWl. május 90. T äHOK^ZAG — VAííAKT7A?*,I MKLLdKLR *. cf&fl r Szab öles-szatmári tájakon Aranyosapáti Áranyosapáti. Uj faluiiév, nincs harmincéves. Demeter Mihályné, a 85 esztendős öregasszony így mondja: „— Az én időmben, kedves még Bácsaranyos volt, aztán Rév- aranyos, a másik falu meg KopócsapátL Aztán egybecsapták.” A néni ideje a múlt, ha nem is régmúlt. Akkor a szalmatetős házban laktak, ahonnan karácsonykor költöztek a lányukhoz az öreg Demeterek. A 87 éves Mihály bácsi és felesége. A lányukhoz, akinek a házán itala van, villany ég mindenütt. Az asszonylányhoz, aki a téesz- ben dolgozik, apa nélkül nevel két gyermeket, jómódban. Van a családban hivatásos, kitüntetett katona, gépészmérnök, takarmánykeverő molnár és olyan, aki egyetemen tanul. Demeter Mihályné kutatgat az emlékezetében a múlt után, de mindig a mánál lyukad ki. Csak a régi falunevek élnek világosan a fejében. Odaát, Apátiban, a másik faluban... Pedig egy falu a térképen. Egy tanács van. Egy igazgatója van az iskolának. Egybe is írják a falunevet, lekoptak az előtagok. És ezt a falut mégis két lélekkel lakja 2389 révaranyosi és apáti ember. Mert a falunak négy temploma van. Kettő itt, kettő ott. Mesélik, hogy' amikor az apáti lelkész meghalt, javasolta a református egyház: Lássa el a híveket az aranyosi pap. — Az nem kell! — hördültek fel. — Eltartjuk mi a papunkat, nem kell az övék. Két tsz is van. Az egyik itt, a másik ott. Javasolták: legyen egy! — Nem! — mondták. — Nem dolgozunk rájuk. Nem, — mondták ott, — nem fizetjük az adósságot Ma is előfordul, hogy meg- gyepálják a legényt Aranyosban, ha Apátiból jön a lányhoz. Felhördül a szülő, ha gyermekét „másik” iskolába küldik. És egymásba csípnek. amikor csak lehet. Szemben a temetővel a posta, az emeletes iskola, a művelődési ház. A közös, az új, az egyetemes kifejezője. A póznán a huzal egyformán megy jobbra és balra, az iskolából kiáramló gyerekek erre is, arra is indulnak hazafelé, és a művelődési ház repoés, vadkapros, labodás udvarában se innen, se onnan nem téved be emberfia. Balogh György iskolaigazgató tanúsága szerint a mai gyerekek még érzik, de nem kívánják a két volt falu acsarkodását. Érzik és hallják otthon, főleg a nagyapáktól. csendesebben az apáktól. Azoktól az idősebbektől, akik ma az aranyosi Uj Élét és az apáti Béke Tsz-ek gazdái, alkotói, öregedő munkásai. öregszik a két tsz. És e korban ott feszül a konokság. Pedig papíron már régen bebizonyították önmaguknak és másoknak is, hogy az 1816 holdas Uj Élet és a 900 hold körüli Béke Tsz egyben kiváló lehetne. így legfeljebb csak jók. Mert akkor lenne egy 2 és fél ezer holdas gazdaság. Az egyik oldalon termőre forduló gyümölcsösökkel, a Rákóczi-hegy kis vin- kójával, dohánnyal, repcével és j’uhval, A másik oldal adná a fejlett állattenyésztést, a síkvidéket a gépek alá, az épületbe beruházott javakat. És mind együtt adnák a szorgalmat, amelyben nincs hiány, a tudást, a lehetőséget az új fiatal szakmunkásgárdának. És adnák az elnököt—' És itt, nos itt már minden megbukott. Mondja a tanácselnök, Juhász Endre, hogy a tanácsválasztás idején sem volt könnyű úgy jelölni, hogy mindkét fél elégedett legyen. Lapozom a matrikulát. Segítőm Kocsis Péter esperes. Az ecclesia pecsétjén 1555. S a régi nevek mellett ott a régi aranyosiak foglalkozása is: földműves, gazda... Idestova 10e évvel ezelőtt itteni jómódú paraszt, Deák Mihály és neje már . pléhkrisztusos kőkeresztet emelt saját ma- radandóságának emlékére. És ma is kőbe vésett nevét a jómódú tsz-paraszt, aki több mint havi 1600-at visz haza, a háztájival és szőlővel jóval a 2 ezer fölött keres. És amott? Apátiban? Nos, itt nincstelenekről beszél a régi anyakönyv. Kommenciós cselédek