Kelet-Magyarország, 1971. március (31. évfolyam, 51-74. szám)

1971-03-14 / 62. szám

I. oldal rwTfrMArSTAnnnsTA« _ VASARNAfT MELLEKLfff 1971. mőreh» ti. Eörsi István; A SIKER H. S„ a világhírű skandi­náv baritonista hosszú dél­amerikai körutazás után és kelet-európai turné előtt egyetlen fellépésre hazaláto­gatott inkább múzeumairól, mint zenekultúrájáról ne­vezetes. mérsékelt forgalmú szülővárosába. Éjszaka ér­kezett és inkognitóban, mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ki, az előadás délelőttjén, és az volt a ter­ve. hogy a bankett után rög­tön tovább is áll. Amióta húga férjhez ment Angliába, nem éltek a városban roko­nai. és mivel nem mun­kált benne a kegyelet vagy a hagyománytisztelet érzése, maga is csak tétován értette meg, mi készteti arra. hogy 3—4 évenként fellépésével megtisztelje a helységet. Mi­közben a város önmagát ün­nepelte az ő nagyságában, 6 az önmagával — mindig — azonos városon lemérhette a saját emelkedését Sajnos reggel, ébredés után. még a szokásos torok - köszörülő tréninghangokat sem kellett hallatnia ahhoz, hogy érezze; hangja hasz­naiba lattanul érdes, bánato­san kibámult szállodája ab­lakán: odalent egy plakát széthasogatva a gyönge kö­döt az ő nevet rikoltotta: „Azonnal meg keil lépnem” — dörmögte rekedten maga elé —■. „majd egy táviratban beteget jelentek”. Leballagott az utcára; a helyi lap cün- oldaláról a saját tátott szá­ja meredt rá. Szórakozottan közelebb hajolt a képhez, hogy megvizsgálja, nem pi­ros-e a torka. Közben két ismeretlennek tetsző hölgy ráköszönt. „Fölismertek” — gondolta H. S. kétségbees­ve Tanácstalanul ődöngött az utcákon, vissza-vis&zabiccen- getve a járókelőknek. Észre sem vette, hogy az ooaraház elé ért Itt büszke tábla hirdette, hogy az aznapi elő­adásra minden jegy elkelt Torkát köszörülte. legyin­tett és kiköpött. Mint valami varázslat, két srác szökkent elébe és autogramot kért. Az énekes segélykérőn kö­rülnézett és a szemközti to­rony órájáról leolvashatta, hogy 40 perc múlva kezdődik a próba. „Na nem” — gon­dolta eltökélten. „Nem csi­nálunk magunkból bohócot” Bement a zenepalotába, és azonnal közölte elhatározá­sát az igazgatóval, aki üd­vözlésre tárt karokkal állt előtte Ez a férfiú nemrégi­ben került a nagy múltú in­tézmény éléne, és fűtötte a bizonyítás vágya. H. S. fel­i.-------------------------------------- . -----­lépte lett volna az első na­gyobb szabású fegyverténye, ettől remélte, hogy elhall­gattatja a lelkesen és alatto­mosan piszkálódó sajtót, és a szakmai közvéleménynek azokat a hangadóit, akik ki­nevezésében protekcioniz­must szimatolták A művész már régen elhallgatott. de ő még mindig felemelt ka­rokkal ácsörgött vele szem­ben. olyan nyomorultul, mint akit letaglóztak. Tompa aggyal vette tudomásul, hogy H. S. vállalja az anyagi kárt, és hogy hajlandó nyár végén behozni a most elmulasztot­takat; csak akkor szólalt meg, amikor a művész bú­csúra nyújtotta kezét. Elis­merte, hogy H. S. hangja némelyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulaj­donította. Gyógyszereket ajánlott Az énekes kissé in­gerülten és nagyon rekedten azt válaszolta, hogy már 47 esztendeje él együtt a hangszálaival, így hát alapo­san kiismerte rigolyáikat. Estére még akkor sem fog­nak szuperéin!, ha üresre za­bái ia az összes helybeli gyógyszertárat. „Az emberek várakozásait ki kell elégíte­ni” — mondta az igazgató. „Ihkábh távollétem miatt szidjanak, mint a teljesítmé­nyemért” — mondta H. S. „A próba talán el is ma­radhat” — mondta az igazga­tó. majd újra dicsérni kezd­te a különféle öblögetést borogatás! és ecseteié« eljá­rásokat amelyeknek már csak azért is szakértője, mert ő — H. S. bizonyára emlékszik is a családi nevé­re — a helybeli gyógysze­részdinasztia Leszármazottj a. Amikor az emberi akaraterő csodatevő hatását kezdte magasztalni, a baritonista tiltakozni próbált de nem jött ki hang a torkán. „Ho­gyan?” — kérdezte az igaz­gató. A művész újra szólni akart de csak tátognd tu­dott Az igazgató arcára üd­vözlő mosoly ült ki. Este a baritonista megje­lent a színpadon. Hála rend­kívüli szinészképességének, tökéletesen eljátszotta szere­pét. Csak éppen hang nem jött ki a tarkán. Helyette a zegzugos kulisszák J61 meg­választott rejtekéban egy tehetséges főiskolás — az igazgató unokaöccse — éne­kelt. Az előadás végén, per­cekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny elé is többször kiszólították H. S.