Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

8. olda!

^TrT.rr-MÄOVA'ROP«!’?*'^ = VASÁRNAPI MELLÉKLET*

ÍÖ71. május 28.

Országh Ödön :

Beiratkozom az óvodába

Elhatároztam, hogy visszamegyek az óvodába.

Igaz, hogy hátam mögött van néhány kis esztendő, elvégeztem elemit, gimnáziumot, egyetemet, jártam eszperantó tanfolyamra, tanultam traktorkezelést, s próbáltam autodidaktikus úton jártasságra tenni azokban a tudományokban, amikbe derék oktatóim nem avattak be, — tanultam latinul, görögül, németül, angolul, olaszul és törökül, elimádkoztam mindennap a Miatyánkot, de hiába hangsúlyozom ki belőle az „add meg a mi mindennapi kenyerünket”, csak nem akar ez a magam kereste mindennapi kenyér előbukkanni... Vallásos ember vagyok, tisztelem az elöljáróságot, örökre sajnálom, hogy nincs nálunk divatban a Geszler-kalap s így nincs kellőképpen módomban iránta való hiperlojalitásom kimutatni. Hej, pedig de lekapnám a süvegemet, ha az utamba kerülne. Szóval konstruktívabb vagyok jó Teli Vilmosnál.

Szerénytelenséggel sem vádolhat meg senki, tessék csak elolvasni egyetemi kérdőíveimet. Azt kérdezték, hogy az egyetem elvégzése után minek készülök, ügyvédnek, bírónak, főszolgabírónak, vagy más olyannak, amire szerintük képesít ez az újkori kutyabőr. Beírtam, hogy napidíjasnak.

Elfogott a hiúság és elhitettem magamról, hogy mindez talán elég lesz ahhoz a bizonyos mindennapi kenyérhez. Nekivágtam hát és kilincseltem jobbra-balra, levettem messze kint a kalapomat és gondosan letöröltem a sáros cipőmet, kértem alázatosan és udvariasan, hálás mosollyal megköszöntem marha tanácsokat, lenyeltem kirutinirozott gorombaságokat és illemtudóan röhögtem ostoba vicceken.

Volt részem mindenben, csak éppen megélhetést nem kaptam.

De legyünk tárgyilagosak! A nem messze múlt alkalmi és irredenta költőktől agyondicsért régi világban volt nékem is munkám s ha számomra kenyér nem is nagyon ezületett belőle, a munkát, kenyeret, paradicsomnak a felét mégis megkaptam. Dolgoztam a Hullarablók Nemzeti Szövetségének helybeli irodájában 15 hasonló társammal és áhítattal hallgattam az igazgató szavait, melyek szerint nagy kegy részünkre, hogy ott ingyen dolgozhatunk. Dolgoztam is nyolc hónapig, de ekkor kidobtak, mert elütött a villamos s egy hónapig könnyelműen kórház bari feküdtem. Kellő protekcióm nem volt, hogy visszacsempésszem magam a „sine pe- cuniába”, hát kénytelen voltam más állás után nézni.

Dolgoztam a „Vedd el a más mindennapi kenyerét” karitatív egyesületnél, ahol munkaidőn túl pornográf vicceket kellett gépelnem 10 példányban, s túlóra munkadíjul egy példányt megtarthattam magamnak.

Hogy innen is kikerültem, gondolkozni kezdtem, mi js lehet az oka az én sorozatos balfogásaimnak. A jó Isten nem, mert ő bizonyára a legjobbat akarja, én legalábbis azt hallottam róla, hogy abszolút jó és szerető atyja a világegyetemnek. Az elöljáróság meg éppen nem, hisz nálam keresve sem találnak különb tekintélytisztelőt és mindent helyesnek találót.

