Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-18 / 91. szám

1. oldal KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET rm. áprm* n. Gergely Mihály: Életem legboldogabb napja Tudom a Nevelőúr bisztosan föllesz hábo­rodva, dehdt ászt mondta, a legőszintében ír­jam le egy napomat mikor a legboldogabb voltam. Hogy ez a szokás ebbe az intézetbe, ezt a dolgozatot minden új srácnak meg kell írni. mert ezáltal is jobban megismernek. Es így jóban segíthetnek nekem a fejlődésembe. Jó, hogy most nincs itt senki a tanterem­be, így nyugodtaban emlékezhetek arra a nap­ra. 1970 november 14 szombat volt. A melót aznap is félnégykor csengeték le a gépműhely­ben, ahol féléve dolgozok. Lecsengetthették volna már kettőkor, úgyse melózik komolyan hétvégén már senki, mag szép ha valaki nem úgy hagyja ott a gépét mint a szemétdombot. Szombatonként mindig nagyob takarítást követelt a Főnök, én meg is csináltam. A me­lómra nem lehetett panasza. Meg is kaptam az első dicséretet a legelső hét után. Ászt mond­ta: fiú, ha így folytatod, nálam egy két év múlva betanítót gépmunkás lehetsz! Hamar a jóédes szüleid nem adtak ipari tanulónak. Az igasság az hogy anyám adott volna, dehát van két testvérem, öcsém és húgom, anyám nem bir melót válalni, mert beteges, apám pedig alig ad haza valamit a fizetéséből, mindet el­issza. Szükség volt hát az én keresetemre na­gyon, észt is őszintén megmonta anyám, ami­kor betöltöttem a tizenötödik évemet. Az ál­talános iskolát a hetedik után hagytam abba, mert az ötödikbe meg a hetedikbe elhúztak, ismételnem kelett. Nem vagyok magas növésű, ebben is anyámra hasonlítok, ezért is nevez­tek el a srácok a téren öcsinek, így hívnak a kis csajok, ez lett a nevem a gépműhelybe is. Mégegy segédmunkás srác dolgozot ott, ő már betöltötte a tizennyolcat, sokat megenged ma­gának igyhát at ő melójának nagyrészétt is nekem kelett elvégezni, ha ászt akartam hogy a haverság meglegyen kösztünk. Azon a szombaton háromra én már min­denei készen voltam. Neis mondjam, hogy Bajnok előb letette a lantot, ő már ászt leste, mikor mehet a zuhanyozóba. Ászt kérdezte tőlem — na öcsi, hová megyünk ma este? Kö­zel lakott hozzánk Bajnok, a Szigetvári utcá­ba. igyhát amióta majd egyévi kerezsgélés után beléptem a gépgyárba, a régi srácok me- lett sokszor Bajnokkal lötyögtem el az esté­ket. Azért szerettem vele járni, mert rá csodá­ra buktak a csajok, és melette nekem is min­dig jutót olyan csaj aki tán szobásé ált volna ha egyedül kezdek ki vele. De Bajnok melett valahogy énis külömb lettem pláne hogy nem takarékoskodót a dicsérettel Hogyén milyen stabil fej vagyok a melóba, micsoda kiasz ha­ver vagyok. Asztis megkell mondanom hogy még isko­lába jártam de én már kevés estémet töltöt­tem otthon Éspedig apám miatt. Mióta az esze­met tudom apámat én csak részeg álapotában láttam! mégha ritkán józanon került haza, akkor is megverte anyámat meg minket. Már akit otthon talált. Igyhát tanulni én csak az iskolába tanultam órákon, pláne ha jól nyom­ta a szövegét a tanár abból én mindég jelesre feleltem. Legtöbbször nem is mentem haza, iskola után bevágtam a táskámat valamelyik sráchoz, aztán ki a térre, fel a villamosra, egyik moziból a másikba, cigiztünk smároltunk a kis csajokkal Nyolc-kilenc óra volt mire én hazakeveredtem. Anyám már nemis veszeke- det emiat Tudomásul vette. Csak mindig azért retteget, hagy a srácok engemis rászoktatnak a piára hogy egyszer majd a rendőrség keres engemis. Ami nemegyszer megesett apámmal nagyob randalírozások után. Anyámat meg­buktattam — attól ne féljen hogy énis piás leszek mert én az életbe egy kortyot meg nem iszok, enyit legaláb tanultam apám példájá­ból. Megcsókolt anyám — fiam drága kis fiam, 6 ha így lenne, de boldog emberjennél!! így lesz mama, ne féljen, nem fog csalódni ben­nem. Úgy megölelgetett, csókolgatott mint még soha. Szippogott, sirdogált közbe az öröm­től hogy magam is majd