Kelet-Magyarország, 1971. március (31. évfolyam, 51-74. szám)
1971-03-28 / 74. szám
1 o!<fa! ?TVTFT-MAOVAROR«!7AC — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971 március Í8. Karikás Frigyes: KORBÉLY JÁNOS* A hogy Szatmárnál a híres székely hadosztály megadta magát, és átment Nagypálostul és aranysarkantyús Vénzoltánostul a románokhoz, olyan kegyetlen zűrzavar támadt Debrecen körül, amilyet emberfia még nem látott. A híres erdélyi hadseregből immár egy patrulra való se telt ki. Kötelékeitől elszakadt vöröskatonák ezrei bolyongták végig az egész Hajdúságot Tas- nádtól a Tiszáig, apró csoportokba verődve (itt-ott rabolva is). Mi Debrecenben elhatároztuk, hogy elmegyünk embert keresni. Én a Nyírségnek vágtam neki egyedül, lóháton, Sárai-Szabó pedig két bosnyák lovassal Nagykárolynak vette útját. Estefelé holtfáradtan tértünk vissza Debrecenbe üres kézzel, mert menekülő hordákon kívül háborúképes, vörös- háborúra alkalmas ember nem volt sehol. Pedig hej, ember, ember kellett. Másnap megcseréltük az irányt, és én mentem a károlyi puszták felé. Valahol Ér- mihályfalva körül jártam, mikor szokatlan látvány tárult szemem elé. Egy tanya háta mögött az árokban, szüjgyig érő fűben, három huszárló állott. A három lovat három fors- riftos öltözékű huszár csutakolta szalmával, olyan szabályszerűen, amiképp én csak inasgyerek koromban láttam, az aradi huszárka- számya istállói előtt bámészkodva. A huszárok dolgoztak, kimondhatatlan nyugalommal, mintha valamikor békeidőben vetődtek volna ide a nagy Hajdúságba. Odaügettem hozzájuk, de a három lovas rám se hederítve csutakolt tovább, miközben egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Jól megnéztem a három csodabogarat, akik ebben a menekülő időben ilyen kegyetlen nyugalommal végzik az effajta békés munkát. Ki a fészkes fene pucolt ebben a nyomorult időben lovat a nagy Hajdúságban? Az egyik közülük erősen őszülő, ötvenes, nagy harcsabajuszú, öles ember volt. A másik kettő olyan sihederkorban lévő háborús huszárnak látszott. Jó ideig néztem őket szótlan, majd rájuk köszöntem: — Jó napot. — Aggyonisten — felelt rá a vén huszár kurtán. — Hová valók kendtek, atyafiak? — Biharba — mondja az öreg megint, még kurtábban. — Biharba? — Oda. — Hová igyekeznek? — Hát neked mi közöd hozzá, szép öcsém? — mordult rám az öreg huszár durván. — Az volna a közöm hozzá — mondtam határozottan —, hogy én vagyok az ilyen meg olyan hadcsoportnak a komisszárja, kendtek meg éppen az én hadterületemen vannak, ha akárki fiai-borjai volnának is. A huszárok a kemény szóra abbahagyták a csutakolást, s jól szemügyre vettek, miközben az öreg huszár jóval alább adva kérdezte: — Karikás elvtárs? — Az vagyok. — Ejnye, hogy nem ismertem meg. Pedig láttam magát Szinyérváralján — mondta az öreg huszár, szinte restellkedve. — Mi Debrecenbe igyekeznénk éppen, aztán, gondoltam, hogy nem illik ilyen ganajos lóval beállítani oda, hát megparancsoltam a huszároknak, hogy hozzák rendbe a jószágot. Ez a szó, hogy „megparancsoltam”, olyan érzést keltett bennem itt a síkságon, ahol mindenki menekült, és a világon senki se parancsolt, és senki se függött a másiktól, mintha ebben a füves árokban volna éppen az a bázis, amelyen a későbbi dicsőséges magyar vöröshadsereg fog felépülni. — Aztán minek mennek kendtek Debrecenbe? — Kommendánst keresünk, kérem — hangzott a sajátságos válasz. — Azt. Az nincs nekünk. Lú, az van, huszár, az van, puska meg kard vagyon, de kommendáns, az nincs. Aki vót, az a románokhoz szaladt, ott szógál most Én meg úgy gondoltam, hogy mi a fene keresnivalója van ott a magamszőrű embernek, magamhoz szólítottam ezt a két földi gyereket, aztán ide fordítottuk a lovat. — Derék. Az öreg mosolyogva megsodorta