Hopp, megvan! A mamám beíratott ugyan az egyetemre, gimnáziumba és elemibe, de vétkes könnyelműségből elmellőzte az óvodáztatáso- xnat. Szóval nem teljes a képesítésem. Biztosan ez az

Az Írás 1934-ben jelent volna meg, ba a Forrást, S haladó szabolcsi folyóiratot nem tiltja be a hatóság. A szerző a folyóirat egyik alapitó tagja volt, ma Aszódon élő nyugdíjas.

oka, hogy olyan rideg visszautasításba ütközők mindenfelől.

Haladéktalanul jóvá fogom tenni ezt a mulasztást. De, hogy is fogjak hozzá?

Szerzek magamnak szép, rövid tiro'linadrágot, hímezett tartóval. A lábamra színes, rövid fuszeklit húzok. Simára borotválom az arcomat és a lábszáramat, kis kerek uzsonnatartó dobozt fűzök zsinóron a vállamra. Szívdobogva beállítok az óvodába. Az óvónő, csinos, molett, alacsony szőke hölgy udvariasan megkérdi. Kit tetszik akarni beíratni?

Magamat! Rám néz, végigmér tetőtől talpig és talptól tetőig, ahogy a konstruktív fantáziájú regényírók előírják. De hisz ön, úgy látom, már jóval meghaladta azt a kort, ameddig még be lehet iratkozni az óvodába!

Tessék nézni övó néni — felelem — én egy szörnyű nagy baklövést követtem el életemben.

Nagyon türelmetlen voltam és keresztülugrottam egy részt abban a jelenben, amit az égiek számomra készítetr tek. Úgy csináltam az életemmel, mint a felületes regényolvasó, aki csak arra kiváncsi, hogy egymásé lész- nek-e a szereplők, vagy sem és unottan átlapozza azokat a részeket, amelyekbe belecsókolta a lelkét az alkotója.

Igyekeztem elsuhanni a részletek fölött én ostoba, pedig tudtam, hogy a regényem vége mindéképpen a megsemmisülés.

Most eljöttem ide, hogy lehazudjam a magam valóságát és hogy boldog igazságnak tévedjem a visszahozha- tatlant.

Engedje meg, hogy ebben a kis birodalomban meghúzzam magam, kisebb leszek a legkisebbnél, szorgalmasabb leszek a szünettelen szívénél és erősebb lesz a hitem az ateista istentagadásánál.

Leülök a többiek közé, a kezem én is a térdemre teszem és figyelni kezdem az óvó néni mesélgetését

Vigyáztam a számra és kinyitottam a fülemet, hogy megtanuljam az óvó nénitől az elmulasztottat, amivel beléphetek a nagyok vágyott birodalmába.

Kicsikéim — kezdte az óvónő — sok-sok év múlva ti is meg fogtok nőni és olyan nagyok lesztek mint a papátok és mamátok., s akármennyire is nem hiszitek, olyan ősz lesz ' a hajatok, mint azé a bácsié, aki itt volt tegnap és összekéreget- te tőletek a maradék vajas kenyeret és kenyérhéjakat. Olyan szívesen adtátok oda, mert ti már érzitek magatokban, hogy nektek sohasem lesz szükségtek valaha is előszedni az összegyűjtött maradékokat és rettegni attól, hogy lesz-e mit enni holnap, keseregni azért, hogy lassan múlnak a napok, cammognak az évek, s olyan messze van még a megszabadító megsemmisülés. Fiacskáim, ha a ti kis kacsótok megférfiasodik és az eszetek kiélesedik, akkor is maradjatok meg gondatlan kacagású gyermekeknek, mert csak úgy fogjátok meglátni a nagyok világának minden kicsinységét s csak úgy fogjátok tudni hazugságtalan gyermekerővel szétszedni a felnőtt világ milliók vérével és szenvedésével összetapasztott építőköveit és újjáépíteni az életszerelmeteket. Az elmúltak szenvedéseit nem fogjátok tudni ti sem meggyógyítani, mert a múlton változtatni nem lehet, de az eljö- vendők a ti gyermekbirodalmatokban már boldog élettel fogják képtelenséggé örvendezni ezeket a szenvedéseket.