elbőgtem magam. Mégse ez a legszebb napom nekem, pedig ak­kor láttam meg először mi is lakik az én min- dik szomorú anyám leikébe, hogy menyire tud szeretni hogy milyen éhes a szeretetre, amiből apám melett talán semmit se kapott Még fia­tal korában se. Nemis értettem, miért ragasz­kodik olyan alakhoz. Mondtam is neki azon az estén, miért nem zavarta el már régen ezt a szemétalakot? Aki akkor is ott feküdt az ágyon totálrészegen, ruhástól persze; tátott szájai véresre vert pofával hortyogott. Ö kis­fiam nem érted te még ezt, mondta anyám, nem tudod te még mi az élet!! Odamentem apámhoz egész közelről néztem sokáig. Álati cefrebüz dőlt belőlle, hogy hányhatnékom volt a szagától is. Megtudnám ölni mondtam! Anyám betapasztotta reszkető kezével a szá­mat: Istenem, kisfiam, ne mondj ijjetü! Nem szabad ijjet mondani akkor se, ha igaz!! Mégis az apád! Szembefordultam anyámmal. Nekem ez az állat nem lehet az apám. Anyám átölelt. Jaj. de boldog nap ez nekem, én istenem, de boldog is vagyok, hogy a fiam más ember lessz! Csakhogy észt megérhettem!! öcsémet húgomat előb ágyba dugta anyám, már aludtak ők is, mi meg sokáig be­szélgettünk a konyhában a csikótűzhelyhez húzódva, hogy hogyis lesz az életünk egy hó­nap múlva, amikor végetér nekem az iskola és mehetek dolgozni. Segíthetek anyámnak. Anyám még szivóskodott. hogy ha túlkoros leszek is, a nyolcadikat végig kel járnom, mert a bizonyítványra mindenhol szükség lessz, másként néznek az emberre, ha valami iskolája van De én leintettem. Ezt a témát befejesztük anyám, dolgozni fogok. Nem aka­rom hogy maga idő előtt elpusztuljon. Tulaj­donképen szép este volt az is, a legelső amikor anyámmal úgy el beszélgettünk, amikor már ő Is úgy nézett rám, mint akire nemsokára szá­míthat a család. Az én legboldogabb napom mégis az a november tizennegyedike volt Bajnok haza­kísért, mert abba egyeztünk meg, hogy tán colni megyünk valahová, fel kellett hát ven­nem az egyetlen rendes ruhámat. No meg zsebpénzt kelett kérnem anyámtól Az ötvenes minden szombaton visszajárt nekem az ezer­hatból, ezen egyszer se volt kösztünk vita. A» földszinten laktunk szembe a ház be­járatával, mindjárt feltűnt nekem miért van nyitva a szoba ablaka. Szép napsütéses idő volt azért mégiscsak november, pláne, hogy az enyhe idő miatt még nemis fűtöttünk, mert spórolnunk kelett mindennel, amivel csak lehetett, a tüzelővel is. A konyhai tűz­hely belangyosította a szobát is, a benti kis vaskályhába csak a leghidegeb időbe szok­tunk begyújtani. Nyitom a konyhaajtót, Baj­nokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában, olyan rettenetesen össze- roskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem — Talán rosszul van anyám? Nem Én nem — az apád. ö — Mi van vele? Ott feküdt az ágyon, persze szokása sze­rint megint ruhástól, cipőstől, de nem oldalt fordulva mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyújtózva ahogy sose tette, és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy külö­nös volt apám is, de anyi különösset láttam én már az életbe, hogy ez se tűnt fel, erre se figyeltem oda jobban. Az agyamban akkor is rögtön éreztem a szívem gyorsabb verését, mert az utóbbi időben egyre nehezebben tűr­tem el apám viselkedését És ászt is elhatároz­tam már a napokban, csakugyan beváltom a szavamat, amivel az iskola befejezése után többször is próbáltam verekedő apámat ész- heztéríteni, ha verte anyámat. Rászóltam — ne bántsa mert én is magának megyek!! Megint beszivott a disznó! — gondoltam akkor. Hogy sose lessz már ennek vége!!! Anyám erre még furcsábban nézett, majd így szólt: most már vége van kisfiam. Nem értet­tem. Hogyhogy? Meghalt az apád! Meghalt? Igen. Tizenkettő után, mindjárt a déli ha­rangszó után. Már volt itt Fröhlich doktor úr, kiállította a pappirokat és értesítette a hulla- szállítókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevettem. Én ezt nem is hiszem! Ez