Kelet-Magyarország, 1971. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
Vasárnapi melléklet r Kamaszkori tünetek? Nincs szándékomban vitába szállni azokkal, akik úgy vélik: ahhoz, hogy Nyíregyháza a szó igazi értelmében várossá váljék, milliókra, nagy beruházásokra van szükség. Magas fórum, a parlament vélekedett így, amikor arról döntött, hogy megyénk székhelyét a dinamikusan fejlődő városok közé sorolja, méghozzá előkelő helyen. Sok minden kell még ide: nagyobb ipari bázis, sok-sok új lakás, kulturális, szociális létesítmény. Az is igaz, mindez pénz nélkül csak elképzelés maradna. Mégsem lehet osztani azoknak a véleményét, akik a gyorsabb tempójú városiasodást kizárólag százmilliós nagyberuházásokhoz kötik. Az urbanizációnak nemcsak látványos létesítményekben előtűnő külső jegyei vannak, a városiasodás — életforma is. Az iparosítás, a kulturált lakónegyedek, mint közvetlen környezet szükségképpen hatással vannak az ott élő emberekre, behatárolják, sokszor szinte megszabják mozgásukat, magatartásukat, gondolkodásmódjukat. Ha valahol, akkor ezen a téren hirtelen szembeszökik a forma és a tartalom közötti ellentmondás. Közelebbről: a legtetszetősebb, mondhatni világvárosi környezet sem tudja elleplezni, ha az ott élők avult szokásaikat, megmerevedett gondolkodásukat is „beköltöztetik” a modern, balkonos lakásaikba. Ehhez — s a továbbiakban megemlítendő jelenségekhez — már vajmi kevés köze van a fejlesztési millióknak! Akik buszra vártunk február első szombatján este a Szabadság téri megállónál, bosszankodtunk, de szégyenkeztünk is. A járdaszéli kukaedények szemétjét „ismeretlen tettesek” kiborongatták, nagy területen szétrugdalták. Rejtély fedi, kik szereztek jó szórakozást, örömet ezzel maguknak, viszont annál szem- beötlőbb volt az ellentmondás a parkkal, hangulatos virágházzal, régen készült és újonnan épülő nagyvárosi létesítményekkel tűzdelt szép tér, s a szeméthalmaz között. Élénk forgalmú ez a környék, feltehetően nem csak mi, tőzsgyökeres városlakók láttuk mindezt, hanem átutazó idegenek is, akik talán a merész ívű épületek látványát elfelejtik, de ezt az élményt sokáig megőrzik. Aztán felszálltunk az egyik stadion felé vivő autóbuszra. Civil ruhás fiatalember volt az ülőkalauz, álmosnak és fáradtnak mutatta magát. Valaki udvariasan megkérdezte tőle, hol kell leszállnia, ha ide és ide akar eljutni — mire ő ott a buszban előbb elővett egy cigarettát, a szája sarkába illesztette, rágyújtott, mélyen szívott a füstből, s csak aztán válaszolt álmosan, ridegen, mint akinek a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a tisztelt utas jó vagy rossz helyen száll-e le.* Az sem tűnt fel neki, hogy az utas elpirult zavarában, amiért csak ennyire méltatták... Aid felfigyelt erre a közjátékra, önkéntelenül így következtetett: kirakták a villamost, mert a buszközlekedés modernebb. állítólag új járművek is érkeznek a forgalom gyorsítására, — és akkor ott ül a kalauz a kényelmes székében, aki allergiás az utasra, ha kérdezni merészkedik. Ez sem milliós beruházások hiánya miatt van így, hanem valami más miatt, amit nem célcsoportos meg másmilyen beruházásokkal lehet csak pótolni. Hosszú lenne felsorolni azokat a látszatra apró, de hatásában mégis jelentős városellenes jelenségeket, amelyek eltávolítják tőlünk az érkező idegent, kedvét szegik az itt élő patriótáknak. Felborított utcai virágtartók, földre hajlított útjelzőtáblák, letaposott virágágyások tavasszal, nyáron: ismert bosszúságok. Aztán belül a kapun, ajtón: értelmetlenül megvárakoztatott vendég az étterem nem éppen tiszta térítővel borított asztalánál; tanácstalanul álldogáló vevő a pultnál, akitől senki sem kérdezi meg mit óhajt. Igaztalan volna azt állítani, hogy ilyen ez a város, ezek a jellemzői. Szerencsére sokkal több az ellenpélda. Idézhetnénk lelkes társadalmi munkásokat, akik nem számolták az órákat, amikor fásították, virággal ültették be utcájukat Szólhatnánk bolti eladókról, akik azért nem szolgálták ki a kedves vevőt mert úgy érezték, a szárazabb zsömlével, avas vajjal becsapnák őt. Sokan vannak, akik megszálottjai a város tisztaságának és zaklatják az illetékeseket ha mulasztást tapasztalnak. És vannak udvarias kalauzaink, vendéget tisztelő felszolgálóink. Csak az a baj, hogy akadnak olyanok is, akik az ő igyekezetüket lerombolják. S hogy mennyire ártalmasán, jól példázza a rossz benyomáson alapuló általánosítás: lám, ilyen „ez” a város, ilyenek „ezek.” a pincérek, eladók. Valaki azt mondta erre nemrég: Nyíregyháza most éli a kamaszkorát, az iparosítással