Elhallgatott és én magamban hálát adok a munkanélküliségnek, elöljáróságnak, Geszler-kalapnak és a Mindenhatónak, hogy újra kezdhetem az életemet boldog Gyermekországban.

(Nyíregyháza, 1933.)

Moiovay Győző;

A gordonka művésze

Reggeli félelem

Mindig keresek valakit, és mindig, mindig másikat, vagy csak az elvesztett régit, kivel a reggel rámvirradt

Kitől elfutni nem tudok, ki rámbogozta úgy magát, csomó hátán egy új csomó, amit kardél se vághat át.

Mindig keresek valakit, de félek, hogyha meglelem: könnyű toliam leválik mind, földre szegez a kegyelem.

Érett diója jóllakat, eltelnek csönddel tagjaim, s kikötni többé nem tudok az éjféli hold partjain.

Mezei András :

Eg felé emelt karral

Búcsúzom ettől a fától, szépséges magányától,

Nyíregyházi beszélgetés Banda Edével

Európa annyi országában, szinte valamennyi fővárosban való fellépés után először szerepelt nyíregyházi közönség előtt Banda Ede gordonkaművész. A délelőtti próbára frissen, derűsen érkezik, négyórás út után pihenőt sem enged magának, azonnal felcsendül a hol könnyebb, hol tragikusabb Haydn-verseny- mű. Próba után egy pillanatra sem engedi el hangszerét, viszi magával szállodai szobájába, ahol felesége társaságában beszélgetünk.

Jellegzetes mozdulattal igazítja meg tanáros szemüvegét — így közelről a keze elárulja foglalkozását. Rövid körmei alatt megkeményedtek az ujjhegyek, alkalmazkodnak a cselló vastag húrjaihoz.

— Mi az első benyomása a szabolcsi szimfonikus zenekarról, akikkel először játszik?

— „Páholyban” éreztem magam. Ezt a klasszikus művet, s különösen az első tételt általában minden zenekarral többször próbáljuk. Itt elég volt egyetlen összejátszás. A zenekaron látszik, hogy alaposan felkészültek, amit bizonyít a szolnoki fesztiválon nyert első hely is. Én, aki jelenleg is tanítok a Zene- akadémián, nagyra tartom, hogy kétéves működés után ilyen kiváló eredményt tudnak felmutatni. Igen fontos a karnagy szerepe, akiről úgy tudom, hogy „saját gyermekének” tekinti a felnövő zenekart.

Nem is csoda a csellónak szóló féltés, hiszen kevés a hozzá hasonló művész, akit igen gyakran szólítanak külföldre a fellépések. A BBC angol rádiótársaság évek óta rendszeresen készít vele felvételeket. A szólistamunka mellett másik szívügye a kamarazene, tagja a világhírű Tátrai-vo- nósnégyesnek.

— Zsúfolt programja mellett hogyan jut ideje az újabb felkészülésre? Különösen, ha fejből játszik, mint a nyíregyházi közönség előtt?

— Február második felében Angliában és Franciaországban vettem részt egy öthetes koncertsorozaton. Több, mint 20 fellépés. Ez volt Európa legtávolabbi pontja, ahol eddig fefiéptem — az egyik skóciai városban. Nyáron Belgrádba utazom, az Ifjú Zenebarátok nemzetközi versenyének egyik zsűritagja leszek. Régen tervbe vettünk egy utat Japánba — ez még nem valósult meg. Kezdetben három-négy óra szigorú tanulás volt minden nap. Ma már nincs idő ennyire, s tanulási módszereim is változtak. Fejből tanulom meg a ihelódiát, s csak utána kezdem el játszani. Weiner Leó és Kodály Zoltán segítettek, de példaképeim Pabló Casals és a zongorista Richter is hozzájárultak. Richter acélos előadása egyik legnagyobb művészi élményem.

mintha egy erdő állna, úgy zúg, zeng minden ága

Ég felé emelt karral szólal mezőnyi karddal gerincén áramolva tomibol, kitárulkozva.

Hangok, karok és ágak hallani allelujáznak.

Én sem állhatok szebben: ember az éggel szemben.

Karomat öröm nyújtja, ereim szökökútja nem lehet láthatatlan — állok kivághatatlan.

— Evek óta járja a nagyvilágot. Hogy lehet, hogy az országnak ezt a részét eddig elkerülte?

— Nem is tudom. Debrecennél tovább nem jutottam fellépésekkel. Magánemberként egyszer nagyon régen jártam már erre. Nagyon tetszet a Sóstó, oda most is teszek egy kis kirándulást.

Gondosan becsomagolja hangszerét, pillanatokon belül a volán mögött ül, s irány a Sóstó. Talán a vezetés juttatja eszébe kellemetlen emlékeit az autóútról. Két hangszere sérült meg eddig az autóutak során, ezért óvja, védi annyira a mostanit. Ez „karambolálló” tokkal készült.

— Milyen szenvedélynek hódol, ha elfoglaltsága mellett ideje engedi?

— Vettem egy magnetofont. Nagy művészek és a magam játékát is felveszem és lelassítva játszom vissza. A gép olyan „értelmes”, hogy azokat a hibákat is kihozza, amit a fül alig vesz észre. Ezeket a hibákat utólag kijavítom. Végső fokon a megelégedettség kizárná a továbbfejlődés lehetőségét.

A rövid sóstói séta után, este a fellépésre mintha kicserélték volna. Ismét a fegyelmezett művész, aki frakkot öltött a nyíregyházi közönség tiszteletére. De nemcsak nyíregyháziak ültek a nézőtéren, Vásárosnaményból és Miskolcról is eljöttek meghallgatni.

Baraksó Erzsébet

Suha Andort

A korcsmárosné és betyárja

A korcsmáknak is megvan a maguk története. És rendszerint nevüknek, címüknek is. Most elmondom, az én falumban miért neveztek el egy korcsmát Vizesnek. És bár... De lássuk a mesét.

E.-ben élt egy részeges vízvezeték-szerelő, aki munkáját precízen és szeretettel végezte, aztán, ha megunta, felsóhajtott: „elmegyek a

Vizesbe, bekapok egy fröcs- csöt”. De nem mert oda menni, mindig egy másikba ment és ott itta meg borát.

A szerelőt természetesen intelligenciával és munka- szeretettel áldotta meg az ég. A városka egyik romantikus mellékutcájában volt egy kis büdös korcsma, ott mérte a pálinkát meg a többi italt özvegy Saroffné, szép szőke asszony. A nő fiatal volt, ahol kellett, domborodott, huncut is volt, ahogy egy korcsmárosnéhoz illik, és a szeme is villogott, mint minden özvegy koresmárosné szeme. Villog, ha törzsvendég jön a boltba, vagy duhaj vendégeket kell kidobni, vagy talán — és néha ez is megtörtént — éppen tetszett neki valami. Dehát ez régen volt, akkor még a vízvezetékszerelő is fiatalos bolondsággal bámult a világba. Néhány napja költözött a városba.