a harcsabajuszát és jólesőn magyarázkodott: — Hiszen tudjuk ám mi, kérem, hogy hányadán állunk. Mi az istent keressünk mink ott? Ott hitvány csak a cseléd sorja. Itt meg magunk közt, majd csak lábra állunk. — Hej, öreg — keseregtem neki, szinte irigyelve a nagy hitét, — hitvány ám a cseléd, gyöngén áll a puska a kezében. — Nem hitvány a cseléd, elvtárs — mondja az öreg bölcselkedve, — nem hitvány az kérem, csak nincsen neki kommendánsa. — Kommendánsa? — Á, az nincsen néki. Ha vóna néki kommendánsa, jó lenne a cseléd katonának. De nincsen, elvtárs, dehogy van néki. Nem tudja a’szegény, hogy mit kék cselekednie. — Ugyan, öreg, már hogyne volna neki kommendánsa. Van, aki kommandírozzon, lel- , kém. Mondja is néki a kommendáns, hogy mit kell cselekednie, de nem teszi a beste. — Nem jól mondja neki, elvtárs, biztosan nem jól mondja. — Már hogyne mondaná jól, hiszen magyarul mondja. — Ej, elvtárs, sok a magyar szónak a nyitja. Van ilyen magyar szó, meg van amolyan magyar szó. Szó ez is, meg szó az is. Az egyiket érti a katona, a másikat meg nem érti. Ennyi az egész. K özben felcihelődtünk. Most már négyesével ballagtunk visszafelé a debreceni poros országúton, miközben azon törtem a fejem, hogy mi lakik ebben a huszárban, benne van-e az, amit én keresek, a vöröskatona? Haladhattunk már vagy jó öt kilométert. Ez alatt az idő alatt igen kevés szó esett köztünk. Egyszer a jobb oldali tanya felől nagy zsivajt hallottunk. Lelovagoltunk az országúiról, és a dűlőn keresztül a tanyaudvarnak t—tottunk. Divatos panoráma volt, amit ott láttunk: vagy húsz-huszonöt főnyi fegyveres baka szekeret rekvirál magának a paraszttól. A paraszt tartja a lovát, őt meg a bakák felváltva verik, miközben a paraszt asszonyostul, gyerekestül ordít, mint a fába szorult féreg; a bakák káromkodnak, ellenforradalmárnak meg zsíros nyakú parasztnak szidják a gazdát, én pedig három hegyesen füielő huszárommal odaállítok a küszködök közé: — Mi van itt, elvtársak? — kiáltok rájuk. A paraszt meg egy rücskös, öles baka egyszerre panaszolják a rajtuk esett nagy sérelmet. A paraszt azon jajveszékelt, hogy éhen pusztul a famíliája ló nélkül, a rücskös baka meg azt bizonygatta, hogy kutya kötelessége minden létező szabály szerint minden létező parasztnak forspontot adni a fáradt vöröskatona alá. — Sorakozó! — vezényeltem harsányan. — A lovak itt maradnak, kendtpk pedig gya-t log ballagnak be velünk Debrecenbe. — A rücskös feleselgetni próbált, de az én vén hu*- szárom nekilovagolt, és akkorát rúgott a mellébe, hogy rögvest a torkán akadt a szava. — Kuss, hé, nem hallottad a kommandót? — ordította az öreg nekivadulva. — Sorba, te rücskös, hé! Es csoda történt. Hetek óta először láttam, hogy egy árva hang nélkül mindenki az első vezényszóra sorba állott. Az öreg „jobbra át”-ot vezényelt, és a huszonhárom főnyi csa- pSt, takaros egyforma ütemben ballagott a lovunk után, hátul pedig a két fiatal huszár zárta be a menetet. Mikor az országúira kiértünk, az öreg huszár „pihenj”-t vezényelt, és csöndesen odaszólt hozzám:— Nincsen nékik kommendán suk szegényeknek. Nincsen nékik. M ire Debrecenbe értünk, vagy négy száz puskás ember masírozott ke ményen lépkedve a debreceni köves úton az én emberem tüzes, cselédi vezényszavára. Este a Bika-szálló éttermének egy kis sarokasztala mellett két vöröskatona szorongatta meleg barátsággal egymás kezét: az egyik Sárai-Szabó Tibor volt, a 39-es hajdu- és bihari vörösdandár derék parancsnoka, a másik pedig az én ma talált emberem: a vén huszárcugszfürer, az Almássyak számadó csikósa, Korbély János. •Részlet a novellából, amelyben Karikás Frigyes a Magyar Tanácsköztársaság harcainak állított emléket. A NAQY TŰZ Izgalom, szorongás üli meg márciusban