nem lehet igaz! Jaj kisfiam, csak nem nevetsz apád halála napján! Mondta anyám. Az apád volt, ha kegyetlen volt is. De én csak egyre nevettem és berohantam a szo­bába és egész közelről belebámultam apám arcába. Most is dőlt belőle a cefrebűz de émelyítő dögszaggal keverve, majd elájultam tőlle. Az arcát még sose láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat a moziban meg a tévében, hogy rögtön tudtam, igazat szólt anyám. Azért érintettem a homlokát a kezem­mel. Rögtön elkaptam, valósággal sütött a ki­hűlt test. És akkor teljes erővel kitört belő­lem a nevetés, és tánclépésekkel mentem vissza a konyhába ahol anyám rémült tekin­tete fogadott. Jaj kisfiam csak meg ne hábo­rodj!! Én? Hogy én, anyám?! Egy szemét ála- tért? Tudja meg, hogy boldog vagyok életem­ben először! Hogy ez az én életem legboldo­gabb napja!!! Soha máskor nem láttam, de akkor keresztet vetett magára anyám és ászt mondta: En megértelek fiam, mégse illik így viselkedned apád halála napján. Dehogynem anyám, mondtam én. Hiszen az ő halála napja a mi életünk kezdete!!! Határtalan neveté­semre átjöttek a szomszédok, öcsémmel, hú­gommal. de engem ez se zavart. Fütvörészve készülődtem, öltözködtem a legszebb ingemet, nyakkendőmet, ruhámat, cipőket vettem fe mert azon az estén ünnepelni akartam. Baj­nok is segített anyámnak, így asztán lecsilla pítottak annyira, hogy a testvéreimet a szom­szédék visszavitték magukkal. En meg leültem anyám mellé vele együtt vártam míg a hulla- szállítók megérkeztek, és egy mókásan hosszú keskeny fekete ládába belegyömöszölték apá­mat és elvitték. Utána kiléptünk az utcára, nagyot nyúj­tóztam, magasra felugrottam, na­gyot rikkantottam, és úgy nevettem, hogy majd belehaltam. Mondtam asz­tán Bajnoknak, hogy életem legboldogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk Beül­tünk egy csehóba és életemben először inni kezdtem. Boldog voltam, álatian jól éreztem magam Néha hangosan felnevettem, hogy a szomszéd asztaloknál felfigyeltek. Az ital per­sze gyorsan kikészített És amikor megint fel nyerítettem nagy örömömben és egy sosem lá­tott krapek belémkötött, mit röhögök én, mint egy fakutya, hát úgy behúztam neki, hogy rögtön az asztal alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. És ha Bajnok le nem fog, a fél kricsmit kirámoltam volna. Mert attól is megrészegedtem, hogy először tapasztalhattam, már nem vagyok gyerek, hogy vége a gyerekkornak, elkezdődött végre az én boldog életem is!! Mire Bajnok össze­csomagolt, a hőbörgő krapekok odahoztak két zsarut, akik bekísértek. A zsaruk erőssen markolták a két karomat, pedig nem akartam én olajra lépni de nem szóltam nekik. Élvez­tem az őszi éjszakát, a jószagú levegőt, az utca nyüzsgését, meg mindent, és egyre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk hű­ségesen, bisztosan hogy kihúzzon a pácból. Tő­le kérdezte meg az egyik zsaru — tán dilis a haverod? Dehogyis törzsőrmester elvtárs. csak tudja, öcsinek ma van a legboldogabb napja! Hogyhogy, mi történt? Meghalt az ap­ja! A zsaru káromkodott — hülyének nézel? Ugratsz fiam? Akkor okosabb, ha halgatsz!/ tárgyaláson tudtam meg, hogy annak az első krapeknak eltörtem az álkapcsát, pedig ho' volt az én ütésem Angyal horogjaitól! Másfé hónapig feküdt kórházba. A másiknak hárorr fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ui perecem de észt csak később vettem észre. Ezért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága javító nevelésre Ezért kell itt élnem t'.zer nyolc éves koromig, míg nagykorú férfi nem leszek !J Kaivojen Maa — Gémeskutak országa Váci Mihály versei tinn nyelven A magyar költészet idegen nyelvterületeken való térhó­dításait és sikereit figyelem­mel kísérő olvasót mind sű­rűbben érik örvendetes meg­lepetések. Tudunk Ady End­re francia, József Attila olasz, Juhász Ferenc angol és Weöres Sándor svéd nyelvre való fordításáról. Finnország­ból azonban nem nagyon