-t, aki haj­ladozva, de merev arccal fo­gadta az ünneplést. Öltöző­jébe visszatérve, a folyosón találkozott a fiatalemberrel. A lányok nagy izgalom­mal fogadták: — Hát megjöttél? — Láttuk, amikor este le­szálltéi a buszról! — Mesélj! A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugárzott. — Ebből mindent meg­tudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albu­mot. Tele volt fényképpel. —■ Köszönöm a levelező­lapot — húzta ki a széket maga mellől a fekete hajú lány. — A képeslapom Itáliából. — A diák odaült Egyedül neki írta, a feketehajúnak, a másik kettőről me? sem em­lékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából küldte a lapot A lányok összedugták a fe­jüket az album fölött. A diák felütötte a fedőlapot. Egy híd boltívén át kis fo­lyó látszott, a part mentén paloták — Saját felvételem, tizen­nyolcszor huszonnégyes nagyítás — kezdte magya­rázni. — De mit ábrázd? — térdepelt föl a székre a fe­kete lány, haja a diák arcá­hoz ért, szinte cirógatta. — Ez itt Velence, a vizek városa. A képen a Canale Grande, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, Itt ezt a csipkéset,régen«do- zsék lakták. Tovább lapozott — Jé, gondola! — kiáltott fel a szőke, hármójuk közül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udvarolt neki. A diák bólintott. Nem fű­zött hozzá bővebb magyará­zatot Újabb kép: — Ez itt a Lidó. Fürdő­város a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a vizen? Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez vagyok én. Ez, aki könyököl a párkányon. De ezt is én fényképeztem. Állványról, önkioldóval... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vet­tem — halászott elő egy pi­ci bronzszobrot a zsebéből. — A capitoliumi farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Rornulust és Rem üst A Könyvespolc: Zalka Miklós: A dzsungel vére kezet rázott vele:, gratulált, megköszönte a segítséget, majd alig érthető hangján hozzátette: „Ha elfogad idő­sebb kollégájától egy taná­csot, hadd hívjam fel a fi­gyelmét arra, hogy a magas hangok tisztaságára még - na­gyobb gondot kellene fordí­tani”. A fiatalember kisimí­totta haját a szeméből. H. S. rnegveregette a vállát, majd a bankettet ts lemondva még aznap éjjel elhagyta a vá­rost. „Csodálatos voltál” — mondta másnap unokaöccsé­nek az igazgató —, „mihelyt végzek ideveszlek, erre mér­get vehetsz”. A fiatalember nem válaszolt. „Tudom, hogy protekciómsanusról fog­nak vartyagni” — folytatta az igazgató —. „de most már kit érdekéi? Olvastad a reg­geli lapokat?” Ismét csend volt a válasz. „Nézd csak, a kritikus itt H. S. hangjá­nak ifjú csengéséről ír. Jó mi?” „Nagyon” — mondta a fiatalember. „A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben ér­dektelen volt, H. S. úgysem volt jelen.” „A felfújt hó­lyag” — mondta a fiatalem­ber —, ,a vén pozór.” „A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz” — figyelmeztette az igazgató. „Akinek a he­lyébe még én is bármikor beu górhatok” — mondta & fiatalember. „Figyelted, mi­lyen blazirt pofával aratta le az én tapsaimat?” „Azok nem a te tapsaid voltak” — mondta az igazgató. A fia­talember hátralökte a fejét és gúnyosan elmosolyodott. „Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, han°m az ő presztízsének.” .Akkor otthagyom a pályát” — mondta a fiatalember —, „ha nem a hang számít, nem alkarok énekes lenni.” Most az igazgató hallgatott „A helyében, tudod mit csinál­nék a helyében? Főbelőném magam.” „Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra” — mondta az igazgató. . Mi­ért vigyázzak?” — kiabálta a fiatalember. — „Mi az ör­dögnek vigyázzak?” Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már éne­kelni sem kell? Az igazgató elmosolyodott. „Nem volna egyszerűbb” — kérdezte a fiatalember —, „nem volna gyümölcsözőbb, ha egvszieru- en csak tátogni tanulnék?” „Énekelni tanulj” — mona- ta az igazgató és unok&öcs- cse vállára tette a kezét —, „de azért nem árt. na meg- jegvzed hogy táitogní js tud­ni kell” A vietnami hatóságok első ízben engedték meg egy kül­földinek, hogy lete'epedjék egy harcoló faluban. Zalka Miklós hónapokat tö.tött Trung Trach községben, s az író szemével látta és mérte föl azt a világot, amely nap mint nap szerepel a világ­sajtóban. Zalka Miklós együtt élt a harcoló fa.u lakosaival, s híradása erről a távoli, szá­munkra ismeretlen, szoká­saikban idegen világról — a felfedezés erejével hat Az állandó harc izgalma, a hét­köznapok egzotikus furcsasá­gai teszik .ebiüncselően érde­kes olvasmánnyá könyvét. A megelevenedő trópusi falu, melyben a nagyszerű nép élethalálharcát vívja, meg­ragadja és realitásában meg­döbbent! az olvasót. A könyv riportregény jel­lege mel.ett szépírói igény­nyel ábrázolja a falu lakói­nak portréját és szociológiai felmérést is rejteget. Zalka Miklós írói módszere A történet a II. világhábo­rú alatt egy amerikai hadi­hajón játszódik. Főhőse: Willie Keith, a jó családból való amerikai úrifiú, miután sikeresen «.végzi a tenge­résztiszti tanfolyamot meg­kapja beosztását * Csendes­óceánon állomásozó flotta egyik hajójára. Wi.lie, aki úszó erődökről, repülőgép­anyahaj ókról ábrándozik, egy csúf, rozzant első világ- háborús kis aknakeresőn, a Caine-n köt ki. A hajón meg­lehetősen zűrzavaros állapo­tok uralkodnak, de Willie nem igyekszik mindenáron elmenekülni beosztásából, hanem elhatározza, hogy megállja a helyét A Caine a japánok eheni harcokban veszi ki részét a IL világháborúból. Willie- nék alkalma nyílik arra, hogy megállja a helyét — de egészen másképpen és más módon, mint ahogy azt elképzelte. Mire a háború be­fejeződik, a régi, felületesés komolytalan fiú eltűnik, és helyét érett, kiábrándult fér­fi foglalja eL tárgyilagos, és egyszerű, csak azt írja le, amirő saját sze­mével meggyőződhetett. A vietnami nép helytállására nehéz jelzőket találni. A kötetben szereplő 14 éves fiú mondja: „Nagyon örülök, hogy talá.koztunk, bácsi. Még nem beszéltem senkivel, aki könyvet írt vol­na, és nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Mondja el otthon, hogy a mi falunk is harcol. Mindannyian har- co.unk, és meg fogjuk verni az ellenséget, akár amerikai, akár vietnami vagy dél-ko­reai. Megverjük őket. Olyan világ lesz nálunk is, mint amilyet itt északon Ho apó csinált, és senki nem lesz éhes odahaza sem. Engem meggyógyítanak, én is visz- szamegyek harcolni. Az öcsém is harco, már, pedig csak nyolcéves, de a szeme nyitva van, és jp híreket sze­rez. Mondja el, hogy ránk számíthat a forradalom, nem adjuk ki a kezünkből a fegy­vert, győzni akarunk és győzni fogunk.” Az író Willie Keith törté­netét keretül használja fel mondanivalójának kifejtésé­hez, Wúlie az egyik szereplő, akit megérlel és átalakít a háború, de rajta kívül a hajó valamennyi tengerészének is vizsgáznia kell. Az esemé­nye^ csúcspontját a zendülés alkotja, amikor a hajó tiszti­kara, élén egy becsü.eíes és naív tiszttel, szembefordul a tehetetlen parancsnokkal. Tetteikért hadbíróság elé ál­lítják őket. A rendkívül színes, sok szálból összefont regény — amely egy szép szerelem tör­ténetével Is megismertet — valójában emberi sorsok és jellemek tűzpróbáját ábrá­zolja a katonaélet törvényein belül, a háború Idején. Az eddig huszonkét nyel­ven megjelent világhírű könyvet most 2. kiadásban jelentette meg a Zrínyi Ka­tonai Kiadó. Sikerét nemcsak érdekes témájának köszön­heti, hanem a regény gazdag gondolati tartalmának, az író emberismeretén l'c és mély humanizmusának, mely a könyvet felejthetet.en olvas­mánnyá teszi. Hermann Wouk: Zendülés a Caine hadihajón Dékány Kálmánt Margit nem várhat monda szerint ők alapították Rómát, az örök várost A kis szobor kézről kézre Járt, s mire visszakerült hoz­zá, harmatos lett a lányok tenyerétől. — Mi ez • fölírás rajta? — húzta végig ujját talap­zatán a feketehajú. — Te el tudod olvasni, Lalii? — Semmi az — legyintett a- diák. — Ricordi di Roma. Emlék Rómából. Aztán újra az albumot nézték. Göndör hajú kisfiú guggol, galambok között, amelyek a kezéből esznek. Némelyik a hajára is felszáll. Mindenfé­le galambok. Úgy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük. — Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legkisebb lány. Arcát «ögteiasra nyírt Eton-frizura keretezte. —* Hozzád is ilyen közel me­részkedtek, Laci? —■ Ugyanilyen közel! A galambok nem tesznek kü­lönbséget. Jó volt ott lenni.