az ököritói emberek szívét. Jelentkezik ez az első napokban, kiváltja a hónap neve, — emlékeznek. Másutt a kikeletnek ez a szakasza vágyat teremt, ígéretet ébreszt. Ebben a faluban azonban az újat teremtő tavaszi erők mellett él egy újongást lefogó érzés is a szívekben, melytől szabadulni nem lehet. Március napfényes reggelein éppen úgy, mint az éjszakákon folyton jelentkezik ez a szorongó érzés. Kényszeríti az embereket emlékezésre. És e szorongás folyton erősödik március 27-ig, amely napon aztán könnyekké sűrűsödik. A könnyeken keresztül hatalmas máglyát látnak lobogni a szemek, haldoklók szívtépő kiáltását vélik hallani, — 312 ember halálos kiáltását, — amelyet évtizedek múlása sem tud halkítani. És a kérdés ma is az, mint volt a tűzhalál utáni napokon: — miért, miért? Miért kellett bekövetkezni oly tragédiának, hogy falusi bál alkalmával egy rozzant csűrben rövid félóra alatt rémes tűzhalált haljon oly sok ember. Miért történhetett meg, hogy elhitették a t után az emberekkel, hogy a tragédia isteni végzés volt, a sors csapása, így kellett lenni. Hogyan fojthatta el felelősségre vonó követelését az értelmesebb embereknél is a hatalom? Hogyan irányíthatott egy egész megyét egy olyan ember, mint Csaba Adorján akkori főispán, aki az ököritói tűzvész után cinikusan úgy nyilatkozott a minisztériumnak: „ököritónak nincs szüksége segélyre, csak egy emlékoszlopra.” Csupán egyetlen ember, Móricz Zsigmond követelte a felelősségre vonást a Nyugatban, hogy: „Az ököritói esetért felelőssé kell tenni minden tanítót, minden papöt, minden szolgabírót, minden jegyzőt, minden vármegyei hivatalnokot, akinek 1848 óta köze volt ehhez a faluhoz, — fel egészen a belügyminiszterig.” De az úri Magyarország hogyan büntette volna meg a csengeri főszolgabírót, aki a báli engedélyt kiadta? Az urambátyámos vármegyétől hogyan lehetett elvárni, hogy büntesse hivatalnokait, akik mit sem törődtek népünk kulturális-gazdasági problémáival? Mit érdekelte a vármegyét, a belügyminisztert, a szolgabírót, hogy a falusi fiatalság tűzveszélyes, rozzant csűrökben szórakozhat csak? Hogyan is gyúlt fel az ököritói máglya? Egykori egyházi leírásokból, állami anyakönyvekből, ma is élő szemtanúk elbeszéléseiből pontosan ismerjük a történetet. A vasút megépítése előtt,1 a fogatos járművekkel történő fuvarozás, személyszállítás megkövetelte, hogy Szatmárököritón a műút mellett nagyobb alapterületű csűrt építsenek a lovak és haj tóik pihentetése céljából. A csűrt, s ma a helyét: „állás”-nak nevezte, nevezi népünk. Időnként ebben a csűrben táncmulatságokat tartottak a fiatalok, mert a faluban más helyiség erre a célra nem állt rendelkezésre. Ez a csűr az 1910-es évre nagyon megviselt állapotú lett, javítására kevés gondot fordítottak az időközben megindult vasúti forgalom miatt. E rozzant csűr lett az említett évben húsvét vasárnapján tartandó bál színhelye .Ezen a táncmulatságon akarták bemutatni fúvószenekarukat á fiatalok, melyet az év februárjában szerveztek. A rozoga építményt szépen díszítették. Színes papírlán- cok szőtték át a mennyezetet. melynek gerendáiról hiányoztak a deszkák, s helyettük még az elmúlt évben akácgaliyakat raktak, melyeknek levelei-ágai erre az időre csont szárazak lettes. A fényt petróleumlámpák adták, de néhány lampiont is felfüggesztettek, melyekben gyertyák égtek. Egy éppen a fúvósze ’tar előtt világított. Körös-körül a falak mellett és a kapukon belül is cöve- kekre szegezett deszkák szolgáltak ülőhelyül. így kijárásbejárás csak a keskeny csűrajtón volt lehetséges. A táncmulatságra 20 községből érkeztek fiatalok és a szokástól eltérően a falu népe a kora esteli órákban a táncmulatság színhelye felé sereglett. A bál kezdetét vette. Két nótát