lakták ezt a falut, akik ha egy házra és egy kis földrevalóra összekuporgat- ták, napszámosnak mentek. Agrárproletárok voltak. Mára ők is jómódú gazdák már. A Béke földje szépen terem, állataik a naményi kombinátba vándorolnák, és építőbrigádjuk. talán kicsit túlságosan is nagyra nőve Ló- nyától Kisvárdáig épít családi házat, intézményt, öröklakást. Gazdagok lettek és kemények az akaratban. És nagyok az emberségben. Újhelyi Tivadarnak, volt föl- desúruknak — akit egykor ha nem is gyűlöltek, de nem szerettek — ma tsz-járadékot juttatnak. Nagylelkűséggel, olyan úri gesztussal, amire földesúr sose lett volna képes. Amit cserébe kapnak érte nem sok. A volt birtokos 85 évével is ott áll, ha ház épül, szól, ha hibát lát, vagyont érő kéziratát átadja a múzeumnak. Az apáti volt agrárproletár ma tud elegáns lenni. Elegancia. Grotészkül hathat ez a szó ebben a miliőben és mégis van. Ez a falu tud eltartani közös kultúr- ház-igazgatót, kegydíjas birtokost, de közben lesve lesi, mi történik a falu túl- végében. Egy szekérrel se több fuvart társadalmi munkában, mint a másik! Egy fillérrel se több pénzt nem ad a tsz elnöke közcélra, mint a másik! Nagy Sándor, a művelődési otthon igazgatója panaszolja: se egy rádió, se lemezjátszó, se magnó, se tévé. Egy olyan koncertre, amelynek a rezsije 500 forint lenne, nem lehet összeverbuválni a közönséget. És ami igaz, beletörődött, hogy közöny és közöny mindenütt, hogy a derékmagasságú fű között' lapuló padok a kultúrház udvarán senkinek nem kellenek. A fiatal, aki már aranyosapátinak vallja magát mire saját szárnyára hagyatkozhat, el is megy. A villanyfán ott a hirdetés: kultúrházunk állandó programmal várja... munkásszállásunk fürdővel várja... napi étkezés x forint— Jöjjön a lőrinci fonóba. A községi tanács titkárának teszem fel a kérdést: okos dolog ez? Itt a kultúrház: üres. Itt a tsz — kínálja a lehetőséget. Miért nem dolgoznak koncentráltan azért, hogy maradjanak? Nagyot legyint — Két fiatal szakmunkás jött vissza a közelmúltban Szarvasról. Gyümölcsösök. Higgye el, alig sikerült a tanácsnak meggyőzni a Béke Tsz-t, hogy jó munkát és bért adjanak nekik. Féltik az öregek saját pozíciójukat... A tanács is belevész az államigazgatási munkába, s nem elemezte, nem vizsgálta még ezt a sokrétűséget. Bizonygatják, jó lenne az egyesülés, de aztán mindig visz- szakanyarodnak: az idő megoldja. Televízió csaknem minden házban; korszerű nyelvoktatás az iskolában; táskarádió a nebulók kezében; Vásáros- namény, Tuzsér, Kisvárda iparán nevelkedett emberek, porfelhőt kavaróan rohanó autóbusz és a falut kétszer is érintő vasút A térben és az időben minden mozog, csak egy látszik rendületlenül állni: az aranyosi és apáti öreg nemzedék békejobbot nyújtani nem akaró ellentéte. A régi Arányos-hegy honfoglalás kori emlékeket rejt: a falu határában Rákóczi is meg-megállt Munkácsról Patakra menet: Régi szlovák és régi magyarok békés együttéléséről beszél sok emlékük, az Erdőhát itteni lankái, a Tisza merész kanyarulatai mentén kurucok fogtak fegyvert egy akarattal, egy célért És a Rákóczi-hegyen termő borból még sem iszik most áldomást az aranyosi az apátival. Bürget Lajos K i tagadhatná, hogy a könyvnapot ma már az ünnepek közé számítjuk? S nem is akármilyen ünnepek közé. Azt mondhatnánk, hogy bizonyos mértékben nemzeti ünnepeinkhez tartoznak. Készülünk rájuk, ahogy régen készülni szoktak a húsvéti, karácsonyi ünnepekre. Készülünk olvasók, írók, könyvszeretők, önszorgalomból éppen úgy, mint hivatalból. Kialakultak már bizonyos szertartások is. Vagy mondjuk úgy: divatba jöttek? Jó divat ez. Ünnepélyes plakátok, megnyitók, ünnepi ruhák, fehér ingek és író-olvasó találkozók teszik emlékezetessé. Ma már minden valamirevaló könyvtáros, vidéken is, fontosnak tartja, hogy az olvasók, de személy szerint ő maga is ismerje a könyvek íróit. A személyes ismeretség mindig meghittebbé teszi az emberi kapcsolatokat. Ebben az esetben, egyúttal a könyvekkel való kapcsolatokat is. Az embert tárgyak veszik körül. De különös módon egyikhez sem fűzi az embert olyan bensőséges lélekmelegítő érzés, mint a könyvekhez. A könyv jó barát, mondjuk és ez így igaz. Úgy nyúlunk hozzá, úgy dédelgetjük, mintha élő személy lenne, közeli hozzátartozónk. És az is. A néma könyvlapok soraiba étet költözik, ahogy végigfut felettük az olvasó szeme, emberi életek moccannak meg, tájak rendeződnek el, ha emberrel kerülnek kapcsolatba. Elindul az élet lüktetése. Nem véletlen, hogy kedvenc könyveink alakjaira már-már úgy gondolunk, mint hűséges ismerősökre, akikhez szoros szálak fűznek bennünket. Miért ilyen az ember viszonya a könyvhöz? Azért, mert amikor olvas, újraéleszti az író figuráit, nemcsak gyönyörködve, vagy szorongva kíséri figyelemmel sorsukat, hanem maga is részesévé válik a könyvbeli világ újrateremtésének. Szép és alapvető emberi tulajdonság ez. Alkotók tulajdonsága. És minden ember alkotni akar valamit, részese kíván lenni valamilyen teremtésnek. Lehetőleg olyannak, ami túléli őt. Amelynek a sorsa rajta kívüli, önálló. Ezért megkülönböztetett tárgy egyéb holmijaink között a könyv. Az író megírja és már nem az övé. Mindenkié. ' Az idei könyvünnepek, a napok számát tekintve, rövidebb ideig tartanak, de csak azért, hogy annál nagyobb figyelem kísérhesse a rendezvényeket. Az idén május 29-től június 4-ig tart a könyvhét. Kevesebb könyv jelenik meg, 38, de magasabb példány számban. Több, mint háromnegyed millió könyv kerül az ünnepi könyvhét elárusító asztalaira. De ennél sokkal gazdagabb a választék, ha hozzászámítjuk azokat a könyveket, amelyek már megtalálhatók a könyvesboltokban, az elmúlt hetekben, hónapokban jelentek meg. Tehát a választék lényegében nem csökkent. A magyar könyvkiadásban szép hagyományai vannak az antológiáknak. Amikor egy- egy nemzedék tagjai együttesen adnak számot írói tevékenységükről. E tekintetben figyelemre méltó az Ahol a sziget kezdődik című gyűjtemény, amelyben a legfiatalabb prózaírók legszebb írásait találhatjuk meg. Ez a szót kérő fiatal nemzedék érdekes, színes egyéniségekből áll, bizonyára sok örömet okoznak életútjuk későbbi szakaszában is. Gazdag lírai anyagot foglal magába a Magunk kenyerén című antológia, amelyben tizennégy fiatal költő mutatkozik be. Mindegyikük vonásait idősebb mesterek, kritikusok vázolják föl bevezető írásaikban. Kapható lesz a Szép versek 1970., már hagyományosan sikerre számító költői antológia. Ujízerű kezdeményezés a Szép szó című antológia, amelyben nemcsak prózát talál az olvasó, huszonöt novellát, hanem verseket, esszéket, jegyzeteket, riportokat és grafikákat is. Az antológiát a Népszava hasonló című szépirodalmi mellékletének egyéves anyagából válogatták. Ez a gyűjtemény is tág teret ad a fiatal toliforgatóknak. Azt mondhatnánk, hogy a maiság és a fiatalság jellemző érré a kiadványra. A választék tehát gazdag, nincs mód valamennyi megjelenő fontos könyv felsorolására. Különben is, hagyjunk valamit a böngészni szerető könyvbarátoknak. Mert böngésznivaló bőven lesz, mégpedig a könyvnapok után is. Hiszen ha meggondoljuk. minden nap könyvnap, mindennap egyre többen olvasnak. Ez az újfajta nemzeti ünnep így mindnyájunk örömére, egész évben tart. Nagy Lajos: Az elszabadult oroszlán Az állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrácsos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március... és az összes ragadozó vadállatok.” A teherpályaudvaron egymás után rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra. Ment minden -szép rendjén, csak az oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visszazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyílott az ajtaja. De nemcsak az ajtó nyüott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből. „Hohó!” — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit mindén élőlény érez. amikor elvágódik. „Hohó!” — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy • Részlet a Szépirodalmi Kiadónál megjelent A* elszabadult oroszlán című kötetből. elszállt hirtelen ingerültsége. És egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szívet, amelyről az arabok és négerek azt tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését. „Szent isten, ebből baj lesz. sőt alighanem végem van!” — állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó fenekére került. Az oroszlánnak visszamenni a szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán elszabadult. Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányába. Innén-onnan fenyegetően ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Hé, ne menj arra! Jesszusom, Dóri!” Az oroszlán állt és nézett és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet élve megúszni! Mjégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánémber mindent megpróbál, illetve a vízbe fúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet. Hiába, oda visz- szamenni már nem lehet. Azután arra gondolt, hogy lefekszik, behunyja a szemét, úgy marad mozdulatlanul. De hát ez is céltalan lenne. Hirtelen észébe jutott egy bútorkereskedés, amelyet egyszer valahol látott, amikor egy városon keresztül szállították, természetesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni,^ a kirakatban szőnyeg gyanánt leheveredni. De nem lehetett tovább morfondálnia, mert néhány száz lépésnyire emberek jelentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyvert sütött el, hatalmas durranás, látni lehetett az elszálló lőporfüstöt. Fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell. Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkezőleg. Már futva közeledtek feléje, „hajrá, utána, nem szabad kiengedni, agyon leéli ütni” — ordítoztak, s újabb lövések dördültek el. Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt, aki a kerekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska repült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna. Összeszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb embercsoportot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve. Oldalt fordult hát, átugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elszabadult oroszlán most már rtem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jobbra fusson, balra fusson? — ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, mi sem természetesebb, mint hogy elkezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak valami zűrzavaros, mozgó, tarka masszát. Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó kövér asszonyságot a végső érvvel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedtséget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát, a földre teperte, és két első mancsával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. De még ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedtségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülésektől. Éppen jókor érkezett a kétségbeesett Oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revor- verlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új, nyitott ajtajú ketrec előtt áll, ő beugrik a ketrecbe, s Valami ügyes és kedvés ember gyorsan becsapja, s bezárja utána az ajtói Könyvünnepe
