Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
Vasárnapi melléklet Antiemberek Osztálytársak a Kossuth tér! pádon (Hammel József felvétele) A gondolatokasó titka A haknibrigád műsorának fénypontja a gondolatolvasó fellépte volt A megviselt arcú, idősebb férfi mély meghajlással köszönte meg a bizakodó közönség tapsát, majd kijelentette, hogy produkcióját a nézőtéren mutatja be. Ezzel ott is hagyta a pódiumot, s lassú léptekkel lement a széksorok közé. Hosz- szasan fürkészte a kíváncsian rámeredő arcokat majd odalépett a bal oldali hatodik sor legszélén ülő, tizennyolc év körüli leányhoz. — Megengedi, hogy megfogjam a pulzusát? — a máris kézbe vette a lány bal csuklóját — Most arra kérem —■ tette hozzá —, legyen szives, gondoljon valamire... Lehetőleg nem csapongó gondolatmenetet kérek, inkább intenzív gondolati koncentrációt, egy téma vagy fogalom körül. A fiatal lány tiszta, nyugodt tekintetét ráemelte az öreg artistára. Hosszú másodpercek teltek el, amikor ő újból megszólalt: — Magácska most arra gondol, hogy én nem fogom kitalálni a gondolatát.« Pedig, ugye, kitaláltam? A lány mélyen elpirult. Rendkívül finom arcvonásait zavara még meginditóbbá tette. — Igen — mondta halkan. — Erre gondoltam™ A gondolatolvasó könnyedén, szinte fölényesen megbiccentette a fejét. Felzúgott a taps. Az artista továbbment. Néhány megfontolt lépés után egy hozzá hasonló korú, barátságos arcú férfi mellett állt meg. — Szabad? — kérdezte, s most megismétlődött az előbbi jelenet, a pulzusfogással. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Az újabb médium. A városka közszeretetben álló patikusa volt. A gondolatolvasó ezúttal valamivel hosszabb ideig vizsgálta a kísérleti alany pulzusát, majd így szólt: — Az ön gondolatai egy régi nyár emlékeinél időznek, képzeletét e pillanatban egy hajdani majális eseményei foglalkoztatják.« Az idős gyógyszerész eltúlzott meghökkenéssel nézett az artista arcába. ügy vám — mondta azután. — önnek egészen különös képességei vannak™ A hálás publikum újabb tapsorkánnal jutalmazta a gondolatolvasó bámulatos teljesítményét. ö ekkor már a harmadik médiumnál tartott A középkorú, feltűnően intelligens arcú hölgyet mindenki ismerte a kisvárosban, hiszen a postahivatalban dolgozott. — Kegyed e pillanatban Edgar Allan Poe híres költeményére, A hollóra gondol. Nehezen tud válaszolni Babits és Tóth Árpád fordítása között. De inkább Tóth Árpád felé hajlik. Az ő átültetésének szépsége nagyobb hatással van kegyedre™ A médium meglepett arccal bólintott. — Igen — mondta. — Tóth Árpád fordítását valamivel szebbnek találom. És éppen ez járt a fejemben... Óriási taps! A léleklátó végigsimított ráncokkal barázdált homlokán. Arcvonásai most különösen fáradtnak hatottak. — Köszönöm — mondta a kimerültségtől szinte alig hallhatóan. — A gondolatolvasás rendkívül erős szellemi koncentrálást kíván. — Egy- egy alkalommal legfeljebb három médiummal foglalkozom. Ezzel a közönség újabb tapsai közepette a színpad felé vette útját, s az oldalajtón kiment a teremből. „Három embert kivéve, senki sem sejtette, hogy a gondolatolvasó egyáltalán nem tudja mások gondolatait kitalálni. Mi volt hát a trükkje? Nem, nem beszélt össze senkivel, ez túlságosan otromba fogás lett volna. Csupán jó emberismerő lévén, kiválasztotta azokat a nézőket, akiknek arcáról lerítt a lelki kultúra, a megértés és gyöngédség. Ezek sohasem hazudtolták meg a megfáradt öreg artistát, hiszen tudták, hogy a kenyere függ a produkciója sikerétől. Igaz, a médiumok kénytelenek voltak az ügy érdekében a valótlant igaznak hirdetni. De ezt ki derűsen, ki némi töprengés után, valamennyien megbocsátották maguknak™ Dww F««*» Az élet szép, élni csodálatos. És a toll most mégis keserű vádaskodásba csap, a kedves olvasó döntsön: okkal — joggal-e? Délután 3 óra 5 perckor az egyik legforgalmasabb gyalogos átkelő előtt udvariasan, a szabályokat betartva, megállt egy Volga, hadd menjenek a várakozó emberek dolgukra, felszállni az ott veszteglő villamosra Felszabadult mosoly az arcokon, kedves integetés a gépkocsivezetőnek, siet fiatal, öreg, mindenki igyekszik át a zebrán, szaporán, hogy visszaadja a pilóta emberi gesztusát. Kár volt, istenkísértés volt. Szempillantás, és meghűlt a vér, görcsbe ugrott a szív, zöldre torzult az arc. A szabályoknak, az emberségnek és mások életének fittyet hányva elrobogott az álló Volga mellett a CO 88—60-as rendszámú, hatalmas vaj színű kocsiján az antiember, egy elegáns fiatal hölgy képében, pontosan egy centire a még hálálkodó, siető tömeg orra előtt. És ősszel, egy keddi