játszott el az új zenekar, amikor újabb zenekari játék közben nyolc óra után, — a zenészek előtti lampionban a fúvós hangszerek adta légáramlástól eldőlt a gyertya, s a láng meggyújtotta a lampion papíranyagát. n jt A zenekar elhallgatott, de a báli sokaság nem gondolt tragédiára. Egyesek a zenészek felé fordulva muzsikát követeltek. Nem menekültek. A veszedelmet siettette egy huszár kardja. A porcsalmai Szénás Bálint, — ki szabadságra érkezett haza húsvé- tolni, jelen volt a bálban huszár-katona ruhájában, kardjával akarta levágni, ütni a kigyulladt lampiont. De nem úgy történt, ahogy akarta. Mert a lámpa dróton függött, a kard a drótot nem tudta elvágni, hanem a csapás az égő lámpát fellendítette a mennyezetig. Tüzet fogott azonnal a száraz avar, szem- pillantás alatt egyetlen lángtengerré vált a sokaság feje felett a csürtető. Semmi lehetőség nem volt a tűz oltására. Fejvesztett emberek hozzátartozóikat keresték, kiabálták. Oly nagy lett a hirtelen jött pánik, hogy ez lehetetlenné tette a menekülést, a mentést. A kapukat sem tudák belülről kinyitni, kívülről kellett azokat feltörni. De a menekülést akadályozták a kapukon belül rögzített padok. A sokaság nyomásától, az ezeket átlépni akaró elsők elestek, a következők ezekre halmozódtak embermagas- ságnyi halomba. Az alant lévőket agyonnyomták, a felül lévőkre hullott az égő falevél, tűzcsomó, s a tűztől szétpattant petróleumlámpák tűzcsepjei. A tragédia este 9 órára befejeződött. Jóllehet, hogy a mulatni akaró fiatalság teljes egészében be sem gyűlt a bálba, mégis néhány tízperc alatt 288 ember lelte halálát a táncmulatság színhelyén. Huszonnégyen néhány nap alatt haltak bele égési sebeikbe. Minden képzeletet félül múltak a kínok, melyek az emberek halálát okozták. Voltak, akik égő fáklyaként szaladgáltak az utcán s vetették magukat pocsolyákba, árkokba. A tűzhöz rohanók kívülről igyekeztek menteni, de tehetetlenek voltak. A bent lévők szívtépő jajja, segélykiáltása lassan elhalkult, mire az eget verte a szörnyű láng, bentről már csak lassú méhzsongáshoz hasonló hang hallatszott. Porták maradtak üresen, honnan egész családok pusztultak el a tűzben. Szinte minden család gyászolt Ökö- ritón. A tűzben elpusztultak közül 236 fő volt szat- márököritói, és csak 76 vidéki. A fájdalmas hír átszágul- dott az országon, bejárta a világot. Nagy volt a részvét, sokan segíteni akartak. Kellett volna is a segítség, hiszen árvák és öreg szülők, betegek és sérültek maradtak hátra, módosabbak, szegényebbek, cselédek. Segítséget ajánlott fel a Fővárosi Mentő Egyesület is, melyet az akkori szatmári alispán, Ilosvay Aladár a következőkkel utasított vissza: „Szíves készségükért köszönetét mondva értesítem, hogy ökö- ritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése...” ■ n Mit jelentett ennek az úrnak az őrjöngő fájdalom, a szörnyű bánat, az ököritóiak végtelen szenvedése. És folytak a temetések, napokig. Megástak 152 sírt azoknak, akik felismerhetőek voltak. A többi halott felis- m erhetetlenségig égett össze, őket közös sírba helyezték örök nyugalomba. Az ököritói temető akkor emelt síremlékein még ma is olvashatók a fájdalmas sorok. Innen és a halotti anyakönyvekből megállapítható, hogy a halottak közül 115 fő volt tizenhat éven aluli. Elsősorban fiatalkorúak pusztultak el a borzalmas tűzben. Hiszen negyven éven felül 46 ember halt el ott. A falu nem felejt. Szinte az egész falu összegyűl minden március 27-én, a nagy tűz helyén, hogy lerója kegyeletét. A megemlékezések a tűz helyén emelt emlékoszlopnál történnek. Az emlékoszlop áll! A* emlékoszlop hirdet! Hirdeti, hogy az urak kegyetlen or- száglása, nemtörődömsége miként pusztította népünk fiait Erdélyi Béla A nyugdíjazás napja — Asszonyok.. bocsánat— — Mit akar? — Ne haragudjon... Ön látja magát a kirakatban? Az asszony felháborodva beienezea a kirakatba. — Látom.. Na és? Mayer, a biológus egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygóit jobbra-balra. kereste az üvegben tükörképét. Az üveg mögött, igaz. volt sajt szalámi, konzerv. mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok... de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong között megpillantott egy homályos alakot. Már azon a ponton volt. hogy felismeri önmagát. de aztán csalódott... Egy figura mozgott. ütemesen, pontosan úgy mozgott, mint 6. de az arc homályos volt. idegen. — Jónapot — mondta Mayer — .tónapot — mondta az Idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta. lehet hogy nem is hallotta, a szája mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy. mint az övé, kissé elhúzva, keserűen ás puhán. — Beállók a kapu alá. és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját mégegvszer megemelte a két sajt között imbolygó alaknak. — Szolgája... — mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki is lépett a kirakatból és utána ment A szürke kiskabát kopott oldalzsebében szivaros doboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod... — mondta Maver. — Valóban nem... — Rá kellett hagynia. — Az utcán általában nem gyújtunk szivarra... A szivar már füstölt, belépett a kapu alá. — Egy pillanat... — mondta. — Egy pillanat... — ismételte. — Igen, igen... — bólintott. — Bizonyosnak kell lennem. (Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: harminckettő Még a villanyok sem égtek, s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott. de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról. hogy számolni akar magával. A két sajt között nagyon kellem étién volt az az alak... Nem is tudott volna magával mit kezdeni. — Visszamegyek — mondta — Visszamegyek és beállók a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes — mondta Mayer a másik. — '""ndolod? Mit lehet felelni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt. és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt arra, hogy mikor a sejtekben nukleinsavak es a fehérjék aránya felbomlik, ez mivel jár... Volt erre egy elmélete, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lelkileg kiegyensúlyozott. ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim... A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje és ujjai lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vállátóL Szilárdan meg volt győződve, bogy nem biztos abban, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem. — Én tudjam? Talán még mást is mondott volna, de Mayer, a biológus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem ő maga. Mayer egyébként agglegény volt, abszolút agglegény, két zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit nem tagadott meg. csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik — Nem kell bemenni — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt emelet volt a mélység, a földszinten. a kapu alatt valaki éppen indult a liften. — Ezt még megvárom». — mondta Mayer. A szomszédban lakó asz- szony jött haza. Tíz éve asz- szony volt. egyszer rá is nézett Máyerre, mikor rázta a rongyot. — Bocsánat asszonyom.» — mondta Mayer, és megemelte a kalapját — nem tudja véletlenük lakik itt egy biológus? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táskájából előkotorta saját kulcsát. — Már csengettem.» — mondta Mayer. — Akkor úgy látszik, nincs itthon. A férfi zavarában a kalaphoz nyúlt. Elvégre a kalap is be tud mutatkozni Az ujjak is bemutatkoznak, és külön a váll. az orr, meg a gerinc. Maver egészen a feje búbjáig bemutatkozott.