ér­keztek hozzánk efféle hírek, s különben is mi magvarok inkább csak érzelmileg kap­csolódunk Suomihoz, ám a finn irodalom és művészet tulajdonképpen még ma is „fehér folt” ismereteink tér­képén. Hát Magyarország vajon milyennek látszik Északról nézvést? Mit ismernek észa­ki testvéreink a mi irodal­munkból és különösképpen mit ismernek a költészetünk­ből? Érdekes módon, a ma­gyarról finn nyelvre fordított szépirodalmi művek sorában költészetünk meglehetősen mostoha arányban részese­dett. Némi túlzással azt is mondhatnék, hogy a legutób­bi esztendőkig tulajdonkép­pen csak a klasszikusaink: Petőfi, Arany, Ady és József Attila voltak ismeretesek a finn olvasók előtt. A nagy hiánypótlás és jó­vátétel munkáját a finn köl­tők idősebb nemzedékéhez tartozó, s költőnek és műfor­dítónak egyaránt kiváló Toi- vo Lyy (ejtsd: Lű) vállalta magára, ki az 1970 áprilisá­ban megjelent Unkarin Lyyra (Lűra) című impozáns terje­delmű antológiájában egy­szerre nyújtotta a finn olva­sóknak a. magyar népkölté­szet és műköltészet bő válo­gatását, az utóbbiból az ómagyar Mária-siralomtól kezdve Balassin és Zrínyin át egészen Garai Gáborig. Természetes azonban, hogy semmiféle antológia se nyújt­hat teljességet soha, egysze­rűen terjedelmi okok miatt sem. Ezért Toivo Lyy-nek se sikerülhetett — minden igye­kezete és jószándéka ellenére sem — a mégiscsak egyetlen kötetbe belézsúfolni költésze­tünk teljes gazdagságát, szín­pompáját és árnyalatait A finn olvasóknak az 1971. év elején további lehetősége nyílott a magyar költészettel való ismerkedésre és barát- kozásra. Ezúttal az Anna- Maija Ralttila költőnő fordí­totta és szerkesztette Kaivo­jen Maa, vagyis: A gémes­kutak országa című antológia alapján. Az oly sok esztendeig tartó csöndesség után egyszerre, im, örvendetes bőség. A sűrű fordítások és gyakori megje­lenések eredményeképpen költészetünk nemvárt meleg fogadtatásra és otthonra ta­lált a magas Északon. Aki­nek módjában volt az ulóbbi években figyelemmel kísérni a finnországi lapokat és fo­lyóiratokat, tapasztalhatta, hogy mily sűrűn esett szó a magyar költészetről. Ma már az a helyzet, hogy a magyar költők — s közöttük is legin­kább Váci Mihály neve — mind ismerősebben hangzik a finn olvasók előtt. A Kaivojen Maa antológiá­nak a fiatalabb nemzedékhez tartozó költő műfordítója, Anna-Maija Raittila, nem tö­rekszik a Toivo Lyy-éhez ha­sonlatos teljességre. Éppen ellenkezőleg, — és ezt a tényt tekinthetjük úgy is, mint va­lamiféle fordítói nemzedék- váltás megnyilvánulását, — szándékosan vonta szűkre a határokat, s mindössze 25 költőnk 200 versét foglalta be­lé az antológiájába. A 25 kivá­lasztott magyar költő névso­ra Benjámin Lászlóval kez­dődik, s Csoóri Sándoron, Illyés Gyulán, Juhász Feren­cen, Képes Gézán és Rákos Sándoron át Weöres Sán­dorig. illetve Zelk Zoltánig terjed A költők tehát vala­mennyien századunk szülöt­tei; legidősebbjük az 1902- ben született Illyés Gyula, legfiatalabbjuk pedig Szé­kely Magda, s az egyetlen Váci Mihály kivételével — aki a szerkesztési munkák közben halt meg döbbenetes hirtelenséggel — valan?enyT,, nyien élők. Anna-Maija Raittila azon­ban nem csupán a költők szá­mát vonta ilyen szűkre. Toi­vo Lyy koncepciójával szem­ben — aki érthetőleg inkább a költészetünk már lezárult korszakaiból válogatott — Raittila főként az utóbbi két évtized költői termésére tá­maszkodik. Tegyük hozzá, hogy a vá­logatása avatott és hozzáértő munka, s a kiválasztott mű­vek valóban jól képviselik a mai magyar líra minden ár­nyalatát és irányzatát. Anna- Maija Raittila a magyar köl­tészet alapos és kiváló értő­je, ismerője. A szabolcsi olvasók minden bizonnyal különös örömmel veszik tudomásul, hogy az antológiában Váci Mihály is szerepel, mégpedig nem is szűkmarkú válogatásban: ti­zenkét verssel. Váci már az Unkarin Lyyra kötetben is szerepelt, a Kelet felől című versével. A legtevékenyebb finnországi népszerűsítője