sokan költöznek be vidékről, nehezen szokják meg a környezetet tehát ami van, az természetes velejárója az urbanizációnak. Mások meg úgy vélekednek, szigorúbb rendszabályokkal, büntetésekkel kellene fellépni az együttélés ilyen megsértőivel szemben. Van igazság ebben is, az előbbiben is. Csakhogy a teljes igazság más! Találni hazánkban fiatalabb várost is, mint Nyíregyháza, — amely még kamasznak is fiatal — ahol nagyobb a tisztaság, ahol kedvesebben fogadják az idegent. Másfelől: eredményt lehetne elérni szigorúbb szankciókkal, de ez még nem vezetne a tünet okainak felszámolásához. Mit lehetne mégis tenni? Nyíregyháza köztudottan iskolaváros. Vajon esik-e szó az iskolákban a városról? Például így: „Vállaljunk védnökséget a parkok felett.” (Ha már védnökség, legyen kézzelfogható!) Aztán megtörtént-e már valamelyik szolgáltatóhelyen, hogy a fizetésemelést, a prémiumjuttatást az udvariassághoz kötötték? Újabb kérdés: kapnak-e megfelelő nyilvános erkölcsi elismerést azok a városlakók, akik javaslataikkal, tetteikkel bizonyítják, hogy szerelmesei Nyíregyházának? (Nem feltalálók, nem tervezőmérnökök, nem hajtanak végre hőstettet, — csak egyszerű lakók, akik mint a legféltettebb kincsüket, úgy vigyázzák a város Jó hírét.) Ha csupán ezekre a kérdésekre megnyugtató választ találunk, egy lépéssel máris előbbre jutunk — az igazi városhoz vezető úton Angyal Sándor Nyíregyháza, Maláta utca. Mészáros Gyula rajza. Mai elbeszélésünk Csikós Balázs: SAKK A nyíregyházi állomás várótermében három idősebb asszony várta a mátészalkai csatlakozást. Kettő gyászfeketében, a harmadik is korához illő sötétben. Együtt jöhettek a pesti vonattal, mert ahogy letelepedtek, mintegy folytatták az abbahagyott beszélgetést. — Jól járt szegény — mondta az egyik gyászruháa. — Sokat tűrt 40 évig az ártatlan. Már fiatal korában is szenvedett, amikor még itthon laktak a falunkban. Valahol Baranyában járt a két asszony. A nővérüket temették, aki a férjével 45- ben ott kapott földet. Beszélgetésükből kiderült, hogy a részeges férj már itthon (Szatmárban) i§ sokszor kiverte a házból Julis nénjü- ket. — Ha akkor. & mai világ van, talán él sem megy vele Baranyába — szólt a másik testvér. — Most már köny- nyebb elhagyni az urát az asszonyoknak, Julis nénénkben nagy volt a szégyen, inkább tűrte a verést. — Hát. bizony mindenki'1- nek meg van a maga keresztje — vigasztalta őket a harmadik asszony. Ha nem ktűjjt, szerzemény a házunk, tán’ én is ott hagyom az embert. Nem volt hová mennem. Hál’ istennek, most már vénségünkre rende jöttünk. — A tsz-elnök éjjeliőrnek tette meg az uramat Ráparancsolt hogy itt aztán ivás nincs. Egy jó. meleg házikót építettek a kapu mellé a nappali őrnek, éjjel meg az én emberem van benne. Ennek már vagy 8 éve. Azóta megváltozott. — Ez csodálatos. Maga szerencsés asszony — mondja az egyik testvér. — Nem mondom, hallgat az én emberem az elnökre, mert az egy fiatal, okos, igaz, egy kicsit kemény ember, de igazságos. Azért mégis azt mondom, nem csak az elnök szavára változott meg. Van az irodán egy nagyon rendes pénztárosunk. Szegény nyomorék. Nem is házasodott meg. Esténként mindig ottmarad a tsz-ben és keres magának valakit, akivel sakkozik. ö tanította meg az én emberemet is. Azóta még vasárnap délután is együtt ülnek. — Azt mondja az uram, lejátszunk egy partit, akkor körülnézek a portán, nincs-e valami baj, aztán folytatjuk. Sokszor a hajnali harangszó még sakkozásban éri őket — Sok ilyen jó ember kellene. mint az a pénztáros — vág közbe az egyik asz- szony. — Áldom is érte. Igaz, azóta mindig rágja a fejemet az ember, hogy valahonnan vegyek neki egy sakkot. Azt mondja — én gyakran járok a városba, nézzem meg valamelyik üzletben Mindig elfelejtem. Meg hát nem is tudom, milyen aa a játék. Kérni se nagyon merem az üzletben. Most Pesten jártam a fiamnál, elmondtam neki. hogy az apja mindig nyaggat engemet sakkért. A gyerek nem szólt semmit. Este, amikor hazajött a munkából, elővett egy csomagot Elém tette, s azt mondja, ezt adja oda apámnak. Kibontom, kérdezem tőle, ez az a sakk. Azt mondja, ez. Itt van a csomagban. viszem az öregnek. — Még én se láttam soha — szól az egyik gyászruhás. Az asztal alól előhúzza a nagy cipzáras szatyrot aa asszony és boldog mosollyal, egy kicsit dicsekedően kiveszi a fényes, kockás dobozt. A kíváncsiskodó másilfl kettő előtt hozzáértően kinyitja és egy-egy figurát a kezükbe ad Forgatják, nézegetik. Megállapítják, hogy szépen megcsinálták. Egyszer megszólal az egyik. 1 — Hisz ez olyan, mint amil a tévében láttunk.