napon, egy nyugdíjas baktatott hazafelé a langyos alkonyati napsütésben, & látta, hogy néhány antiember rongálja a telefonfülkét, benne a készüléket, odament, szólt, és leütötték. És télen, szerda hajnalban, az egyik szórakozóhelyről három rendőr rakott ki egy randalírozó antiembert, aki a sógorával fenyegetőzött, akinek a sógora nagyonis becsületes ember. És nemrégen, csütörtökön, vagy pénteken, Budapesten, Üjpest tájékán a szolgálatot teljesítő, az emberek békéjét és a társadalom rendjét védő rendőrnek támadt és ökölpárbajt vívott egy antiember, közel száz szurkoló biztatása, vagy éppen ellenérzése mellett. És pénteken, szombaton, vasárnap bömbölteti a táskarádióját a Sóstón a parkokban az antiember, a fölfokozott hanggal zavarva a békére, pihenésre áhítozó- kat. Az élet szép, de az élet lehetne szebb is, — az antiemberek nélkül. De sajnos itt vannak, itt élnek közöttünk ók is, és gátlástalan cselekedeteikkel csúf szeplő- ket raknak életünk szépülő arcára. Beszélni kell róluk, írni, tenni kell ellenük, hogy életünk zavartalanul szép legyen. Az antiember idegen test a szocialista társadalomban, mint jelenség zavar, taszít, megbotránkoztat, elítélésre kényszerít Viszont a tényekkel akkor is szembe kell néznünk, egyszer túl kell jutnunk az idealizál- gató álmodozásokon. Vágjunk a közepébe, a fiatalság elenyésző kis részéről beszéltünk eleddig, őket tituláltuk antiembemek.' (Bár ez az „élőlényfajta” nem csak közülük kerül ki) Elenyésző? Az egészhez viszonyítva tehát semmiség, ha matematikai példával volna dolgunk. Mondhatnánk, elhanyagolható tétel, a második tizedesnél abbahagyhatjuk az osztást. Csakhogy az ember nem matematikai tétel, a társadalom számára nemcsak az egész, de az egyetlen ember is drága. Egyszerre kell egyért, és mindenkiért csatáznunk. Igen, magunkért, hogy nyugalomban éljünk, és akár ellenükre, de őérettük is. Igen, nékik magyarázzuk meg, hogy az élet szép... Nem vagyunk (ne legyünk) széplelkű üdvhadsereg! Ha szép szóval, neveléssel, ráhatással nem megy, akkor a törvény szigorával, a közvélemény roppantó erejével lépjünk fel ellenük. A törvény adminisztratív eszközei is széles ská- lájúak, progresszívek: a figyelmeztetéstől a nevelőmunkán át a börtönig. De a nevelés eszközei, természetesen, még gazdagabbak. Az antiember lelket, nyugalmat, testi épséget veszélyeztető magatartásának többféle oka lehetséges, ezekre sem szándékoztunk kitérni, hiszen nagyrészt ismerjük őket, tudjuk, hogy mennyi bajt okoz az emberi butaság, a műveletlenség, az irigység, a romboló hajlam, a hősködő kivagyiság, a sértett hiúság szülte düh, mindez meglocsolva szesszel. A biológiai adottságok, a lelki alkatok tanulmányozása, orvosok, szakemberék dolga. Bár annyit mindannyian tudunk, hogy a munka, a család, a könyv és a sport a legnehezebb élettani szakaszokon is átsegítik az embert Másról szeretnék most néhány szót ejteni. Jól tudjuk, hiszen a szemünk előtt történt mindennap tapasztaljuk: megnövekedett a fiatalság szaktudása, magasabb a műveltsége, igényesebb az élet igényesebb az iskola, és ez így van rendjén. De a csata több mezőn folyik. Otthon, a családban, az iskolában, az üzemben, hivatalban, az utcán, a kocsmában, csatatér maga az élet. És az élet kapuja nyitva van a rosszra is. A jó hatások mellett sok káros hatás is éri fiataljainkat, és a gyöngébb szelleműek, jelleműek elbuknak, elembertele- nednek. Sajnos, statisztika bizonyítja, hogy leghamarabb a faluból városba szakadt fiatalok fordulnak ki emberi mivoltukból. Nem érzik a szülői ház és a falu vigyázó tekintetét, önkontrolljuk még fejletlen, még hat a falusi kisebbségi érzés, könnyen szenvednek lelki sérülést, bizonyítani akarnak, „városivá”, sőt „nyugativá” akarnak válni. Az ifjúság nevelése, közöttük az eltévedteké ia, valamennyiünk gondja. Általában nehéz, sokrétű munka, különösen nehéz az említettekkel bánni. Ez esetben talán jogos és érthető bennünk a nemes düh, a türelmetlenség is talán, de legalább ennyire szükséges részünkről a megértés, a szigor mellett a dicséret, talán a tapintat sem fölösleges. Megfogni a kezüket és elvezetni őket a könyvtárakig, leírni milyen könnyű, megtenni milyen nehéz. És megismertetni velük a jól végzett munka ízét, a kapott megbecsülés örömét, ez sem köny- nyu És persze, eszközünk még a pofon, az a makarenkót pofon, amelyet ez esetben a társadalom kénytelen adni az arra rászolgálónak. Igaz is, Makarenko. Talán Ismét elővehetnénk egyszerű, bölcs könyveit. Végtére ő is azt írta: az élet szép, csak meg kell magyarázni, meg kell tanítani az embereket szépen élni. S. A.