Bejött a korcsmába, megjavította a csapokat, kezet mosott, kért egy tányér kocsonyát, megivott rá egy nagy- fröccsöt. Később átment a szomszédban terpeszkedő iskolába, és amíg a hegésztőpisz- tolyával a fémcsöveket lágyította, bámult a fénybe, azon kapta magát, egyre a korcsmárosné igéző kék szemét látja, nincs ott, de látja. Délutánig birta. Akkor átment ismét a kricsmibe, mert érezte, tudta, az asszony szeme hívja őt, mennie kell. A munkával végzett, rendes, majdnem elegáns utcai ruhában ült az asztalhoz. Az asszony megismerte, rendelés nélkül vitte a fröccsöt. A szerelő megfogta a korcsmárosné kezét, és csöndben any- nyit kérdezett: „Jó a csap?” „Jól szuperál”, kacarászott az asszony és hagyta, hogy a kezét fogják. Három fröccsöt kapott, többet nem adott neki az asszony, pedig egész este ott ült, szembe a söntés- pulttal. A harmadik pohárnál már nem beszélgettek és nem is fogta meg a kezét, mert tele lett a helyiség emberekkel és az asszony mondta, hogy most ne. Csak a szemük beszélgetett. A zsivaj elandalította őket, a füst különös álomvilágot varázsolt.

Egy vasutascsoport érkezett, teleszíva szesszel, mint a szivacs. Ittak, aztán a fizetésnél kötözködtek.

— Nézze, asszonyom — szájait az egyik —, rossz bor nincs, rossz bor csak az lehet, amit a vasutas hitelben sem iszik meg, ámbátor erre példa még nem volt. A maga bora elég silány, így hát hitelbe ittuk. De megittuk! És ehhez a borhoz csók is jár, a maga csókjáért készpénzzel fizetnék.

A szerelő felállt, odament a vasutasokhoz, megkérdezte mennyit ittak. Elővett két pengőt, letette a sörtől áztatott bádogpultra az asszony elé, és ugyanezen mozdulat fonákjával, visszakézből szájon vágta a szellemeskedő vasutast. Az elterült. A verekedés tíz percig tartott, akkor megjelent a magyar királyi csendőrség bajuszos őre és véget vetett a cécőnak. A vízvezeték-szerelő egy hónapot kapott. A kocsmárosné egyszer bement hozzá, cigarettát és házikolbászt vitt neki. Amikor kijött: megvárta a rendőrség kapujában.

A férfi szerette a munkáját, még aznap nekifogott. Este elment Saroffernéhoz, leült megint szembe a pulttal, itta a nagyfröccsöt. Hét órakor égetett cseréplábosba töltött káposztát rakott elé az

asszony. A gőzölgő edényből a paprikás tejfölös szaft alatt két nagy töltés dagadozott, meg egy jókora füstölt hús. Kenyér helyett barnára sült vékony rántott húst kapott, a disznó zsírtalan combjából sütötte a korcsmárosné. Nem evett még ilyen jóízű ételt, talán sohasem volt még ilyen jó dolga, hogy töltött káposztát rántott hússal egyen. A vasutasoknak se volt igazuk, mert nagyon jó bort mért az asszony, este 11 órakor a rolót együtt húzták le belülről. Éjszaka megtörtént az, aminek ilyenkor meg kell történnie.

Hanem a város! Saroffemé korcsmáját elnevezték Vízvezeték-szerelőnek, aztán csak röviden Vizesnek. „Gyere a Vizesbe, megiszunk valamit”. „A Vizesbe mérik a legjobb barackot.” „A Vizesbe kapni a legjobb kocsonyát”. „A Vizesbe békebeli töltött káposztát főz Sarofferné.”

így lett a Vizes jelzőből név, ellentétben jelentésével, így lett a szerelő fémjelzője ennek a korcsmának. Először fájt neki. Az asszony örült, sőt büszke volt rá. Nem is tudta pontosan, hogy mire büszke. Nem is sokat gondolkozott rajta. Kell-e egy fiatal és özvegy korcsmárosné- nak ennél több: tudják, hogy jól főz, és a városban azt beszélik, hogy esténként erős iparos férfi öleli őt. Olyan kevés kell a nő boldogságához, itt még túl is adagolt az élet, mert az italmérés haszna sem volt lebecsülendő.

A férfit kollégái ugrattál^ ilyenkor szégyenlősen mo*i