azonban két­ségtelenül a Kaivojen Maa fordítója, Anna-Maija Raitti­la, aki régóta ismeri és kí­séri figyelemmel Váci Mi­hály költészetét. Raittila már a jelen anto­lógia közreadása előtt is publikált fordításokat Váci verseiből, különböző finnor­szági lapokban és folyóira­tokban, valamint pl. az 1969- ben Sinitiaisten tanssi (Cin­ketánc) címmel megjelent önálló verseskötetéhez is Csa­tolt hét Vácitól való versfor­dítást, a költőt népszerűsítő és ismertető cikkeit és írá­sait pedig e helyütt föl se győznénk sorolni. Annyit mégis megemlítenék, hogy a Lahti városban megjelenő Etelä-Suomen Sanomat című napilapban is igen szép és meleg hangú méltatása jelent meg Váci Mihályról (1971. február 21-én), „Sydämen vallankumouksen runoilija” (A szív forradalmának köl­tője, címmel, s a terjedelmes és alapos cikket két kép is gazdagította: a költő arcképe és egy jellegzetes nyírségi tájkép. Koditon kulkuri taitaa olla sydämeni? Jokaisen tienoon, kaikén tűnne*! kodiksenl. hangzik finn nyelven a köz­ismert Váci-vers első négy sora: Otthontalan csavargó vagyok én? Hiszen minden vidéken otthon érzi magát szívem. Finnországi tanulmány- utam során nem egyszer pél­dálóztak előttem Váci-vers­sorokkal, oly módon idézve, mintha saját költőjüket idéz­nék. Élményeim alapján ta­núsíthatom hát boldog meg­hatottsággal, hogy a „soka­ság fia”, aki „mindenütt ott­hon” volt, a nyírségi tanyá­kon csakúgy, mint a buda­pesti presszókban, Kubában, vagy Ormányországban, im­máron eljutott és szerető ott­honra lelt a finn testvérek szívében is. Köszönet érte a fordítónak is Szász 1 -event« Lázár Ervin t Vadszamár és Vigyon Nem egy röhej, tanár úr, hogy a villamosban behúz­tam a nyakam? Közel húsz év után?! Ámbár lehet, hogy nem is ön volt. Mindenesetre a kes- kemnyé préselt száj, a rágó­izmok határozott dudora, a gödrös, előreugró áll önre emlékeztetett. Hej, szép grafitevő múl­tam. hogy a nyakamba hul­lott! Talán meg kellett volna kérdeznem, miért éppen haj­máskéri vadszamaraknak hí­vott bennünket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarat Po­kolian guhancos. a szokásos­nál némileg nagyobb fejű ál­latot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szö­vegnek ama kitétele. mely szerint a gubancos szörnye­teg lényegesen értelmesebb !omeszt,ikált testvérénél. Mindamellett a könyv Haj- máskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül, el­képzelésemben Hajmáskér még ma is lapos, füves, fás. Serengeti-szerű pusztaként éL ahol gubancos vadszama­rak rohangásznak. Csak ép­pen a vadszamarák a szoká­sosnál valamivel nagyobb fe­je helyett, gyermekfejek ül­nek a lobogó sörényű nya­kakon. A következő megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett volna az utam. ön azt mondta egyszer: — Majd ha felnőttök, haj­máskéri vadszamarak, meg­köszönitek ezt nekem. A tízéves vadszamarak ret­tegve ültek a politúros pa­dokban és sajgó fejüket ta­pogatták. Ami ízt illeti, ma is cso­dálattal kell adóznom, tanár úr. kimeríthetetlen lelemé­nyességének. Az áll bal kézzel feltá­masztva. jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakéz- zel pont az ire. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás jobbai, pofon ballal) sokkal jobban fájt. A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra a dro- medár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenírozott maximális technikai ^biztonsággal el­végzett művelet. A vadsza­már pajeszát fölfele méltóz- tatott húzni — szerencsétlen valami csoda folytán szere­tett volna a plafonig kinyúl­ni — csodák azonban nincse­nek. mindössze csak láb- ujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön vil­lámgyorsan elengedte a haj­csomót s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kólintott bennünket kupán, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép. „Az x-i iskola ötödik osztálya,” Tab-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents