Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
I mú KELET-MA(»AnOB3ZÄG — VÄSAlESH?? MELLÉKLET WT!. mÄJi» 3» A BICEGŐ Hobby és művelődés Baráth Lajost Rekettyéinek mindmáig nem tudom a rendes nevét, azt sem, hogy miért éppen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez, igazi névnek is elvállalhatná sok ember. Tá- hó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s 6 is megfelelőnek tartotta a nevét. Rekettyés nem. És ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen kitalált valami tréfát Rekettyés kárára, fegyszér patkányt fogott és milszekunra kötötte. Rekettyés, amikor meglátta a szerencsétlen állatot a sínpár közepén tehetett enkedni, vigyori képpel indult feléje. — Gyere csak, szentecském, gyere! — sziszegte. — Te etted meg a finom kis szalonnámat? Megy a patkányhoz, markában egy széndarabbal. Jónás meg ott lesi a sarok- stompnál, a drót másik végét szorongatva. Amint meglendült Rekettyés keze, elrántotta a már-már alig mozgó párát. — Ugrálsz, bitang? — káromkodott Rekettyés és új széndarabot keresett. Mert ahhoz nem volt bátorsága, hogy a markával megfogja az állatot. Talán éppen az undorító kinézése miatt. Meg nem is jó a megvadult patkányhoz csupasz kézzel nyúlni. Mikor már harmadszor tévesztett célt Rekettyés dobása, előbújt Jónás, cigány képén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagy darab ember előtt, kezdett el haho- tázni. Visszhangzott a nevetése a vágatban. — Még egy döglött patkánnyal se bírsz? — kérdezte, 6 ujjaival a megbávult ember szeme közé mutatott. — Bolondos vagy, Rekettyés! Hát ez, ez a „Bolondos vagy Rekettyés” fájt a legjobban a kuplisnak. — Egyszer elvihetne a sátán! — morogta á kuplis; behemód termetét egy otrombán nagy fej tetézte be. Olyan durbincs orra volt, és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba tekintetű szempárja, hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira — egyszóval az egész emberi lényre volt írva a háromke- rekűség. Jónás pedig nevetett, nevetett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstre várók szalonnáztak. Csuklójára rátekerve a milsze- kund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre. — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkánynyal se bírt. Megijedt tőle, bizonyisten, megijedt! Rekettyés, meg, hogy a rosszat még rosszabbal né tetézze, szótlanul kullogott Jónás után. — Ki ázisten látta, hogy drótrá fűzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét ván, oszt nem lát á zember... Mert így beszélt ez a Rekettyés. ,.Á zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktat* tűk, magyaráztuk neki; ilyenkor elszégyellté magát és visszahúzódott. Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tudja! Annyit tudunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akha magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, mégha egy kereszt- be-szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szorgalmas ember volt. A bányamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes sze- nelőcsapathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartózkodtak tőle: „Három kerékkel a csille is csak biceg. Ki tudja, hogy mikor borai fel? Én vállaljam a felelősséget?” — így aztán senki nem fogadta párjául Rekéttyést, Mikor meg Jónás ide került — fiatal vájár volt —, akkor mindjárt kinézte magának a félkótyást és ugrasztottá, vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kitalált ennél kacifántosabb ug- rasztásokat is. A fürdőben, amíg lemosdottak, gyors öltésekkel bevarrta Rekettyés nadrágszárát. Persze, ilyesmire fel kell készülni. Mert férfiember honnan vesz elő csak úgy ripsz-ropszra tűt meg cérnát? Jónás hozott magával. Máskor meg csípős- paprikával kente be Rekety- tyés kulacsának a száját; a szerencsétlen egész nap az ajkát fújta. — Erősebb az a csipetnyi paprika, mint te! Te mélák! — s nevetett, összegörnyedve és könnyhullatásig, hogy muszáj volt vele kacagni. — Egyszer megjárod, — intette Novák, a körzeti aknász. — összecsomagol téged ez a Rekettyés és akkor világcsúfja leszel! — Engem? — hetvenke- dett nevető-komolyán Jónás. — Ilyen embereket szoktam reggelizni. — No! Csak vigyázz. Ha egyszer ez az ember élveszti a béketűrését, akkor... Isten oltalmazzon téged. Én emlékszem ilyen esetre. Nekem szomszédi alubelim... — Mit csinált ez a Reketytyés? — kérdezte félvállról Jónás. ) — Egyszer egy gúnyolóját — talán az adta neki a Rekettyés nevet — taligástól, szamarastól beborította az árokba. Úgy bizony. De Jónásnak nem használt a figyelmeztetés. Egy fizetési napon (éjszakások voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek, meg számolgattak az emberek, Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni. Kivárta. amig mindenki a pénzéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek megakadt a szeme rajta. Rekety- tyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében milyen húrok pendül- tek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem sajdult e bele egy-egy igazi gondolat a valóságos életéről: a szerencsétlen kelekótyaságáról, a kitaszítottságáról, a magányosságáról? Mert ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmérik önnön szerencsétlenségüket. és talán ebbe zavarodnak bele. így zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra csak nagyon hosszú idő múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú? — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacsorára. valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony örömmel elmennék magával. Rekettyésnek azonban a bolondságánál csak a félszeg- sége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pénzét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? Méghogy én? — röstelkedett. — Megvetted a sarki fényképésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzá juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett. — Nem szégyelli magát? Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett. Rekettyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénztároslányt. Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkányvadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta, s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Aztán elpattant henne valami. Egy hirtelen mozdulattal át- nyalábolta Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda, ahol a rossz bicegős csilléket javítják. Jónás tehetetlenül csapkodott ökleivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta össze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Megöllek! — Belefojtja a vízibe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott meg, vitte, vitte és beleejtette egy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. Jónás, amikor kiszabadult újra meg újra neki akart rontani Rekettyésinek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárában. Egyszerre fázott és esett a szégyenletes dühtől. Úgy vicsorgott, mint egy megtépázott farkaskőlöktt neom« */v — Megölöm! Ketté hasítom! ftSä&rTssSaöso — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — figyelmeztette Novák. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztáros kislány bezárta az elfüggönyzött ablakot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tüleke- dőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak annyi, hogy Jónás nem jött műszakba. Negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott. A következő két fizetésen Rekettyés még türelmesebben várt a sorára. Mintha megfogyatkozott volna hatalmas feje, és sápadt volt Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bolondító, biztató szavakat. Csak a szeme párázslott, amint reszkető kezét kinyújtotta a bérért Nehézkes betűkkel leírta nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még annyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. Mondják, hazament a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant Hivták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a Iány._? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak.« S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda...? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen várt a sorára. S talán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezuhanjon a bicegő végtelenbe, az ő igazi világába. VANNAK, AKIK TÚLBECSÜLIK, vannak akik lebecsülik, — mániának tartják a hotobyt. Hollottunk 'már olyan hobbysról, aki nevetségesen öncélú, értelmetlennek ható tárgyak tömegével rakta meg otthonát, sőt hivatali szekrényeit is. Érdekes, mi több, művelt ember hírében áll szőkébb környezetében, holott műveltségi köre nagyon is egyoldalú, nem olvas könyveket, nem izgatják a művészeti és más kérdések. De me^zállottan gyűjti, a fél megyét beutazza egy-egy „pitykéért.” Persze az ilyen hobbysok vannak kevesebben. A többség céltudatosan, egyéni ízlése, érdeklődése és műveltsége szerint hódol a hobby- jának. Nem a „pityke”-gyűjtéssel akarja pótolni a hiány zó általános műveltségét, hanem éppen ellenkezqleg: hobbyját is azért űzi, hogy önművelődését játékosan, az egyénisége szerint bővíthesse. Korunk divatja, vagy inkább a modern ember sokoldalú érdeklődésének igénye, hogy kiválaszt egy szőkébb területet, szinte „körülkeríti” magának. S mint a szabad vadász mezőn kiélje kutató, gyűjtő, érdeklődő szenvedélyét. S ezekre az igényekre a művelődés munkásainak sem árt odafigyelni, hisz egy részük nem csak magának gyűjt, kutat, de szívesen megosztaná másokkal is élményeit, szívesen fogad tanácsokat A HOBBYSOK KÖZÖTT vannak rokoncsoportok, mint a bélyeg-, lemezgyűjtők, műgyűjtők és mások. S vannak teljesen magányos „vadászok”, akik nem szívesen osztozkodnak szenvedélyük tartalmában másokkal. Hollottunk maszek „nyelvészről”, aki a diáknyelv divatos szavait, kifejezéseit gyűjti évek óta. Ismerünk képeslap, újságkivágás, ceruza, cigaretta, plakát, pénzérme és papírpénz, 1 ‘"újátiban .1 gépkocsimárka gyűjtőket és ki tudná sorra- venni valamennyit. S az értékesebb gyűjteményék nem egyszer hoztak hasznot a „hobby nélküli” közönségnek. Kisvárdán egy történeti kiállítást színesített a különböző korokat is jellemző bankógyűjtemény. Mátészalkán a régi plakátokat tekinthették Goda Gábor: Szelíd zsoltárok. Aki találomra felüti a könyvet és elolvas egy-két fejezetet, hamar rájön, hogy ezek ugyancsak nem szelíd zsoltárok. Esszék, gondolatok, csendes meditációk, képző- művészeti apropók, irodalomról „írómódra” — az egyes fejezetek címei: látszatra szolid címek, de olvasva felborul a gondolatok szokványos logikai egyensúlya, s bár filo- zófiailag, vagy politikailag minden a helyén van itt, mégsem a megszokott. „S mondá az Ur” (aki megint csak én vagyok) — mondja egy helyen — az Olajfák hegyén, amit Rózsadombnak is neveznek Pesten: ne elemezd a tízparancsolatot, mert mondom Neked, hogy ereje pongyolaságban rejlik, ezért nem meri senki sem elvetni és ezért nem tudja senki sem követni”. Nem mindig könnyű Goda Gábor gondolati szféráját követni az olvasónak és az is lehet, hogy ereje pongyolaságban rejlik, de az biztos, hogy kritikai magatartása nemcsak egyszerű leleplezése, meglátása, vagy feltárása annak, amit a közelmúlt, a jelen történelmi, vagy kulturális eseményeinek sorából kiemelni óhajt. Több ennél. Amit ír, szatíra, bárhova nyúl, írói szemlélete, gondolatvitele ettől nem szabadul és nem is akar. Hitvallása — vágy ahogy ez még kifejezhető — ars poétikája, saját szavaival: „a szatíra a fejlődés és a haladás legkoirtbehtásabb írői fegyverneme^ Szelíd zsoltás még áz érSéklődók, Nyííégyházán, a szabolcsi műgyűjtők gazdag képanyagának közös kiállításán kamátoztak a művészi alkotások. Említhetnénk a tiszavasvári régiséghobbysokat . — közöttük tsz- parasztok, munkások, nyugdíjasok, orvosok, háziasszonyok, diákok vannak — akik segítettek megalapozni a helyi múzeumot. Nem megmosolyogni való, ha a művelődési ház, vagy a klub vezetője komolyan veszi az ilyen közhasznú törekvéseket, helyet ad a programban egy-egy hobbys témának. Lehetőség nyílik arra, hogy tapintattal nyesegessék az utánzásból, sznobizmusból vagy egyszerűen a kellően át nem gondokságból, sem hasznos ismereteket, sem tartalmas élményeket nem jelentő kinövéseket. A hobby ugyanis akkor válik hasznossá, ha nem az érdeklődési kör beszűkülését eredményezi, hanem a látókört tágítja és előmozdítójává válik az önképzésnek is. ÉRDEMES-E ENNYI FIGYELMET szentelni a hobby nak? Nemrég beszélgettünk a2 A Német Szövetségi Köztársaságban, Münsterben megjelent a „Népek találkozása a mesében” című, tekintélyes nemzetközi kiadvány- sorozat legújabb kötete. A kiadványnak ez a száma magyar és német nyelven látott napvilágot. Anyagát dr. Érdész Sándor népmesekutató, a nyíregyházi Jósa András Múzeum tudományos ■ munkatársa rendezte sájtó alá. A külsőre is tetszetős kiskötet többnyire szabolcsi nagyságok meséit tartalmazza. Helyet kapott benne Papp János kállósemjéni, Jóni Ferenc és Jóm Anna rämöcsahäzi, Tar- czali Ádám nyíregyházi, Orbán András zsarolyáni, Pataki Géza nyírbátori, Varga (SZÉPIRODALMI KIADÓ) rok című kötete ezért nem lehet szelíd és ezért a nálunk ritka — emiatt becses műfajban fogant írásai szellemileg különösen izgalmas atmoszférát teremtenek. Marosi Gyula: A hétszázadik napon. Az író a fiatal nemzedék erőteljes egyénisége. Novelláinak stílusa nem mellbevágó, őszintén szólva ilyen ma a fiatalok stílusa, s ha nem írják, beszélik. Keresi az izgalmat a történetben, de nem hajszolja. Történetei fordulatosak, de nem ez teszi feszültté írásait. Türelmetlensége, s az, hogy ez a türelmetlenség állandóan tenni akar. Tettvágya korhangulat, a cselekmény szálait valahogy úgy kívánja összefogni, hogy utat keres, fiataljai valahol ott tartanak, hogy meghatározzák életük célját és értelmét. Még szerelmes fiataljai is kénytelenek felismerni, hogy az induló élet számára — emberi önmagukat tekintve — semmi nincs megoldva, minden nemzedéknek elölről kell kezdeni mindent. De mindez — ha úgy tetszik — még mindig csak szemlélet, alapállás, s nem Marosi írói kvalitásának lényege. Marosi született elemző, szinte ösztönösen látja az összefüggéseket, az emberi kapcsolatok bonyolultsága feltárásának lehetőségeit. Ezekből a motívumokból építi fel elbeszéléseit. Itt válik igazán figyelemreméltóvá, s mivel úgyszólván kizárólag a máról ír, korszerűsége több annál, mint amit jelenben élő cselekményei egyszerűen adnak — korhangulatot tükröz, ' egyik képzőművésszel, aki népművelők társaságában, azon fáradozik, hogy a megyeszékhelyen összehozzák a hobbykiállítást. Még a ihun- ka elején, kö'zepén tartanak, de máris értékes anyagokra bukkantak: eddig ismeretlen népművészeket fedeztek fel, értékes népművészeti és néprajzi tárgyakat találtak, tehetséges fafaragóval, idős festegető prasztasszonnyal találkoztak. Értékes munkákat „térképeztek” fel a hobbys kiállításra. Közönség elé tárják a legjobb amatőr festményeket is, azoknak a munkáit, akik majd a zsűri szerint is a hobbyhajlámon kívül tehetséggel is rendelkeznek, megérdemlik, hogy megismerje őket a szélesebb nyilvánosság. Nem minden hobby termékeny és új ismeretek, élmények forrása, de nem is feltétlenül öncélú és megmosolyogni való bogarasság. A népművelők asztala többek között, hogy azzal is törődjenek: elsősorban az egyén és a kollektíva számára hasznos hobbyk virágozzanak, az érdeklődés értelmes, ízléses oldala erősödjék, idW* P. G. Három novelláskötet Szabolcsi népmesék német kiadványban József nyírvasvári mesemondó elbeszélése. Néhány közülük a „Népművészet mestere”. A kötethez az előszót is dr. Erdész Sándor írta. Ebben többek között utal arra, hogy a szisztematikus népmesekutatás hazánkban az 1950-es évek elejétől vett újabb lendületet, amelynek eredményeként kitűnő népi elbeszélők váltak ismertté. Különösen Északke- let-Magyarországon, ahonnan ''Ü 'Ébiét’Ailpmeséi származnak, eleven még a mesemondás. Itt a kutatók közvetlenül tanulmányozhatják az elbeszélő és hallgató közösség kapcsolatát, a hagyományozódás problémáját, a népmesék életét a szocialista társadalmi viszonyok között. Urbán Ernő: Pörben a világgal. Húsz esztendő novelláit tartalmazza a kötet. Az író színes világát tárja elénk — talán jobban, mint regényeiben. Azt lehetne mondani, ahány írás, annyi világ. Urbán kitűnően ért ahhoz, hogy hangulatot és attnbszférát' teremtsen egyszerre aszerint, hogy drámai összecsapások, szomorú helyzetek, vagy másik végletbe lendülve derűs pillanatok, vidám fordulatok krónikása legyen. Változatosság és krónika, ez Urbán írói tartásának egyik alapmotívuma, amely a novelláskötet természeténél fogva kiugróan érvényesül ebben az összeállításban. E változatosságon belül azonban az alaptétel soha nem módosul, Urbán a valóság krónikása, s ehhez a valósághoz tüzön-vizen át ragaszkodik. Ebben a kötetben is szenvedélyesen űzi és hajszolja az igazságot, s mindenre és mindenkire való tekintet nélkül áll ki az emberség, vagy még pontosabb megfogalmazásban az ember mellett. Érthető az izgalom, amellyel követni kell az ötvenes évek elejéről származó írásait, a paraszti sérelmeket, konfliktusokat feltáró szenvedélyességét, vagy később a szövetkezeti érdekeket szívósan védő tehetséges, hidegvérrel és fantáziával egyaránt rendelkező alakjait. Ezek az értékek emelik Urbán novelláskötetét az átalakuló falusi Magyarország hű krónikájává.