„ — Beszélt, beszélt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt föl neki, mintha ez a lány, aki a széken tér­depel, Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Laocont, meg az örök ro­mokat Ezzel a lánnyal és — ezért a lányért Alkonyod ott Homály bo­rult a szobára. Már csak a szemek világítottak. Legfé­nyesebben a térdeplő lány szeme. Egész ifjúsága benne ragyogott A gyermekkori vonzalom és ez az új igézet. Fény. A diák fénynek ne­vezte. Mindenütt ott van. A tudásvágyban, a világlátás­ban. Mindenütt. S az arcá­hoz simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, legbelül már egyek, bármi lesz is még ezután. A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Per­gett a film: a diák szaval pergették. A széken térdeplő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hall­gatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélőóra ünnepna­pokon. Hétköznap a közön­séges óra jár, az csak ke­tyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édes ma­ma órája. Terveit a ketye­gése mellett szövögette. Magdus eljegyzése a taní­tóval ma már befejezett tény: az etonfrizurásnak ki­szemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem vár­hat kwrá1*. Wr >**#« Mátyás Ferenc; Pali bácsi Ez a kémény meg az a hát kőműves kezét dicséri :. Ö rakja sorra a téglát faluszéltől faluszélig. Áll az idő, meg se moccan, Biharugrán porfelhő szál'i. Tapasztó Péter fej fáját akkor látja meg Szabó Pál. A parasztok emlékeznek. — malterosan, ha meglátták imbolyogni a zsúptetőn, barátin fölkiabálták: Pali, te csak mindig építsz, nő a fal, s véle a kémény, s mit kapsz érte? Kenyér se jut, mégis remélsz lelked mélyén. Ott a pallón álmodoztál, Móricz Zsigmond se látta meg, meddig jutsz el a kéménytől, sötét vált a bihari ég. Azt is mondták, elsirattad, ha szekéren ment egy halott, s megéretted a tél jöttéi, éjszaka, a csendőrszctgot. A szép éhe, a tudásszomj évezredig volt itt kínzó, itt nőtt benned meg az ember, s talán ezért lettél író. Így komáznak véled otthon. Pali bácsi, — s azt is mondják, most is építsz, de másképpen rö" 1 szép szóból a téglát. Zuhog a szó! Hogy mi hajtja1 Tudják: életüket mondod, annyiféle szív ver benned s őrit lassan meg a gondot. Széthullhat az idő, te állsz, tartanak a bivalyévek, — éveiddel elevenen ásnak a szívekbe téged. Megmozdult a föld, a lélek, csodát látnak Biharugrán, — országos lett neved itthon, s csizmád immár világot jár. Kerényi Grácia KORATAVASZ Felhők Vonulnak rom felett váratlan jött a tavasz, nem fáj jégzöldből kékre vetkezett a Balaton, e tengeres táj Árnyak borítják a füvet le se kopott, csak mi kopunk meg vajúdva sírnak a rügyek vágyott zene a mi fülünknek Nézd, a kibomló ibolyák hogy összehúzzák gyenge válluk repülnek fennen a libák de holnap megnyesik a szárnyuk Arcod bronzába belekap a kor, ráncot gyűr derekadra tiszta vagy, mint a madarak dalaim szivárványos atyja! Nádfödeles szrvemoe te költöztél be, akár a fecskék, a teremtmények élete bennem repes, ha te szeret»* meg tartogatta a diáknak. Olda­lán nagy jövőt remélt a lá­nya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövő­re érettségizik, azután egye­temre megy. Csak évek múl­va lesz kész férfi. Margit nem várhat addig. A három közül ő a legszebb. Nem gu- bózhat be. Akkor a legki­sebb se mehetne férjhez, nem illik megelőznie a nő­vérét Kopogtatták. Az asztal kö­rül fölriadták. A szoba sar­kában hangosan ketyegett az óra. Szinte fájt most es az ébredés. Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kel­lett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldökfába. Nyomában az édes mamas — Hozta isten, Béla. Fog­laljon helyet, Béla! — tes­sékelte befelé kövér mosoly- lyal. — Lányok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell takarékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorgott a kigyulladó fényben — az én lányaim mind spórolósak! — Nem kellett most vfl­W— 14» — imAtsrjiitt

Next

/
Thumbnails
Contents